Li kisasszony, indokínai diáklány emlékkönyvébe^*

A nép, amelynek rejtélyes szinén ringsz, mint a lótusz, öntudatlan, a nép, amely nyomorult századokban viselt, mint szent virágot, a szivén – (ó, gyökerek helyett vézna karokkal, inas lábakkal, görnyedt milliók szivósan szétágazó életével fonódtál te a földbe s az időbe) a nép, mely bénán nyúlt el az időben, most, mint a vizek mélye, fölszakad, mint földből kitépett gyökér-hadak, zsibongva szörnyű igazára döbben! Saigonban rálőttek a franciákra. Mi lesz veled, te hasztalan virág? Selyemre-festett ingó, karcsu ábra, otthon és itt, te mindenütt csak árva, te ámuló, ártatlan árvaság? Emberré lesznek már a páriák. Mi lesz veled, te szártalan virág? Ámuló szemmel járkálsz a Cité-ben, ringó lótusz a kor véres vizében, s nem érted, hogy nincsen már kegyelem, s nem menthetne meg, csak a förtelem, téged, ki magad vagy a tisztaság, ártatlan, kit az igazság itél el: te háborgó vizen ringó virág.