| Dél, fennen ragyogó és mélyben tükröző! |
| most forró tengelyed körül liheg a nagy nyár, |
| föld és ég megpihen e magos pillanatnál, |
| a mozdulatlanság arany álmát szövő. |
|
| Most a betelt világ örök és tünde kör, |
| most nincs törés, fonák vetület, ferde forma, |
| most minden, mielőtt új homályba hajolna, |
| az árny-nélküli fény teljében tündököl. |
|
| Ó, elnyugvó idő, megállt perc: örök ábránd, |
| te múltról nem tudó, jövőben nem hivő, |
| nem is rezzen az űr, magára húzza szárnyát |
|
| az izzó tér ölén álomba hullt idő… |
| Most csapj fel, a múlás dúlt egeit kitárva, |
| vakító pillanat, sorsunk fehér sirálya! |
|
|