| Az kell nekem most, ami nem lehet. |
|
| Te borulj rám, mint tengerre a hegy. |
| S míg téged a teremtés kínja tölt, |
| én nyújtózzam el termőn, mint a völgy, |
| kinyílva lágyan én bújjak alád, |
| hogy élve temessen belém a vágy, |
| így lássam kéjben-széttört arcodat, |
| ahogy az ég villám közt meghasad, |
| s ujjongva gyászoljalak részegen |
| e mindig boldog-végű vészeken, |
| hol biztosabb élet minden halál |
| s minden elszórt perc új talajt talál, |
| és feltör engem, eltölt, és kikel, |
| teljes gyümölcs: a héj, a hús, a mag, |
| a mindentudóvá-nőtt pillanat |
| érett csudája: a hármas Iker. |
| A csillagtermő éji hárs alatt |
| így révedett Teiresziász, a vak, |
| egy női test felett, egy test alatt |
| vettetve, sors alatt és sors felett, |
| így mondta ki, mi ki nem mondható: |
| – Ó, lenni az, mi lenni nem lehet! |
|
| Ó, tudni azt, ami nem tudható! |
|
|