| Lásd, elhulltak a bátrak, a boldogok, ó, el az ifjak, |
| úgy reccsentek sorra, mint a sajgó dereku erdők, |
| csonkjaik éle sebzi csak olykor az élők, |
| kedveseik érzékeny életét… |
| kedveseik érzékeny életét… |
És lágyhusu lányok |
| száradtak ki örökre sötét pincék beomoltán, |
| férfiak árvult testén rándul néha a bőr csak |
| csókjaik emlékére talán… |
elbuktak az elme |
| oszlopai, kikről világra sugárzik a törvény, |
| ők, kik még a halálból is ránk gondoltak, a pállott |
| táborok irtózatos kertjeiből szakítva kibomló, |
| édesszagu szirmokat, mintha túlnani fákról |
| szálldosnának errefelé a levelek – őket, |
| őket se kimélte senki, mert nincs, ki kiméljen, |
| és nincsen, akit kimélni lehetne… |
| és nincsen, akit kimélni lehetne… |
A roppant |
| sorsú munkások is odavesztek, ők, akiké a |
| tártkapúju jövendő, ők, kik a hídakat dobják |
| át a folyókon, kik zengő huzalokra füzik fel |
| végig a földet, ők, akik órjás szerkezetekbe |
| épitik értve a földben, a vízben, az űrben |
| tomboló szertelen törvényeket, és szakadatlan |
| mind együtt táncolnak a széles erők ütemével, |
| ők, az erősek, a büntelenek, lásd – |
| ők, az erősek, a büntelenek, lásd – |
és te csak itt állsz! |
| Itt állsz most is a villamos óra előtt, a nagy árkád |
| alján, az Egyetemnél, mint annakelőtte, csak itt állsz, |
| itt állsz most is, elnyomorult karodon még nyomorultabb |
| kisdededdel és ráng a kezed egyenletesen, mint |
| kötőgépen a tű s valamire mindig nemet intve |
| ráng az arcod, mint gyerekek ha cibálják |
| otthon az abroszt, és ugrálnak rajt a szemölcsök, |
| csöpp morzsák vidoran – |
ó, nincsen már, kinek oly lágy |
| volt arca, mint tó tükörét ha csitítja az alkony, |
| oly szelid és melegen remegő, hogy benne a száj úgy |
| csobbant, mint a lenyugvó nap tüze – |
| csobbant, mint a lenyugvó nap tüze – |
nincs már |
| ő sem, a nagyharagú, foghíjas férfi, ki mindig |
| önnön dühe lángján égette magát, az igazság |
| mámorában tépve izekre az igazságot, |
| e boldogtalan! – |
ó, nincs a szelíd-eszü dalnok, |
| kit legszörnyübb játszmájára vetett ki a végzet, |
| ő, ki dalolt, mint ki spanyolcsizmák szoritásán |
| dallana édes dalt szeretőknek, e kedves – |
| dallana édes dalt szeretőknek, e kedves – |
ő sincs, |
| nincs, jaj, a drága barát, aki önként ment a halálba, |
| mikor megalázta a törvény! |
| mikor megalázta a törvény! |
nincsen ezer gyönyörű lány |
| kinek teste még sohasem pengett kifeszítve, |
| nincs ezer ifju, kinek erejére vártak a forró |
| ércek a földben, múltak a könyvben, szerte a láncuk |
| rázó titkok s az ujjongó tervek agyukban, |
| és te csak itt állsz mindig! Tereád ki vár, mondd? |
| Itt állsz mindig, mint aki el se hagyta e vártát, |
| irtózatos őrszeme egy soselátott messzi seregnek, |
| kit nem vert el a pergőtűz, nem a hóvihar, és a |
| hóhérok is kikerültek, mint egy görcsös fát a járdán, |
| aki fölött nem oldódtak ki a bombák, |
| kit nem vártak tömlöcök és kopogó sorozattal |
| nem teritett le az ínség, nem szárasztott el a szomj, nem |
| tépett ízekre a rémület – |
| tépett ízekre a rémület – |
én láttam remegni a bátrat, |
| amikor kicsapott a kürtőből a korom, |
| mintha az ördög mázolná feketére az arcát, |
| és a szelíd hős ott, „jajjal teli Szerbia ormán”, |
| ő, ki dalolt, amíg csak vitte az ostoros úton |
| lába, e csonk, tarkóján szörny szemével a csőnek, |
| de teljes életében csak ez egy szót másolta: halál, száz- |
| féle ecsettel – |
és te csak itt vagy! |
| és te csak itt vagy!féle ecsettel – |
jő a diákok |
| tarka csapatja rohanvást, megtorpannak a lépcsőn |
| s szinte a rémület izzadja ki kezükben a fillért, |
| mit rángó tenyeredbe dobnak, mint valami mérleg |
| ingó serpenyőjébe – |
ó, mire vagy te mérték? |
| mondd, mi nem enged? kit szolgálsz? és ki a te szolgád? |
| te, aki itt vagy mindig, hogy mindig újra belénkvágd |
| az érthetetlen kín élét, azokért, kiket elvitt |
| az, mi megőrzött téged – |
Noéra gondolok itten, |
| rá, aki mellett nem telt még egy emberi hely, de a pondró |
| nyüzsgött százszám – |
mert mindennek lennie kell itt! |
| millió alakban hajigálja a szikrázó levegőbe |
| élőit e föld, |
fontosabb néki a sáska |
| még egy hattyúnál, |
és több a satnya fajankó, |
| mint egy második angyal – |
| mint egy második angyal – |
és a te szörnyü karodban, |
| ott is a törvény kikezdhetetlen ereje ráng csak. |
|