| Hagyd el szülőanyád, hogy őt is elfeledd. |
| S amit ha adna tán utadra, elhajítod, |
| és nők csókbólvaló testét is eltaszítod, |
| s mint ama harcosok, ha harsantak a sípok, |
|
| a búcsúkönnyet is szemedtől elvered, |
| s magad-kifosztva mégy el életed felett – |
| ringó ölüket úgy kitárják majd a titkok |
| s várnak az édes és keserű tengerek. |
|
| S ott künt a nyílt vizen, hol a falánk tereknek |
| esvén áldozatul, mind emlékké töretnek |
| föld rossz varázsai – ó, álom, szerelem! – |
|
| be jó lesz majd a hold, a hold felé esengned, |
| s míg szép szabálya ring fényben az égi rendnek, |
| lengned a nagy szelek sodrában végtelen. |
|
|
| Tunyán a gyáva teng, a bátoré a tenger! |
| Mi tarthat itt tovább? e földet ismered, |
| álltad kötelmeit, a csókot is mered |
| s minden üzelmeket, mit vak forgása rendel. |
|
| És itt voltál, midőn a roppant istenek |
| dőltén dobbant a föld, s hogy perdült rá az ember! |
| S próbáltatván magad a szóval és a csenddel, |
| mindvégig a veszély vetett rád vak szemet. |
|
| Zsúfolt világ! tömött perceink hulltig érnek, |
| megfoghatatlanul csillan mind s elrohad, |
| temérdek tetteink ránk gyűlnek, mint a férgek, |
|
| s megújra visszahull, kit izzó vágyad éget, |
| töretlen-ívű ég! – ó, ringó tiszta hab, |
| ragyogtasd szívemig az üres messziséget. |
|
|
|