| Titeket már elhagyott az idő, |
| a hűtlen kedves, már nem rajtatok |
| zengi ki énekét, nem értetek |
| űzi nem-változó varázslatát, |
| nem titeket hí táncra már, a föld |
| győztes csatáin nem vezet tovább, |
| csak visszavon, mint vert hadat, a percek |
| már nem növelnek, csak fogyasztanak. |
| Gyorsabban veszik vissza, amit úgyis |
| oly gyorsan adtak, meg se tarthatón. |
| Már nem állnak meg bennetek, örülni |
| véretek meleg áramán, megérni |
| napok hevét, fagy fényeit… be szörnyű |
| nyereség, mind ifjabbnak lenni! Éva, |
| Évike, János, drága gyermekek, |
| hol van betellett éltetek, a végső, |
| a képzelhetetlen, hol oly ijesztőn |
| felnőttetek a szenvedés csucsára? |
| Ó, hozzátok már csitri gyermekek |
| lettek az ősz szülők és mind, kik itt |
| játszódunk még e színes földgolyóval. |
| Hol vagytok, szörnyű felnőttek ti? – Édes |
| hangokra emlékszünk, csöpp fintorokra, |
| horzsolt térdekre, görbült szájra – jaj, de |
| ki emlékszik, ki emlékezhetik |
| a végső idomra, mit sorsotok |
| kitöltött? Mit is tudhatunk? nekünk |
| vidám hancúrozók vagytok a föld |
| alatt is, egyre gyermekebbek, újra- |
| szűlt kisdedek, ti síró-nevető |
| ajándékok a semmiség kezéből, |
| kikről még mitse tudni… ó, de mennyit |
| kell elfelejtenünk! jaj, embriók |
| vagytok már, kiknek csak emléke ring |
| az anyaölben – s onnan is kihullva, |
| olyanok lesztek, mint ki nem is élt. |
|