| Ingó levéllel lengeni hullatag, |
| az érdes élet kúsza igézetén, |
|
kín és gyönyör egyként homályos |
|
szálaival begubózva rángni |
|
| hulló levélen… Ég kivetettje, ág |
| eltaszitottja, hull a világ velünk, |
|
őrjöngő örvények sosem-zárt, |
|
szűk öle várja örökkön újult |
|
| mélységek útján űzve kerengeni, |
| s enyészhetetlen, újra emelkedőn |
|
minden csalárd szellőre, éledt |
|
friss erein remegő reménnyel, |
|
| s aztán zuhanva újra az összedőlt |
| egek alatt le… Ó, kirepülni báb |
|
sorsunkból egy nagy szárnycsapással, |
|
nyílegyenest fel a fény iránt! és |
|
| áradni – mint ha boldogan elszakad |
| hörgő tüdődből lepke lehelleted… |
|
Válj el ziháló életedtől! |
|
úgyis azért kötözött erősen, |
|
| hogy majdan eltépd… Hadd vigye már a szél, |
| szaggassa kín és rázza botor gyönyör, |
|
s kergesse csak végét-nem-érő |
|
forgatagán az örök kerengés – |
|
| csak nézed immár – fönt aki szállsz, a lét |
| s nem-lét sugárzó szédületén – miként |
|
álmát az éber: hadd oszoljon!… |
|
Rezzen a boltos azúr, ha szállsz, a |
|
| sejlő magosság zeng; soha-szárba-nem- |
| szökkent virágok méze ül ajkadon, |
|
s szárnyad ragyogva rezg a szétszórt |
|
távolok éles, arany porában. |
|
|