Egy nyomorékhoz*

Az Egyetem előtt 1945-ben
Lásd, elhulltak a bátrak, a boldogok, ó, el az ifjak,
úgy reccsentek sorra, mint a sajgó dereku erdők,
csonkjaik éle sebzi csak olykor az élők,
kedveseik érzékeny életét…
kedveseik érzékeny életét… És lágyhusu lányok
száradtak ki örökre sötét pincék beomoltán,
férfiak árvult testén rándul néha a bőr csak
csókjaik emlékére talán…
csókjaik emlékére talán… elbuktak az elme
oszlopai, kikről világra sugárzik a törvény,
ők, kik még a halálból is ránk gondoltak, a pállott
táborok irtózatos kertjeiből szakítva kibomló,
édesszagu szirmokat, mintha túlnani fákról
szálldosnának errefelé a levelek – őket,
őket se kimélte senki, mert nincs, ki kiméljen,
és nincsen, akit kimélni lehetne…
és nincsen, akit kimélni lehetne… A roppant
sorsú munkások is odavesztek, ők, akiké a
tártkapúju jövendő, ők, kik a hídakat dobják
át a folyókon, kik zengő huzalokra füzik fel
végig a földet, ők, akik órjás szerkezetekbe
épitik értve a földben, a vízben, az űrben
tomboló szertelen törvényeket, és szakadatlan
mind együtt táncolnak a széles erők ütemével,
ők, az erősek, a büntelenek, lásd –
ők, az erősek, a büntelenek, lásd – és te csak itt állsz!
Itt állsz most is a villamos óra előtt, a nagy árkád
alján, az Egyetemnél, mint annakelőtte, csak itt állsz,
itt állsz most is, elnyomorult karodon még nyomorultabb
kisdededdel és ráng a kezed egyenletesen, mint
kötőgépen a tű s valamire mindig nemet intve
ráng az arcod, mint gyerekek ha cibálják
otthon az abroszt, és ugrálnak rajt a szemölcsök,
csöpp morzsák vidoran –
csöpp morzsák vidoran – ó, nincsen már, kinek oly lágy
volt arca, mint tó tükörét ha csitítja az alkony,
oly szelid és melegen remegő, hogy benne a száj úgy
csobbant, mint a lenyugvó nap tüze –
csobbant, mint a lenyugvó nap tüze – nincs már
ő sem, a nagyharagú, foghíjas férfi, ki mindig
önnön dühe lángján égette magát, az igazság
mámorában tépve izekre az igazságot,
e boldogtalan! –
e boldogtalan! – ó, nincs a szelíd-eszü dalnok,
kit legszörnyübb játszmájára vetett ki a végzet,
ő, ki dalolt, mint ki spanyolcsizmák szoritásán
dallana édes dalt szeretőknek, e kedves –
dallana édes dalt szeretőknek, e kedves – ő sincs,
nincs, jaj, a drága barát, aki önként ment a halálba,
mikor megalázta a törvény!
mikor megalázta a törvény! nincsen ezer gyönyörű lány
kinek teste még sohasem pengett kifeszítve,
nincs ezer ifju, kinek erejére vártak a forró
ércek a földben, múltak a könyvben, szerte a láncuk
rázó titkok s az ujjongó tervek agyukban,
és te csak itt állsz mindig! Tereád ki vár, mondd?
Itt állsz mindig, mint aki el se hagyta e vártát,
irtózatos őrszeme egy soselátott messzi seregnek,
kit nem vert el a pergőtűz, nem a hóvihar, és a
hóhérok is kikerültek, mint egy görcsös fát a járdán,
aki fölött nem oldódtak ki a bombák,
kit nem vártak tömlöcök és kopogó sorozattal
nem teritett le az ínség, nem szárasztott el a szomj, nem
tépett ízekre a rémület –
tépett ízekre a rémület – én láttam remegni a bátrat,
amikor kicsapott a kürtőből a korom,
mintha az ördög mázolná feketére az arcát,
és a szelíd hős ott, „jajjal teli Szerbia ormán”,
ő, ki dalolt, amíg csak vitte az ostoros úton
lába, e csonk, tarkóján szörny szemével a csőnek,
de teljes életében csak ez egy szót másolta: halál, száz-
féle ecsettel –
féle ecsettel – és te csak itt vagy!
és te csak itt vagy!féle ecsettel – jő a diákok
tarka csapatja rohanvást, megtorpannak a lépcsőn
s szinte a rémület izzadja ki kezükben a fillért,
mit rángó tenyeredbe dobnak, mint valami mérleg
ingó serpenyőjébe –
ingó serpenyőjébe – ó, mire vagy te mérték?
mondd, mi nem enged? kit szolgálsz? és ki a te szolgád?
te, aki itt vagy mindig, hogy mindig újra belénkvágd
az érthetetlen kín élét, azokért, kiket elvitt
az, mi megőrzött téged –
az, mi megőrzött téged – Noéra gondolok itten,
rá, aki mellett nem telt még egy emberi hely, de a pondró
nyüzsgött százszám –
nyüzsgött százszám – mert mindennek lennie kell itt!
millió alakban hajigálja a szikrázó levegőbe
élőit e föld,
élőit e föld, fontosabb néki a sáska
még egy hattyúnál,
még egy hattyúnál, és több a satnya fajankó,
mint egy második angyal –
mint egy második angyal – és a te szörnyü karodban,
ott is a törvény kikezdhetetlen ereje ráng csak.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]