| Születő szél! új nap, te boldogan |
| kelő! végsőt vonagló hosszu álmok! |
| Ó, s én megújra csak terád találok |
| dúlt ágyamon: keserves önmagam! |
|
| …Kosbor, csalán… Hamlet csalárd szinész, |
| Polonius halott s elvan Laertes. |
| S ó, el vagyok, hol vagyok én?… mi kert ez, |
| melyben tévelygek s mely bennem tenyész? |
|
| Künn harmattal mosdják álmuk a kertek |
| s emlékeken megújult dolgaik |
| fonalán talpra szöknek újra, kik |
| az éj ormótlan karjában hevertek. |
|
| …Hamlet szerelme, hajh… te láncfü, zsálya |
| s emlékezet virága, rozmaring… |
| Bennem az emlék már zörrenve ing |
| korhadt szárán, ó, meddő vágy aszálya! |
|
| Ébred a lány, kit bűvös bűn kisért, |
| fürtét is véled fodrozza, kisértés. |
| Csak fekszem én… ó, kelni nincs miért, és |
| nincs mód, hogyan, hová és nincs, kiért. |
|
| …A hosszú éj mily vágyat ingatott, |
| ó, rámtekergő, sziszegő sötétség! |
| míg üres és tág szemükkel igézték |
| magányomat a merő csillagok! |
|
| És szúrt a hold! alvó vérembe oltva |
| sötét nyirokját – s mint most odakinn |
| a napra boldog szirmok, bimbaim |
| boldogtalan úgy feslettek a holdra. |
|
| És így lel most a nap, amint az álom |
| sarában éles fényével tapos: |
| képzelt ölelések gyalázatos |
| ütemén ringva fullatag s zihálón. |
|
| Ó, ragyogó, ó dús, ó hasztalan |
| reggel, mit kezdjek igéző napoddal? |
| egeddel? s örökös ajándékoddal, |
| mit kezdjek én magammal – egymagam? |
|
| A hold-bűvölte habok is riadnak |
| és minden és mindenki ünnepi |
| tisztét készül méltóképp tölteni, |
| megújult sorsát áldozván a napnak. |
|
| De én hová legyek? honnan vegyek |
| áldozatot, tények és képzemények |
| adója, fény, neked?… én legszegényebb, |
| ki önnön sorsomra se lelhetek. |
|
| Áldott emelkedés, boldog függőlegesség, |
| csak egyszer tarts még az örvény felett! |
| Sugár-iránt iramló képzelet, |
| ne hagyd, hogy lelkem mégegyszer megessék. |
|
| Mely önmagam lázába köttetett, |
| most koszorúba kötöm a világot! |
| Verjétek fel szűz testemet, virágok, |
| a hasztalant! gyom, nődd be keblemet. |
|
| Oldás, kötés… be mélyre vettetett is |
| lelkem a test sötét záraiba… |
| Mért, hogy nem lehetett megnyílnia? |
| Hát oldd meg most bontatlan ölemet, víz! |
|
| …Bőröm zsendül puha csókodra, gyep, |
| föld csókja, melyre izmaim ölében |
| a mozgás megfogan, s ó lenge léptem |
| hintáján ring a táj, amint megyek. |
|
| Hogy zuhannak és lendülnek a fák, |
| amint a járás ejt s emel, előttem. |
| S mind magasabbra s lázasabb körökben |
| ing szememben szédületed, világ! |
|
| Ó mozdulat! élet csirája, nemtő, |
| ragadj nagy rendjeidben mind tovább! |
| Ki kérdhet itt miértet és hovát? |
| ki bánja, éltet vagy halált jelentő – |
|
| csak vigy… Tó csapzott melle, hadd omoljak |
| kitárt karodba, hullám, csak ölelj! |
| ki önnön valómat nem bírom el, |
| boldog sejtekre benned hadd bomoljak. |
|
| – Repess, repess ez üres szédületben, |
| melyből az élet sorja már kihullt, |
| mintha szakadtán elhagyja a húrt |
| a hangok zengő rendje ernyedetten. |
|
| S dalolj: emlékedül ott függ a fűz |
| lombján virítva eszelős füzéred, |
| dalolj, dalolj, míg átitatva részeg |
| és büszke ruháiddal elmerülsz: |
|
| s a sejlő vízen lágyan ring tova |
| az őrülés fehér káprázatában, |
| örök-ölelhetetlen, szárnya-zártan, |
| vágyunk hattyúja, szűz Ophélia. |
|
|