Ophélia*

Születő szél! új nap, te boldogan
kelő! végsőt vonagló hosszu álmok!
Ó, s én megújra csak terád találok
dúlt ágyamon: keserves önmagam!
…Kosbor, csalán… Hamlet csalárd szinész,
Polonius halott s elvan Laertes.
S ó, el vagyok, hol vagyok én?… mi kert ez,
melyben tévelygek s mely bennem tenyész?
Künn harmattal mosdják álmuk a kertek
s emlékeken megújult dolgaik
fonalán talpra szöknek újra, kik
az éj ormótlan karjában hevertek.
…Hamlet szerelme, hajh… te láncfü, zsálya
s emlékezet virága, rozmaring…
Bennem az emlék már zörrenve ing
korhadt szárán, ó, meddő vágy aszálya!
Ébred a lány, kit bűvös bűn kisért,
fürtét is véled fodrozza, kisértés.
Csak fekszem én… ó, kelni nincs miért, és
nincs mód, hogyan, hová és nincs, kiért.
…A hosszú éj mily vágyat ingatott,
ó, rámtekergő, sziszegő sötétség!
míg üres és tág szemükkel igézték
magányomat a merő csillagok!
És szúrt a hold! alvó vérembe oltva
sötét nyirokját – s mint most odakinn
a napra boldog szirmok, bimbaim
boldogtalan úgy feslettek a holdra.
És így lel most a nap, amint az álom
sarában éles fényével tapos:
képzelt ölelések gyalázatos
ütemén ringva fullatag s zihálón.
Ó, ragyogó, ó dús, ó hasztalan
reggel, mit kezdjek igéző napoddal?
egeddel? s örökös ajándékoddal,
mit kezdjek én magammal – egymagam?
A hold-bűvölte habok is riadnak
és minden és mindenki ünnepi
tisztét készül méltóképp tölteni,
megújult sorsát áldozván a napnak.
De én hová legyek? honnan vegyek
áldozatot, tények és képzemények
adója, fény, neked?… én legszegényebb,
ki önnön sorsomra se lelhetek.
Áldott emelkedés, boldog függőlegesség,
csak egyszer tarts még az örvény felett!
Sugár-iránt iramló képzelet,
ne hagyd, hogy lelkem mégegyszer megessék.
Mely önmagam lázába köttetett,
most koszorúba kötöm a világot!
Verjétek fel szűz testemet, virágok,
a hasztalant! gyom, nődd be keblemet.
Oldás, kötés… be mélyre vettetett is
lelkem a test sötét záraiba…
Mért, hogy nem lehetett megnyílnia?
Hát oldd meg most bontatlan ölemet, víz!
––
…Bőröm zsendül puha csókodra, gyep,
föld csókja, melyre izmaim ölében
a mozgás megfogan, s ó lenge léptem
hintáján ring a táj, amint megyek.
Hogy zuhannak és lendülnek a fák,
amint a járás ejt s emel, előttem.
S mind magasabbra s lázasabb körökben
ing szememben szédületed, világ!
Ó mozdulat! élet csirája, nemtő,
ragadj nagy rendjeidben mind tovább!
Ki kérdhet itt miértet és hovát?
ki bánja, éltet vagy halált jelentő –
csak vigy… Tó csapzott melle, hadd omoljak
kitárt karodba, hullám, csak ölelj!
ki önnön valómat nem bírom el,
boldog sejtekre benned hadd bomoljak.
––
– Repess, repess ez üres szédületben,
melyből az élet sorja már kihullt,
mintha szakadtán elhagyja a húrt
a hangok zengő rendje ernyedetten.
S dalolj: emlékedül ott függ a fűz
lombján virítva eszelős füzéred,
dalolj, dalolj, míg átitatva részeg
és büszke ruháiddal elmerülsz:
s a sejlő vízen lágyan ring tova
az őrülés fehér káprázatában,
örök-ölelhetetlen, szárnya-zártan,
vágyunk hattyúja, szűz Ophélia.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]