| Még egyet libben fönn a nap s elég |
| a lilán fellobogó alkonyatban. |
| Az őrült pille már a lángba lobban |
| s holt szárnyait sötéten tárja szét. |
|
| Kihajtott ingben mégy a Múzeum-kert |
| előtt, s mint apja kezét kisgyerek, |
| úgy rángat ugráló eszméleted, |
| összevétve a bujócskát s a bunkert. |
|
| Nem eresztnek a kósza, céltalan |
| diákkori vasárnap délutánok, |
| míg forgatnának már órjási álmok |
| újhodó népek nagy táncaiban. |
|
| Emlékek zátonyára kivetetten, |
| míg körötted az este sodra nő, |
| az édes múlt és az erős jövő |
| együtt lélegzik kétéltű szivedben. |
|
| Anyád gyerek-szava s a kéj meleg |
| fészkéből kirebbenő női hangok, |
| ó, együtt szálló ölyvek és galambok, |
| mindig egy néven hívó szeretet! |
|
| Jó volna mindent elmondani szépen, |
| de magad sem érted, hogy mondanád? |
| S mit tudják a galamb-szelíd anyák, |
| mi vijjog a fiak tépett szivében? |
|
|