Pillanatok^*

Ifjúság Tűzd fel e percet: szikrázzon fölötted. S ahogy nagy csókba égtünk rajta mi, tarthatatlan tüzében tartani az ünneplő időbe öltözöttet: eget, partot, folyót, a hajnali világ zsongó tündökletét körötted, zárd el magadba! rejtsd mély vérköröknek homályán, óvják sejtek álmai, őrző feledésben zárd el magadba. Hogy egykor majd, álmatlanul kutatva tűnt élted alján, mit borzongva tépsz fel, – vénhedt testedből villogó csudát – mint foszló tokból régi-régi ékszert, elővehesd: ez volt az ifjuság.   Szerelem Ily védtelenné lépteim ki tette? Ki az, ki álmomban idehozott? Ki taszított e végnélküli kertbe, hol egyformán riaszt tisztás, bozót? A forrás úgy tűz, mint a nap felette, az őz oly szörnyű, mint a párducok, minden a másikhoz kerget lihegve, s akárhová lépsz – ott csap rád a csók. – Értelem, hol vagy, hogy repíts felette? Hol lágy gyerekkor, hogy bújnál nevetve? – Már rángok benne, mint szél közt az ég. S mint a haldokló, ki még nyögve harcol, de érzi már ez ingó pillanatból felkelni új, biztosabb életét.   Kaland Ó, honnan buksz elém, te fény? És merre ragad magával árnyad? Ki szított és ki fojtott? Kik hova várnak? Hol bújtál tegnap a percek rejtekén? És holnap merre talállak? Jaj, összekuszáltak az útak e föld szinén! Még ha tudnám, se érteném, hogy végzet vagy percnyi csalás e varázslat. A testünk pengve, lassan összeér. Oly lazán és oly bonthatatlan sodor egy remegésbe a kéj. Halálig? vagy csak e pillanatban? látod-e, ott a rezgő alkonyatban most pattan el a naptól az éj.