Ahhoz aki jönni fog

 

 

 

 

Arcképem alá*

Rajzolta Berény Róbert
Hogy felrémlő szemem rámnéz e rajzon,
úgy serken sejtjeimben elveszett
mozgalmad, élet, rajzó szervezet,
magamnak mind új látványára ajzón.
A nemlét mindig-egynek tervezett
merő maszkjából bontja ki e rajz-ón
pergő jövők száz játékára arcom,
amelyre már az öröklét lesett.
Ó, ámulat, múlás csudája, élet!
Hogy minden perc újat vajúdva ring
ágyán ezer törvénynek és szeszélynek,
s a változás kínjuk-csiszolta, részeg
tükréből ránk megújra visszanéznek
új rajzaink, mindig-új arcaink.

 

 

 

Két elhurcolt gyerekre*

Titeket már elhagyott az idő,
a hűtlen kedves, már nem rajtatok
zengi ki énekét, nem értetek
űzi nem-változó varázslatát,
nem titeket hí táncra már, a föld
győztes csatáin nem vezet tovább,
csak visszavon, mint vert hadat, a percek
már nem növelnek, csak fogyasztanak.
Gyorsabban veszik vissza, amit úgyis
oly gyorsan adtak, meg se tarthatón.
Már nem állnak meg bennetek, örülni
véretek meleg áramán, megérni
napok hevét, fagy fényeit… be szörnyű
nyereség, mind ifjabbnak lenni! Éva,
Évike, János, drága gyermekek,
hol van betellett éltetek, a végső,
a képzelhetetlen, hol oly ijesztőn
felnőttetek a szenvedés csucsára?
Ó, hozzátok már csitri gyermekek
lettek az ősz szülők és mind, kik itt
játszódunk még e színes földgolyóval.
Hol vagytok, szörnyű felnőttek ti? – Édes
hangokra emlékszünk, csöpp fintorokra,
horzsolt térdekre, görbült szájra – jaj, de
ki emlékszik, ki emlékezhetik
a végső idomra, mit sorsotok
kitöltött? Mit is tudhatunk? nekünk
vidám hancúrozók vagytok a föld
alatt is, egyre gyermekebbek, újra-
szűlt kisdedek, ti síró-nevető
ajándékok a semmiség kezéből,
kikről még mitse tudni… ó, de mennyit
kell elfelejtenünk! jaj, embriók
vagytok már, kiknek csak emléke ring
az anyaölben – s onnan is kihullva,
olyanok lesztek, mint ki nem is élt.

 

 

 

Láttátok-e?*

Ébredezünk már társaim – ó de micsoda láz volt!
Mint ahogy izzó sistergéséből kiragyogva
élesen ébred a vas –
élesen ébred a vas – mi is álltuk az edzést,
szörny nászát hörögte fölöttünk a tüz és jég
és forrón lobogott köztünk a rémület –
és forrón lobogott köztünk a rémület – álljunk
hát mi is újra az új tetteknek elébe.
De előbb még: hallottátok-e, hogy lett néma az élő?
sírtuk, hogy: szerelem – s nem súgta senkise: várlak,
és szóltunk: falevél – csak állott, lombja se moccant,
zsarnok! üvöltöttünk – és nép nem zúgta: szabadság!
És láttátok-e? Már hogy a színfalak égtek,
mind láttátok-e? ünnepi tündér táncok után és
nagy játékok után – egy perc! – hogy kongva kinyílott
mélyük, az űr, ami bennük volt, s mögöttük az űrből,
mint süllyesztőből, kivonaglott fényben a céda –
jaj, láttátok-e? őt, kit imádtunk, álmaink tűzét
fagyasztva a keblén gyémánt ragyogássá
és kínjaink biborába takartuk – láttátok-e,
hogy dobta le őrjöngő igazában e talmi
ékköveit és minden lengő selymei rongyát,
s már a bőrét kezdte tépni, a húst szakitotta,
végül egy őrült csontváz táncát járva előttünk,
láttátok-e?
láttátok-e? Nem, elfödtük az arcunk, mikor utolsó
díszeinket is, ó történelem! elhajigáltad.
Most, lám, dísztelenül megyünk mi is itt, a kilobbant
régi tüzek hamvában lépve, de csendbe velünk lép,
jő a csoda, ki mindig dísztelenül jár:
itt egy város nő ki a földből, fal fal után, mint
mozdulat, ugrik az emberek izmából –
mozdulat, ugrik az emberek izmából – hol a költő,
most, ó, most, hol vagytok, énekes Amphionok ti? –
és a szivükből, mint egy érzés, lobban a fény és
száll a meleg, hogy lássunk és ne vacogjunk.
Nézd, ahogy elmész itt napi gondod partjai mentén,
minden nap közelebb áhít két ajka a hídnak,
s eljön a perc majd, mikor csókba csattan a vas.
S mikbe kapaszkodtunk nyomorultul, az ázó
roncsok után majd lesz, hova állnunk, ív, ami bátran
összeköti azt, ami volt és azt, ami lesz csak,
s újra kibomlik elénk a sudár útak sokasága,
hogy újra dalolhassuk a dalt, amely szakadatlan,
s érthetetlen könnyeink hiú ezüstje helyett majd
tiszta szavunk aranyát hozhassuk el újra
csókjaikért cserébe anyánknak és szeretőnknek.
Állj meg a zúgó dolgok árja felett, a kibomló
fényben:
fényben: mint buborék, pattannak a régi rab álmok;
ints nekik egyet:
ints nekik egyet: rég-holt istenek árnya!
rég-holt istenek árnya!ints nekik egyet: aranyból
vert hamis érmék!
vert hamis érmék! kristályok torz fényköre!
kristályok torz fényköre!vert hamis érmék! szédült
hiperbolák! –
hiperbolák! – itt házak lépnek elő, hidak állnak,
szén szikrázik az éjben, új törvények irásán
hűl a pecsét, a tiszta jövendő rakja helyére
mélyebb-rendü világát – nézz a habokra:
mélyebb-rendü világát – nézz a habokra: sirályként
vágnak eléd a szavak, az újak, a vártak,
és arcodba a holnapok éneke csapkod a széllel.

 

 

 

Egy nyomorékhoz*

Az Egyetem előtt 1945-ben
Lásd, elhulltak a bátrak, a boldogok, ó, el az ifjak,
úgy reccsentek sorra, mint a sajgó dereku erdők,
csonkjaik éle sebzi csak olykor az élők,
kedveseik érzékeny életét…
kedveseik érzékeny életét… És lágyhusu lányok
száradtak ki örökre sötét pincék beomoltán,
férfiak árvult testén rándul néha a bőr csak
csókjaik emlékére talán…
csókjaik emlékére talán… elbuktak az elme
oszlopai, kikről világra sugárzik a törvény,
ők, kik még a halálból is ránk gondoltak, a pállott
táborok irtózatos kertjeiből szakítva kibomló,
édesszagu szirmokat, mintha túlnani fákról
szálldosnának errefelé a levelek – őket,
őket se kimélte senki, mert nincs, ki kiméljen,
és nincsen, akit kimélni lehetne…
és nincsen, akit kimélni lehetne… A roppant
sorsú munkások is odavesztek, ők, akiké a
tártkapúju jövendő, ők, kik a hídakat dobják
át a folyókon, kik zengő huzalokra füzik fel
végig a földet, ők, akik órjás szerkezetekbe
épitik értve a földben, a vízben, az űrben
tomboló szertelen törvényeket, és szakadatlan
mind együtt táncolnak a széles erők ütemével,
ők, az erősek, a büntelenek, lásd –
ők, az erősek, a büntelenek, lásd – és te csak itt állsz!
Itt állsz most is a villamos óra előtt, a nagy árkád
alján, az Egyetemnél, mint annakelőtte, csak itt állsz,
itt állsz most is, elnyomorult karodon még nyomorultabb
kisdededdel és ráng a kezed egyenletesen, mint
kötőgépen a tű s valamire mindig nemet intve
ráng az arcod, mint gyerekek ha cibálják
otthon az abroszt, és ugrálnak rajt a szemölcsök,
csöpp morzsák vidoran –
csöpp morzsák vidoran – ó, nincsen már, kinek oly lágy
volt arca, mint tó tükörét ha csitítja az alkony,
oly szelid és melegen remegő, hogy benne a száj úgy
csobbant, mint a lenyugvó nap tüze –
csobbant, mint a lenyugvó nap tüze – nincs már
ő sem, a nagyharagú, foghíjas férfi, ki mindig
önnön dühe lángján égette magát, az igazság
mámorában tépve izekre az igazságot,
e boldogtalan! –
e boldogtalan! – ó, nincs a szelíd-eszü dalnok,
kit legszörnyübb játszmájára vetett ki a végzet,
ő, ki dalolt, mint ki spanyolcsizmák szoritásán
dallana édes dalt szeretőknek, e kedves –
dallana édes dalt szeretőknek, e kedves – ő sincs,
nincs, jaj, a drága barát, aki önként ment a halálba,
mikor megalázta a törvény!
mikor megalázta a törvény! nincsen ezer gyönyörű lány
kinek teste még sohasem pengett kifeszítve,
nincs ezer ifju, kinek erejére vártak a forró
ércek a földben, múltak a könyvben, szerte a láncuk
rázó titkok s az ujjongó tervek agyukban,
és te csak itt állsz mindig! Tereád ki vár, mondd?
Itt állsz mindig, mint aki el se hagyta e vártát,
irtózatos őrszeme egy soselátott messzi seregnek,
kit nem vert el a pergőtűz, nem a hóvihar, és a
hóhérok is kikerültek, mint egy görcsös fát a járdán,
aki fölött nem oldódtak ki a bombák,
kit nem vártak tömlöcök és kopogó sorozattal
nem teritett le az ínség, nem szárasztott el a szomj, nem
tépett ízekre a rémület –
tépett ízekre a rémület – én láttam remegni a bátrat,
amikor kicsapott a kürtőből a korom,
mintha az ördög mázolná feketére az arcát,
és a szelíd hős ott, „jajjal teli Szerbia ormán”,
ő, ki dalolt, amíg csak vitte az ostoros úton
lába, e csonk, tarkóján szörny szemével a csőnek,
de teljes életében csak ez egy szót másolta: halál, száz-
féle ecsettel –
féle ecsettel – és te csak itt vagy!
és te csak itt vagy!féle ecsettel – jő a diákok
tarka csapatja rohanvást, megtorpannak a lépcsőn
s szinte a rémület izzadja ki kezükben a fillért,
mit rángó tenyeredbe dobnak, mint valami mérleg
ingó serpenyőjébe –
ingó serpenyőjébe – ó, mire vagy te mérték?
mondd, mi nem enged? kit szolgálsz? és ki a te szolgád?
te, aki itt vagy mindig, hogy mindig újra belénkvágd
az érthetetlen kín élét, azokért, kiket elvitt
az, mi megőrzött téged –
az, mi megőrzött téged – Noéra gondolok itten,
rá, aki mellett nem telt még egy emberi hely, de a pondró
nyüzsgött százszám –
nyüzsgött százszám – mert mindennek lennie kell itt!
millió alakban hajigálja a szikrázó levegőbe
élőit e föld,
élőit e föld, fontosabb néki a sáska
még egy hattyúnál,
még egy hattyúnál, és több a satnya fajankó,
mint egy második angyal –
mint egy második angyal – és a te szörnyü karodban,
ott is a törvény kikezdhetetlen ereje ráng csak.

 

 

 

Pillanatok*

 

Ifjúság

Tűzd fel e percet: szikrázzon fölötted.
S ahogy nagy csókba égtünk rajta mi,
tarthatatlan tüzében tartani
az ünneplő időbe öltözöttet:
eget, partot, folyót, a hajnali
világ zsongó tündökletét körötted,
zárd el magadba! rejtsd mély vérköröknek
homályán, óvják sejtek álmai,
őrző feledésben zárd el magadba.
Hogy egykor majd, álmatlanul kutatva
tűnt élted alján, mit borzongva tépsz fel,
– vénhedt testedből villogó csudát –
mint foszló tokból régi-régi ékszert,
elővehesd: ez volt az ifjuság.
 

Szerelem

Ily védtelenné lépteim ki tette?
Ki az, ki álmomban idehozott?
Ki taszított e végnélküli kertbe,
hol egyformán riaszt tisztás, bozót?
A forrás úgy tűz, mint a nap felette,
az őz oly szörnyű, mint a párducok,
minden a másikhoz kerget lihegve,
s akárhová lépsz – ott csap rád a csók.
– Értelem, hol vagy, hogy repíts felette?
Hol lágy gyerekkor, hogy bújnál nevetve?
– Már rángok benne, mint szél közt az ég.
S mint a haldokló, ki még nyögve harcol,
de érzi már ez ingó pillanatból
felkelni új, biztosabb életét.
 

Kaland

Ó, honnan buksz elém, te fény?
És merre ragad magával árnyad?
Ki szított és ki fojtott? Kik hova várnak?
Hol bújtál tegnap a percek rejtekén?
És holnap merre talállak?
Jaj, összekuszáltak az útak e föld szinén!
Még ha tudnám, se érteném,
hogy végzet vagy percnyi csalás e varázslat.
A testünk pengve, lassan összeér.
Oly lazán és oly bonthatatlan
sodor egy remegésbe a kéj.
Halálig? vagy csak e pillanatban?
látod-e, ott a rezgő alkonyatban
most pattan el a naptól az éj.

 

 

 

Alkonyat*

Még egyet libben fönn a nap s elég
a lilán fellobogó alkonyatban.
Az őrült pille már a lángba lobban
s holt szárnyait sötéten tárja szét.
Kihajtott ingben mégy a Múzeum-kert
előtt, s mint apja kezét kisgyerek,
úgy rángat ugráló eszméleted,
összevétve a bujócskát s a bunkert.
Nem eresztnek a kósza, céltalan
diákkori vasárnap délutánok,
míg forgatnának már órjási álmok
újhodó népek nagy táncaiban.
Emlékek zátonyára kivetetten,
míg körötted az este sodra nő,
az édes múlt és az erős jövő
együtt lélegzik kétéltű szivedben.
Anyád gyerek-szava s a kéj meleg
fészkéből kirebbenő női hangok,
ó, együtt szálló ölyvek és galambok,
mindig egy néven hívó szeretet!
Jó volna mindent elmondani szépen,
de magad sem érted, hogy mondanád?
S mit tudják a galamb-szelíd anyák,
mi vijjog a fiak tépett szivében?

 

 

 

Este*

E nap megint ellobbant, mint a láng.
S ki annyit vártad, éhes és falánk,
hogy habzsolhasd majd tűzét, mint a táltos,
és belenézz, ahol legfényesebb –
a reggeleknél éhesebben állsz most
s homályba szorul táguló szemed.
Mire vártál megint, te habozó?
A semminek adsz, rossz adakozó,
ha senkitől se kívánsz érte semmit.
S míg csontjaid közt élet és halál
nehéz gyümölcseik titkon kitermik,
szemedbe csak a tettek korma száll.
Pedig milyen lobogás lehetett!
Népek kavartak vad porfelleget,
gyermekek serdültek szilaj regéken,
csókok gyúltak ki sötét sorsokon…
És én, mindennap új világra éhen,
csak a tegnapok ízét morzsolom.
Ó, fújj irhámra, tüzes újhodás!
Étess újjá, mesebeli parázs!
Száguldjak, mint a fény, s azt is feledjem,
hogy ez a nap is csak pernyét hagyott.
– Mit tartod még üszkös végét kezedben?
Ragadd fel a lobogó holnapot!

 

 

 

Éjszaka*

ILLYÉS GYULÁNAK

 
Szemek villannak rám, de el hogy érjem
felrémlő sorsukat? Zárt csillagok
bomlanak, mint a bimbók. Ellobog
a fényes perc és otthagy a sötétben.
Hősök ragyognak fel az elnyomott
népek homálytól kitágult szemében,
de kín virít az igazság tövében
s joggal bűnhődnek az ártatlanok.
Semmi se nyughat. Mint a föld, forog
s hétszeres mozgást végez egy helyében,
így szikráznak az idő műhelyében
az egyre hűlő s olvadó korok,
mindig jelen és mindig észrevétlen,
mint a csöndben hasadó atomok.
Ó, hol van, aki mindent összefog?
Ki bírja el mindezt egyetlen éjben,
hol csillag és csók, elvek és kövek
tombolva várják új törvényüket?
– Ó, nézzetek fel a sötét időből:
egy ifjú megy az utcán, meg-megáll,
s szíve úgy reszket az órjás jövőtől,
mint fészek, melyre most szállt egy madár.

 

 

 

Li kisasszony, indokínai diáklány emlékkönyvébe*

A nép, amelynek rejtélyes szinén
ringsz, mint a lótusz, öntudatlan,
a nép, amely nyomorult századokban
viselt, mint szent virágot, a szivén –
(ó, gyökerek helyett vézna karokkal,
inas lábakkal, görnyedt milliók
szivósan szétágazó életével
fonódtál te a földbe s az időbe)
a nép, mely bénán nyúlt el az időben,
most, mint a vizek mélye, fölszakad,
mint földből kitépett gyökér-hadak,
zsibongva szörnyű igazára döbben!
Saigonban rálőttek a franciákra.
Mi lesz veled, te hasztalan virág?
Selyemre-festett ingó, karcsu ábra,
otthon és itt, te mindenütt csak árva,
te ámuló, ártatlan árvaság?
Emberré lesznek már a páriák.
Mi lesz veled, te szártalan virág?
Ámuló szemmel járkálsz a Cité-ben,
ringó lótusz a kor véres vizében,
s nem érted, hogy nincsen már kegyelem,
s nem menthetne meg, csak a förtelem,
téged, ki magad vagy a tisztaság,
ártatlan, kit az igazság itél el:
te háborgó vizen ringó virág.

 

 

 

Vázakép*

Törékenység! te súlyosabb vagy,
mint a kő.
Drága kehely, te fényben remegő,
én roskadok tealattad.
Ólomnál nehezebb tartani téged,
te lehelet.
Hogy járjam itt veled
e buktató, szakadékos vidéket?
Én is csak ingok – mért hiszed,
hogy hozzám szelidebb e tájék?
Ha valahol végre megállnék,
máris elöntik orv-sodru vizek.
Minden biztonság újra csalárd hatalom,
minden lépés újabb zuhanó,
és közben drága, féltenivaló
kincsekkel rakva szivem és karom.
Mi segítene? mily égi cselek?
Még a zsonglőr is néha hibázik.
Csak most vigyázz itt,
hogy el ne kelljen ejtselek!
És aztán elfutnom világgá,
mint a kisgyerek:
míg mind, akit szeret,
szívtelent és gonoszt kiált rá,
ő tudja csak, milyen hazúg a vád,
de feloldozást nem találva,
egy földöntúli fára
akasztja bűnét s bánatát.

 

 

 

Csók*

Mikor már sehogyse jutni szóhoz,
beszélni kezd a csók,
összekuszál és kioldoz,
mint egy csomót.

 

 

 

Szakítás*

Már felrepült a szó közöttünk,
hiába zárta, mint vadat,
összeszorított csatos örvük,
a sűrűrácsú akarat:
mint vércse vijjog már fölöttük,
ami belőlük kiszakadt,
és mint a hold, kiséri röptük,
nem hagyva már el útjukat.
Kettéválik az út előttük,
mint szem, mely kétfelé tekint.
És hazúg lesz a perc köröttük
és hazúg testükön az ing.
És hazúg ajkukon a csók is.
Megnyílik alattuk az ágy.
S mint pohárba belefagyott víz,
reccsen köztük a némaság.

 

 

 

Nő a tengerparton*

NÉZD
 
a gyönyörűségtől majd meghasad
 
a húsom mint a gyümölcs
 
és tízmillió év óta mindig
 
megtisztulok a holddal
 
mint a tengerek
JÖJJ
 
hadd áramlok mélyen és mozdu-
 
latlanul suhanó hajóid alatt
 
mint a tengerek és hadd omlok
 
szét harsogó tetteid közt
 
mint a gyümölcs

 

 

 

A megszégyenült*

…A taxi sárgán ráröhög és vígan rákapcsol
„ebből se néz ki fuvar”
kémények ferde fogaival
rávicsorog a szelíd-arcú hajnal
hová szaladjon előle
nadrágja reccsen a hátán „inkább leszakadok
mintsem hogy szégyenedet takarjam”
karban üvölt a csend és mint a sugdosó
lánykák úgy bújik össze előtte az utca
sok kis részlete rácsos eresz
karcsú zsalúk a lomb a fán az apátság
röptében sikoltó madár – milyen szép volna ez is –
a lecsukott boltok hirtelen felrezzenő árui
minden ami naphosszat könyörög
és kitárja magát hogy számontartsa és feljegyezze
most összebújik mint a csúfolkodó bakfisok
„nézd csak ez akarta kitudni titkunk
mikor még azt se tudja ami mindenki előtt
minden éjszaka megoldódik
a mi olthatatlan szomjunkat akarod eloltani
mikor még egy remegő női testet
se tudtál boldog álomba simítani az ágyon”
s aki a Herceg úr utcájából toppan elé
mint egy tünemény kemény kalapban
a jólszituált öregúr
kit isten tudja milyen éji rémület űzött ki
vénsége botjával az utcára ilyenkor
még az is földerülő szemekkel nézi végig
„akkor már jobb vénnek lenni hülyének és nyomorultnak
járni se tudónak”

 

 

 

Rue Casimir Delavigne*

Minden reggel cipődre veszed a kis utcát, mint lábadra a cipőt, mint… mint minden dolog a másikát felveszi-leveti szakadatlanul; minden halálos pontossággal illik egymásba, egészen a szörnyűségig; minden összetalálkozik egy fordulóra, megteszi közös dolgait, aztán elválnak s észre se vették egymást.

Észre se veszed a kis utcát, amint elindulsz rajta, az aszfalt tudja, hányadszor, reggel és este, tíz óra után egy perccel, mikor a reggelire emlékezve már ebédre vár a gyomor, a délután és este között homályló titokzatos átmenetben, kutya és farkas közt, ahogy itt mondják, és akkor is, mikor csak az álom van ébren a falak mögött, éjszaka. Mégy a kis utcán, el magadtól és vissza magadhoz, és észre se veszed, mert mindig ott vagy, ahol még csak leszel, messzire gondolsz, utad célja táncol csak benned, mint a céllövöldében vízsugáron táncoló golyó; hunyorítasz, összeszeded magad, megfeszíted eszed, egész lényedet célzod arrafelé – és ki néz a lába elé, ki nézi oldalt a kis üzleteket, lenn az aszfalt kanyargó forradásait, fönn a mindig rejtelmes, csillogószemű vagy elfátyolozott vagy kilobbantfényű ablakokat, ki nézi, mikor a cél libeg előtte, vízsugáron táncolva, messze a házak mögött és a könyvek tornya fölött, a vizeken át és a földalatti városon át, ki nézi…?

Ki nézi a középpontot, mikor sugárzik a kör? Innen suhannak szét szélességi és hosszúsági köreid, ez elérhetetlen világba domborulva, a Saint Michel baktérítője s a Saint-Germain ráktérítője között. Kulcsodat felakasztod a számozott szekrénykére, mint valami központi kapcsolótáblára. Kikapcsoltad magad, szabad vagy, lakástalan és megtalálhatatlan, helyetted csak egy kulcsot tart számon, kulcsodat tartja számán az, aki számon akar tartani. Kiakasztod magad – a 26-os úr nem tartózkodik itthon… talán sehol se tartózkodsz, tartózkodsz attól, hogy tartózkodj valahol…

Fölfelé indulj vagy lefelé? Ide érsz vissza úgyis, tudod jól, akár Kolumbusz. De közben micsoda világok ütköznek hajódba? A kertben akarod elültetni lépteidet, szép sorjában, mint palántáit a kertész – mivé sarjadnak? te tudod egyedül – a kertben, ahol a kegyetlen Medici Katalin kútján, talán egyedül itt e rettentően szabályos világban, lejteni kezd a víz felszíne, némán és sötéten meghajolva a kőórjás parancsoló mozdulata alatt. A kertben, ahol a jeges levegőben önmaga fagyott teste fölött télen is zuhogott a szökőkút, mint egy halott lány mindig elevenen kibomló haja, mint a forró mélységek lehűthetetlen éneke. A kertben, ahol vártak rád és vártál és már nem várnak és nem vársz. A kertben, ahol gyerekek golyóznak háborúnál komolyabban félórát iskola és ebéd között. A kertben, ahol úgy helyezkednek el egy- és kétfrankos székekből összetákolt kényelem-remekeken, mint akik soha nem akarnak onnan felkelni többé. Ahol az ebédelni letelepedő munkás nem néz már irigykedve azokra, akik két óra után is ülve maradhatnak, mert érzi, hogy az ülvemaradók keze közt semmivé porlik a bitorolt idő. Ahol naponta útnak eresztik kis vitorláikon elszabadult lelküket a boldog gyermekek, akiknek van tengerük. Ahol kis pavilonok alján megmerevedve, áramütötten csüngnek a csók elektromos huzalain… Ha a kertbe akarsz menni, fölfele indulsz.

S akkor is, ha Lusseyron vár, akinek kézzel tapintható a valóság, mert szemét Bergen-Belsenben hagyta, hogy azután már semmit se lásson, s most a kezével olvas érdes táblákról, mint az egyiptomiak, és tántorgó ujjaitól láthatóan remeg fel lelkesült ajkáig a vers…

És fölfelé van a 84-es megállója, ha könyékben törő kis utcákon akarod végiglapozni a város Leporellóját a Szenátustól a Champerret-i kapuig. És fölfelé van oldalt a holtak palotája, ahol kék neonfényben pislákol a halhatatlanság. Fölfelé indulsz el a hét szabad művészetek ősi háza felé is, Saint-Geneviève könyvtárába is, és ott találod a kártyavárként törékenyen le- és felmeredő kis utcákat, ahol középkori diákok széles kalapjának árnya kísér, hulló vakolatok felett kis táblák hirdetik az emlékezés márvány erejét s a házak tövében évszázadok szemete kavarog. Arra minden közel van és minden külön, kis városok, apró falvak tapadnak egymáshoz, tenyérnyi főterekkel, ujjnyi utcákkal, egy-egy aszfaltból kinövő elfeledhetetlen fával, helyi piacokkal, melyeken ott tarkállik és illatozik a környék minden szükséglete. Amíg egyszerre csak ki nem bukkansz váratlanul és érthetetlenül Denfer-Rochereau nyolc irányba rohanó terén s az órjás ércoroszlán rád nem vicsorítja újból metropoliszi és világbirodalmi fogait. Akkor felfele indulsz…

De ha a messzeségek hívnak, a távoli külvárosok, a nagy sugárutak áramlatai, a Város vízgyűjtői és vízválasztói, a világot egyetlen nagy vascsomóba bogozó pályaudvarok, a fergeteges jelen vagy a királyi múlt kőben és kertekben pompázó csendje, vagy a Bastille-ra hív az aszfalton körben követhető forradalom nyoma s a matrózkocsmák vörös-kék éjszakája, vagy a Köztársaság és a Nemzet terei nyúlnak érted, mint kitárt tenyerek – akkor lefelé indulsz.

Lefordulsz a Herceg úr sikátorán és már csap is feléd Danton szobra alatt a kétoldalt meghasadt mélységből a földalatti forgalom forró lehellete. Már része vagy az állandóan osztódó, elváló, összecsapódó, szétfreccsenő áradatnak, a hatalmas zsiliprendszernek, mely az eleven emberi életet duzzasztja és apasztja, emeli és ejti szüntelen, az indulás és érkezés kettős csúcspontja között… s a kocsiban súlyosan áradnak a várakozásban megsűrűdött dolgok, sistereg minden, egy rohanásra összecsapódva, azonos érdekek sietségébe szorulva ezer külünböző akarat: együtt száguld a földalatti folyosón romboló, céltalan útjai felé a tőke és megfeszített akarata felé a munka. Itt bomladozik, amit épp elhagynak és itt szövődik, ami felé tartanak; libegnek a félbehagyott tettek eloldott szálai, meztelenül ágaskodva a világba, mint a földben gazdagon lapuló magvak, ülnek az emberek, háttal egymásnak, tetteik kibogozhatatlan televénye feszül bennük, az egész roppant fönti virágzás, a székesegyházak csontszínű kőszirmaival, a világot átérő sínek acél indáival s az egymás testére fűződő karok puhán ringó gyümölcseivel. Mindig újak nyitják az ajtót, kilépve, s mindig mások után csapódik össze magától; apró kopoltyúival így lélegzik ez az őshüllő eleven mozdulatokat szakadatlanul, mindig másutt lehelve ki halott testéből élő lélegzetét, mindig ott téve ki utasát, ahol minden pillanatban megújuló sorsa várja…

Ha a robogó földalatti tenyészetbe kell alászállnod, lefelé indulsz el az utcán, kilépve az Erkélyek Szállodájából, ahol Ady is lakott negyven esztendővel előtted. Az utcán, amely az Odéon félkörbe homoruló házai közt indul (mintha csak a házak a színház nézőterét tágítanák tovább) Voltaire hajdani vendéglője mellett, amelynek asztalainál azóta Verlaine, Mallarmé, Cros merültek mind mélyebbre az imperializmus (igenis: az imperializmus) mind elképesztőbb lehetetlenségekig csigázott szimbolikájába. Az első ház falából lámpa hajlik előre, mint egy lecsüngő virág, mely éjszaka nyílik. Aszfaltján két repedés jelzi a számon kívül sosem hagyható mélységek roppant erejét, mint rianás a Balatonon. Tizenegy háza alján a kis földszinti odúkban cipőn, ételeken, írógépen, gyógyszeren, könyvön, szőrmén próbálja meg az emberi kéz és agy kelevény életét, az anyagok biztonságába ágyazva nyughatatlanul múló perceit. Kétszáz ablak figyeli kétoldalt a napok és évek változó tornáit és kétszáz ablakon sandít be az ég az emberek kapcsolatainak legmélyére, egészen a vetett ágy termő közepéig, ahonnan kinőnek a vasat repesztő indulatok és rózsánál lágyabban susogó szavak. S a végén Vulpianus szobrának hátán már messziről és tízezredszer olvashatod minden művének címét, amellyel az emberi szenvedés enyhítéséhez hozzájárult…

…és tízezredszer sem érted, mért van, mért kell lennie, ilyen szívszorítóan szelíd májusi reggelen is, tíz óra után egy perccel, annyi enyhítetlen szenvedésnek a világban.

 

 

 

A Zöld Bárban*

1947. március 22-én délután 4 óra 12 perckor

A falakon régi lapok kivágásai: furcsa óriások, összenőtt táncosnők, nagyanyáink cifra mulatságai, vonat elé ugró úri dáma, s a szakállas férfiak, kik ötven éve oly boldog lendülettel fordították át szörnyű tengelyén e századot; most fakó hősök a falon; s az ajtó fölött egy madár. E sokzugú város kicsi szögletében ülök, piros asztal előtt és érzem, mindenhová elkísér az is, amit sohase láttam; rámnéz az is, aminek nincs szeme; velem jön az is, szívembe csimpaszkodva, ami elmarad. A bárpult előtt egy vizsla szimatol, ó, vadakkal teli erdők, hogy lélegezhettek. Bámulják magukat tükrös polcukon a palackok, némelyek üresen emlékezve már forró és színes múltjukra, mint akiknek semmi dolguk többé e világon; van, amelyik öngyilkos izgalommal azt várja csak, hova öntheti maradék cseppjét, kinek mondja el azt az utolsó szót, ami még az övé; mások édes és erős tervekkel telve színültig. Mint az emberek itt e délután, mint az emberek mindenütt e kettészakadt világban, mint az emberek, akik a múlt ürességét hordozzák mindenütt, mint az emberek, akik mindenütt a jövendő italával részegek már, mint az emberek, akik nem érzik tavaszi alkonyon az ég színét, akik már nem tudnak hova lenni a változó napok képeiben, akik nem tudják megszólítani már a nélkülük születő dolgokat – és mint az emberek, akik tudnak munkát és örömöt, akik magukból érzik születni a napot és a holdat, akik új nevet adnak nappalnak és éjszakának –

egyenletesen hullámzik körülöttem a világ,
 
(megárad
és visszahuzódik újra), mint a rádió hangja,
 
mely a tengereken át liheg,
hányan hallgatják szerte a földön e frázi-
 
soktól hörgő híreket,
melyekben mégis a népek vesznek óriás
 
lélegzetet?
Egy ölben gömbölyödve sötéten hunyorog
 
a macska,
néha milyen lehetetlen álarcokba rándul a
 
beszélő emberek arca,
egy bajuszos fiú zöld sálban ásít,
bronz italát mintázza révülten a másik,
kacag a lány s kétoldalt kezével dobja fel
 
fekete haját,
(mit mondhat a kedvesének, mikor a testén
 
végig kicsap a láng?)
ki az anyja e másiknak, akit mintha nem is
anya szült volna, de maga a szertelen ne-
 
mezis?
Hogy jegyezzem fel, ami itt csillan e perc
 
taraján, semmi mást:
a csókot, amely talán örökre csendül most
 
mellettem, mint a pohár; a lágy tojást,
melynek héja most reped fel, hogy kitárja
mindig egyforma titkát egy emberi szájba –
a párás ablak előtt most suhan el valaki,
 
s mintha az idő megállna,
emléke, mint egy hajfürt, pillanatig még
 
lobog utána.
Mint az órjáskerék függő kocsijában,
mozdulatlanul is érezni a meg-nem-álló
 
mozgást a világban,

a megállíthatatlan áramokat, vonzás és taszítás makacs gyermekjátékait az anyagban, az emberi húst, amely nyílik és zárul, zokog és mosolyog, és közben magára méri a csillagokat, a folyton sokasodó dolgokat, amelyek egy szerelmes szenvedélyével kívánnak egymásba illeni, az ünnepekre örvénylő sokaságot, és azt aki belőle kiemelkedik, aki végre egyetlen nagy hálóba fogja majd a földet, mint a pók, saját véréből font fonalakon, a föld mélyéből sodort huzalokon –

óriás eszmék állnak merő falakon,
alattuk, mint a tengerek, két milliárd tüdő
 
tágul és szükül,
s úgy száll el a perc itt észrevétlenül,

de el nem veszve, elvegyülve, kipattanva a pattanó világba, mint asztalomon az ásványvízből egy buborék.

 

 

 

Néger táncos*

A nagy hajcihőben, két földrész ripacs nászában egy ember van, aki imádkozik. Lötyögő barna zakó, vérpiros ing, rojtos fekete nadrág, sárga cipő –: ez a papi köntös. S ez az egész tarka rongyhalom egy lüktetés, mintha száz madár remegne benn. Ha ceruzával követnéd lába nyomát, egy reszkető kéz betűit írnád, vagy valami űrben borzongó erő grafikonját: semmi következetesség, semmi határozott irány:

ez a táncos tántorog. Tántorog, mint a szó az agyban, mielőtt gondolattá lesz, mint az ismeretlennel szemközt a lélek, mint a sejtek megtermékenyülés előtt. Tántorog – és közben darabokra szedi a testét, mintha minden szét akarna szakadni benne, minden része külön ráng, egymástól függetlenül és mintegy egymás ellenére. Dobálózik magával, néha bombákat vet fenyegetően – vigyázzatok! néha alázatosan kínálva mozdulatát – itt van, vegyétek!

Minden összetartó erőt kidob magából, csak a ritmus vad huzalába kapaszkodik, arra fűzi fel szökni akaró tagjait. Folyton kereszteződő áramok találkozója, szakadatlanul újuló katasztrófák színtere. Több szólammá szakítja magát, egy egész zenekar mozgalma tombol rajta.

Ámulsz, mint a bűvész előtt, aki két kézzel hajigálja avítt cilinderéből a galambokat kifogyhatatlanul. Várod, hogy egyszer csak nem marad belőle semmi, elfogy, döbbent ürességet hagyva a helyén: szétszórja magát a zenébe.

Rémülten kíséred az egyre meredekebbre hágó klarinét utolsó nyaktörő mutatványát, amint magával hurcolja a táncost sivalgó szakadékai fölé,

és nézed

tompa fejét, amint hátrabukva, mint az akasztottaké, a piszkos mennyezeten át ég felé ragyog.

 

 

 

Vak harmonikás*

Párizs, Metro St. Lazare

Feljárók, lejárók, kijáratok és bejáratok, könnyed mozgó és súlyos állólépcsők infernóját megjárva, a kis biztonsági rudak között, melyek könnyű pillék a helyes úton járóknak, észrevétlenül lepöccintheti őket, de kemény akadályok a szabálytalankodóknak – elveszve hétszer és újra magamra találva a forgatagban, kijutok végre a bűvös pihenőre, a köralakú boltos térségre, mely a Szent Lázár pályaudvar dübörgő indulatai alatt nyolc kapuján nyolcfelé osztva szűri át a folyton áradó tömeget; e folyvást lüktető, eleven kopoltyúba, e roppant kiválasztó telepre, e szakadatlanul buzgó kútfőre, mely fakó csempéi közt megfürdet az összefutó irányok szédületében. S a középső oszlopnál, melyet mégegyszer megkerülnek elválás előtt, akiknek mindig akad még egy halaszthatatlan szavuk, az elválni nem tudó szerelmesek – végre lélegzetet veszek. –

Fáradt vagyok, kimerült a tülekedéstől, a feltartott várakozástól, a nem nyugható figyelemtől, melyet remegésig feszítenek a fordulókban mindenfelé kiröppenő nyilak. Rólam pattan el mindegyik, amint megyek felajzva – melyiknek az útját kövessem az egyforma folyosókon át, melyek mégis mind máshová vezetnek, az egyforma kocsikba szállva, melyek mind-mind más helyen dobnak majd fel a napvilágra, mint egy újszülöttet? –

Ez itt a várakozás útvesztője, izgatott átmenet, folytonos válaszút, szakadatlan készülődés, roppant rugó a terv s a tett között, teli edény, mely szakadatlanul kiárad, feltöltött battéria, mely folyton sistereg. Itt mozdulnak a szavak: a kedvesek, miket a kedves szemének mondunk majd el a találkán (még egy-két folyosó, néhány ajtócsapódás a kocsiban, még néhány ugrás a lépcsőn s ottvagyunk); a pontosak és szárnyalók, miket a nyomdák szednek majd ólomba izgatott kopogással; és az erősek, melyekkel szétszórt tetteinket kötjük össze. Itt készülődnek a munkás kezekben lassú mozdulattal az ismert fogások, melyek minden pillanatban új arcot vésnek az anyagba és labdaként dobálóznak a dolgok halmazállapotával. A föld forog itt minden készülő tettével előtted, lendület emel és lankadás taszít, elhullanál itt e teremtés előtti pillanat elbírhatatlan terhe alatt és rohannál boldogan a nyilak iránt, melyeknek végén, tudod, a boldog nagy szemek várnak a fák alatt, és várnak, amikre születésed óta vártál, gyönyörű tetteid és a végre félreérthetetlenül tiszta szavak – s a torló reménytelenség után már ragadna a kitisztult rendek reménye – csak még valami enyhületet!

Csak mértéket az első lépéshez! csak egy mosolyt, amitől az ég is kedvet kap a derűre! csak egyetlen lendületet, amit követni kell – és indulj!

Arrafelé indulj el, ahol a felcsendülő dallamtól tánclépéssé válik a súlyos lábak sietése a konok folyosón, és dobj egy fillért a vak harmonikás kalapjába, vess egy fillért a többi fillérek után, mit beleejtenek a zsebekben sietve megmerült kezek s úgy, mint a többiek: ne szánalomból, hanem hálából és megkönnyebbülten, mert nem koldús ő, hanem kegyes adakozó, aki közelebb hozza hozzánk a jövendőt, meggyorsítja lépteinket és biztosabbá dalolja mozdulatainkat, vess egy fillért a kalapjába, mert ajándéka sokáig kísér még, s még az Elvesztett Léptek Csarnokában is el nem veszetté teszi lépteidet, és pillantásodból is vess egy legfényesebbet e fénytelen szem felé, a többi felcsillanó pillantás után –

és most már te is énekeld el az emberek zsúfolt útjain, sürgő terein és minden gyülekezetében, megújuló édes és erős énekedet!

 

 

 

Munkások*

– Könnyű neked te költő vagy
én csak festő vagyok –
Részeg szavukra nevetve
fordult meg az utca
Költő és festő
Tajtékos alkonyokat
törékeny hajnalok üvegét
hajófény-hasította-testű
nagy állat-éjeket
festett elém az egyik
A gyönyörű célokra
illeszkedő anyag
az útmenti fákat
elzuhantató világokkal
dobálózó sebesség
olaj és vas közt
születő dalát
énekli reggeli
hattól esteli
hatig a másik
Matróz és géplakatos
Ott fordultak be a sarkon
Itt hagyták életük
dalát és képeit

 

 

 

Szalay Lajosnak*

A minden úton rosszhoz vezető napokban
kicsorbult célok élei közt
és rémek szaggató tekintete alatt
ezer arcra hasadt ami egy
Ó ki ismerte fel akkor egymást
ki talált kedvesére a szédelgő sokaságban
Már nem hasonlított egyik szem a másra
Már nem illett egyik kéz a másba
Már nem lelt az ajak ajkat a csókra
Volt akinek füle szakadt le az iszonyattól
(tudsz ama festőről aki maga metszé le sajátját)
volt akinek a kegyetlenségtől
három szeme nyílt
s kettévált pokoli orra
és volt aki meghalni messzi szigetre hajózott
ott lelni hasonlót az őrült nap alatt
Úgy bámult magára az ember
külön-külön
révült egyedüllétben
mint utolsó sarja egy távoli fajnak
melynek már minden tagja kiveszett
és várta maga is mikor tűnik el már e világból
De most
most megrendült kezeink közt
forrón repes a jövendő
Dicsőség annak aki felröpíti a fénybe
aki vágyaink bezárult köreit
újra teljes nagy vonalakba nyitja
aki meg nem látja rajtunk
a különbség sajgó sebeit
de látja azt ami egybesodorja
elváltan libegő életünket
aki látja már kiteljesűlő egyetlen arcát
a súlyosan remegő időnek
melyet a teremtés rendjébe visszatalált
hajlékony nyurga fiúk
és sötétszemű nagyhajú lányok
táncolva hordanak szabad vállaikon

 

 

 

Ahhoz aki jönni fog*

 

1

Hogyan képzeljem el őt
aki óriás marokkal fogja össze
azt ami széthullt
s egyetlen mozdulattal széthasítja
ami recseg de nem akar engedni
Hogyan merjem felidézni őt
aki most már mindent mer ami van
 

2

Kitörjük a konok és ragyogó
tornyok kapuit miket magunkra zártunk
még mielőtt ránkomlanának
És feltépjük a nyomor
mind szélesedő karámjait
még mielőtt barommá hajszolnának
És széthajigáljuk
a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
még mielőtt eltemetne
Nem csodáljuk többé a hercegek
csillogó térdszalagján a gyöngyöt
nem remegünk kerekkalapú papok
szentsége előtt a zsámolyon
nem perdülünk parfőm és vér
szagától szédelgő katonák
gáláns és állati szavára
és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
kalmárok nagyképü üzelmei előtt
De még nem hánytunk le magunkról mindent
Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
egy perccel a gyönyörűség előtt
 

3

Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül
 

4

Hogy énekeljelek ki engem énekelsz
Dadogva próbálom a zengő
dalt mely elárad rajtam mint a tenger
és mint a tenger otthagy hirtelen
Mondd meg ki vagyok
hogy megmondhassam én is
rákiálthassam
mint egy képet a felmeredő falakra
kirakhassam
a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
hogy te ki vagy
 

5

Vedd óriás ónodat
s rajzolj meg engem megyek az utcán
folyton készülve az elmondandó szavakra
egy idegen város bűvös útjain
hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
mégis érzem mindenki rámnéz
egy pillantással az enyémbe
kötözi sorsát
és várja hogy elmondjam neki
mi lesz velünk
 

6

És rajzold mellém őt is
akit elhagytam s akihez
vissza fogok térni
mert őt keresem ezeken az útakon is
mint egy virágot
a nagy-nagy falak tövében
melyre elmosolyodik a nehézszívű vándor
 

7

És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
hová majd elmegyünk vele
a többiek közé
ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
mivé formálta a mindig megújulni áhító
anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
nyár forró kelméit téli szikrázó
érceket az ősz sugárzó áramait
s a földet forgató tavaszt
mivé a nappalok kinyíló végtelenét
s a mélységbe záruló éjeket
Hol könnyű táncok vonalain
rajzolódik ki az újuló évre a terv
mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
és énekben fogan a törvény
 

8

Lássátok
roskadásig tele voltam mindennel
oly tele hogy közelíteni se tudtak
hozzám hogy közelíteni se tudtam
senkihez
De most kiloccsantottam a földre mindent
nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
fényesre csiszolt a várakozás
és meg-megcsendülve
csillogó cseppekben hull belém
a jövendő

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]