| E nap megint ellobbant, mint a láng. |
| S ki annyit vártad, éhes és falánk, |
| hogy habzsolhasd majd tűzét, mint a táltos, |
| és belenézz, ahol legfényesebb – |
| a reggeleknél éhesebben állsz most |
| s homályba szorul táguló szemed. |
|
| Mire vártál megint, te habozó? |
| A semminek adsz, rossz adakozó, |
| ha senkitől se kívánsz érte semmit. |
| S míg csontjaid közt élet és halál |
| nehéz gyümölcseik titkon kitermik, |
| szemedbe csak a tettek korma száll. |
|
| Pedig milyen lobogás lehetett! |
| Népek kavartak vad porfelleget, |
| gyermekek serdültek szilaj regéken, |
| csókok gyúltak ki sötét sorsokon… |
| És én, mindennap új világra éhen, |
| csak a tegnapok ízét morzsolom. |
|
| Ó, fújj irhámra, tüzes újhodás! |
| Étess újjá, mesebeli parázs! |
| Száguldjak, mint a fény, s azt is feledjem, |
| hogy ez a nap is csak pernyét hagyott. |
| – Mit tartod még üszkös végét kezedben? |
| Ragadd fel a lobogó holnapot! |
|
|