|
ILLYÉS GYULÁNAK
| Szemek villannak rám, de el hogy érjem |
| felrémlő sorsukat? Zárt csillagok |
| bomlanak, mint a bimbók. Ellobog |
| a fényes perc és otthagy a sötétben. |
|
| Hősök ragyognak fel az elnyomott |
| népek homálytól kitágult szemében, |
| de kín virít az igazság tövében |
| s joggal bűnhődnek az ártatlanok. |
|
| Semmi se nyughat. Mint a föld, forog |
| s hétszeres mozgást végez egy helyében, |
| így szikráznak az idő műhelyében |
| az egyre hűlő s olvadó korok, |
|
| mindig jelen és mindig észrevétlen, |
| mint a csöndben hasadó atomok. |
| Ó, hol van, aki mindent összefog? |
| Ki bírja el mindezt egyetlen éjben, |
|
| hol csillag és csók, elvek és kövek |
| tombolva várják új törvényüket? |
| – Ó, nézzetek fel a sötét időből: |
|
| egy ifjú megy az utcán, meg-megáll, |
| s szíve úgy reszket az órjás jövőtől, |
| mint fészek, melyre most szállt egy madár. |
|
|