Dél*
Költői verseny Devecseri Gáborral
| Dél, fennen ragyogó és mélyben tükröző! |
| most forró tengelyed körül liheg a nagy nyár, |
| föld és ég megpihen e magos pillanatnál, |
| a mozdulatlanság arany álmát szövő. |
|
| Most a betelt világ örök és tünde kör, |
| most nincs törés, fonák vetület, ferde forma, |
| most minden, mielőtt új homályba hajolna, |
| az árny-nélküli fény teljében tündököl. |
|
| Ó, elnyugvó idő, megállt perc: örök ábránd, |
| te múltról nem tudó, jövőben nem hivő, |
| nem is rezzen az űr, magára húzza szárnyát |
|
| az izzó tér ölén álomba hullt idő… |
| Most csapj fel, a múlás dúlt egeit kitárva, |
| vakító pillanat, sorsunk fehér sirálya! |
|
|
Tenger-fantáziák*
| Hagyd el szülőanyád, hogy őt is elfeledd. |
| S amit ha adna tán utadra, elhajítod, |
| és nők csókbólvaló testét is eltaszítod, |
| s mint ama harcosok, ha harsantak a sípok, |
|
| a búcsúkönnyet is szemedtől elvered, |
| s magad-kifosztva mégy el életed felett – |
| ringó ölüket úgy kitárják majd a titkok |
| s várnak az édes és keserű tengerek. |
|
| S ott künt a nyílt vizen, hol a falánk tereknek |
| esvén áldozatul, mind emlékké töretnek |
| föld rossz varázsai – ó, álom, szerelem! – |
|
| be jó lesz majd a hold, a hold felé esengned, |
| s míg szép szabálya ring fényben az égi rendnek, |
| lengned a nagy szelek sodrában végtelen. |
|
|
| Tunyán a gyáva teng, a bátoré a tenger! |
| Mi tarthat itt tovább? e földet ismered, |
| álltad kötelmeit, a csókot is mered |
| s minden üzelmeket, mit vak forgása rendel. |
|
| És itt voltál, midőn a roppant istenek |
| dőltén dobbant a föld, s hogy perdült rá az ember! |
| S próbáltatván magad a szóval és a csenddel, |
| mindvégig a veszély vetett rád vak szemet. |
|
| Zsúfolt világ! tömött perceink hulltig érnek, |
| megfoghatatlanul csillan mind s elrohad, |
| temérdek tetteink ránk gyűlnek, mint a férgek, |
|
| s megújra visszahull, kit izzó vágyad éget, |
| töretlen-ívű ég! – ó, ringó tiszta hab, |
| ragyogtasd szívemig az üres messziséget. |
|
|
|
Tó fölött, ég alatt*
| Míg sípodon merengsz, a percek szétszaladnak |
| tó fölött, ég alatt: értük se nyúl kezed. |
| Míg tűnnek nyomtalan, mily kétes vágy üzet, |
| kisértni módjait hasztalan hangzatoknak? |
|
| S otthagyva nyájaid, a vígkedvű tüzet |
| élesztő pásztorok rajától elszakadnod |
| s magad a léttelen idők karjára adnod, |
| szíved mily képtelen remény igézte meg? |
|
| Amarüllisz haját is hányszor nem simítád! |
| Hányszor eldobtad is ölének ritka titkát! |
| Törd össze rest sípod, már látod, csalra őrzéd. |
|
| Rád vár a tág világ tó fölött, ég alatt. |
| Ott tűnnek perceid, s vélük tűnvén a nap, |
| szikrázó szőrükön csillan a lehetőség. |
|
|
| Tó fölött, ég alatt a perc hogy illan el |
| s csillant a semmibe varázst, esélyt, szerelmet! |
| És minden véle száll, mi volt s ami sosem lett, |
| s szivednek tűntiben hattyúdalt énekel. |
|
| S te vélük énekelsz, míg szerteszét hever |
| az életed, arany nyájaid széthevernek… |
| S nincs, jaj, nincs semmi mód megint összeterelned |
| e tájon egyszer is – de tűnni majd, ha kell, |
|
| eltűnsz velük te is… Addig csak múljanak |
| feletted téveteg tavaszok, édes őszök |
| s nyarak vad táncain forogjon csak a nap: |
|
| szerelmek a mezőn, csaták a szirtfokon, |
| mi gondod is velük! Győzd le, ami legyőzött! |
| Tó fölött, ég alatt merengj csak sípodon. |
|
|
|
Kiáradt szonett*
| Napon érleld és őrizd hó alatt, |
| veretve minden nyarak erejével, |
| s megóva, míg fagyokon át kiévell, |
| lefojtva, titkon, bújtva, hallgatag, |
|
| s áztasd meg az ezerszínű esőkben, |
| s megforgasd minden termő földeken, |
| míg múltak dús zamata és a tört jelen |
| benne egy gyönyörű szándékba szökken, |
|
| meghozva gyümölcsét, a súlyos-édest, |
| melyben elosztja változtán az ég |
| minden tavaszok és őszök izét, |
|
| s akkor hullasd el – életed, a tévest |
| és keserűt! vesd el új tavaszig! |
|
| Mint a megért narancsból is, hogy élvezd, |
| kihullatod csikorgó magvait. |
|
|
Rondó
| zörgő levelek messzi lombról. |
| Az élet hullt csodákból áll, |
| egyre hanyatló hatalomból. |
|
| s hol vannak a csengő napok, hol? |
| zörgő levelek messzi lombról. |
|
| Ó, éj s nap, égi árapály, |
| mely csenddel zeng és rendbe tombol, |
| adj innom örök mámorodból, |
| melyben a perc pezsgőn megáll! |
|
|
Ophélia*
| Születő szél! új nap, te boldogan |
| kelő! végsőt vonagló hosszu álmok! |
| Ó, s én megújra csak terád találok |
| dúlt ágyamon: keserves önmagam! |
|
| …Kosbor, csalán… Hamlet csalárd szinész, |
| Polonius halott s elvan Laertes. |
| S ó, el vagyok, hol vagyok én?… mi kert ez, |
| melyben tévelygek s mely bennem tenyész? |
|
| Künn harmattal mosdják álmuk a kertek |
| s emlékeken megújult dolgaik |
| fonalán talpra szöknek újra, kik |
| az éj ormótlan karjában hevertek. |
|
| …Hamlet szerelme, hajh… te láncfü, zsálya |
| s emlékezet virága, rozmaring… |
| Bennem az emlék már zörrenve ing |
| korhadt szárán, ó, meddő vágy aszálya! |
|
| Ébred a lány, kit bűvös bűn kisért, |
| fürtét is véled fodrozza, kisértés. |
| Csak fekszem én… ó, kelni nincs miért, és |
| nincs mód, hogyan, hová és nincs, kiért. |
|
| …A hosszú éj mily vágyat ingatott, |
| ó, rámtekergő, sziszegő sötétség! |
| míg üres és tág szemükkel igézték |
| magányomat a merő csillagok! |
|
| És szúrt a hold! alvó vérembe oltva |
| sötét nyirokját – s mint most odakinn |
| a napra boldog szirmok, bimbaim |
| boldogtalan úgy feslettek a holdra. |
|
| És így lel most a nap, amint az álom |
| sarában éles fényével tapos: |
| képzelt ölelések gyalázatos |
| ütemén ringva fullatag s zihálón. |
|
| Ó, ragyogó, ó dús, ó hasztalan |
| reggel, mit kezdjek igéző napoddal? |
| egeddel? s örökös ajándékoddal, |
| mit kezdjek én magammal – egymagam? |
|
| A hold-bűvölte habok is riadnak |
| és minden és mindenki ünnepi |
| tisztét készül méltóképp tölteni, |
| megújult sorsát áldozván a napnak. |
|
| De én hová legyek? honnan vegyek |
| áldozatot, tények és képzemények |
| adója, fény, neked?… én legszegényebb, |
| ki önnön sorsomra se lelhetek. |
|
| Áldott emelkedés, boldog függőlegesség, |
| csak egyszer tarts még az örvény felett! |
| Sugár-iránt iramló képzelet, |
| ne hagyd, hogy lelkem mégegyszer megessék. |
|
| Mely önmagam lázába köttetett, |
| most koszorúba kötöm a világot! |
| Verjétek fel szűz testemet, virágok, |
| a hasztalant! gyom, nődd be keblemet. |
|
| Oldás, kötés… be mélyre vettetett is |
| lelkem a test sötét záraiba… |
| Mért, hogy nem lehetett megnyílnia? |
| Hát oldd meg most bontatlan ölemet, víz! |
|
| …Bőröm zsendül puha csókodra, gyep, |
| föld csókja, melyre izmaim ölében |
| a mozgás megfogan, s ó lenge léptem |
| hintáján ring a táj, amint megyek. |
|
| Hogy zuhannak és lendülnek a fák, |
| amint a járás ejt s emel, előttem. |
| S mind magasabbra s lázasabb körökben |
| ing szememben szédületed, világ! |
|
| Ó mozdulat! élet csirája, nemtő, |
| ragadj nagy rendjeidben mind tovább! |
| Ki kérdhet itt miértet és hovát? |
| ki bánja, éltet vagy halált jelentő – |
|
| csak vigy… Tó csapzott melle, hadd omoljak |
| kitárt karodba, hullám, csak ölelj! |
| ki önnön valómat nem bírom el, |
| boldog sejtekre benned hadd bomoljak. |
|
| – Repess, repess ez üres szédületben, |
| melyből az élet sorja már kihullt, |
| mintha szakadtán elhagyja a húrt |
| a hangok zengő rendje ernyedetten. |
|
| S dalolj: emlékedül ott függ a fűz |
| lombján virítva eszelős füzéred, |
| dalolj, dalolj, míg átitatva részeg |
| és büszke ruháiddal elmerülsz: |
|
| s a sejlő vízen lágyan ring tova |
| az őrülés fehér káprázatában, |
| örök-ölelhetetlen, szárnya-zártan, |
| vágyunk hattyúja, szűz Ophélia. |
|
|
Teiresziász*
| Az kell nekem most, ami nem lehet. |
|
| Te borulj rám, mint tengerre a hegy. |
| S míg téged a teremtés kínja tölt, |
| én nyújtózzam el termőn, mint a völgy, |
| kinyílva lágyan én bújjak alád, |
| hogy élve temessen belém a vágy, |
| így lássam kéjben-széttört arcodat, |
| ahogy az ég villám közt meghasad, |
| s ujjongva gyászoljalak részegen |
| e mindig boldog-végű vészeken, |
| hol biztosabb élet minden halál |
| s minden elszórt perc új talajt talál, |
| és feltör engem, eltölt, és kikel, |
| teljes gyümölcs: a héj, a hús, a mag, |
| a mindentudóvá-nőtt pillanat |
| érett csudája: a hármas Iker. |
| A csillagtermő éji hárs alatt |
| így révedett Teiresziász, a vak, |
| egy női test felett, egy test alatt |
| vettetve, sors alatt és sors felett, |
| így mondta ki, mi ki nem mondható: |
| – Ó, lenni az, mi lenni nem lehet! |
|
| Ó, tudni azt, ami nem tudható! |
|
|
Béna énekes*
|
most rád űr csendje tátog |
|
itt tart kilenc nagy átok |
| s most zárják tört világok |
|
Tétova óda*
| S mért holnap, ha ma nem? |
|
| S mért holnap, ha ma nem? |
|
|
Zihálva*
| Ingó levéllel lengeni hullatag, |
| az érdes élet kúsza igézetén, |
|
kín és gyönyör egyként homályos |
|
szálaival begubózva rángni |
|
| hulló levélen… Ég kivetettje, ág |
| eltaszitottja, hull a világ velünk, |
|
őrjöngő örvények sosem-zárt, |
|
szűk öle várja örökkön újult |
|
| mélységek útján űzve kerengeni, |
| s enyészhetetlen, újra emelkedőn |
|
minden csalárd szellőre, éledt |
|
friss erein remegő reménnyel, |
|
| s aztán zuhanva újra az összedőlt |
| egek alatt le… Ó, kirepülni báb |
|
sorsunkból egy nagy szárnycsapással, |
|
nyílegyenest fel a fény iránt! és |
|
| áradni – mint ha boldogan elszakad |
| hörgő tüdődből lepke lehelleted… |
|
Válj el ziháló életedtől! |
|
úgyis azért kötözött erősen, |
|
| hogy majdan eltépd… Hadd vigye már a szél, |
| szaggassa kín és rázza botor gyönyör, |
|
s kergesse csak végét-nem-érő |
|
forgatagán az örök kerengés – |
|
| csak nézed immár – fönt aki szállsz, a lét |
| s nem-lét sugárzó szédületén – miként |
|
álmát az éber: hadd oszoljon!… |
|
Rezzen a boltos azúr, ha szállsz, a |
|
| sejlő magosság zeng; soha-szárba-nem- |
| szökkent virágok méze ül ajkadon, |
|
s szárnyad ragyogva rezg a szétszórt |
|
távolok éles, arany porában. |
|
|
Arión
| …Vihogva fogták közre… Ám daloljon, |
| ha jobb a lelkének! Mit volt nekik |
| a dal! mit nékik, a bennük homályló |
| rejtelmes istenek ha fölragyognak |
| s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők, |
| mit tudnak ők felőlük, rettegett |
| és rémült útjaik során üzetve |
| vízen és szárazon?… |
De fönn, |
| magát önnön tündökletébe rejtve |
| állott a nap, a megingathatatlan, |
| s izzó magva körűl, az ezeregy |
| szélben lobogva, rojtos széleit |
| korommal írva égre, mint a láng, |
| ingott a tér. |
És ő, e lobogásban, |
| maga is, mint a láng, magasra csapva, |
| s fürtös fejét a dalnak fölemelve |
| és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel |
| és meg-nem-ingva, mint a szédület, |
| a bárkaorr habvert csucsán kiállott |
| a báva nép fölé, mélység s magasság |
| fölé, önnön szíve fölé kiállott |
| és állva, megrándult minden izében, |
| élet s halál közt ajzva pattanásig, |
| amint a vásott sors belékapott. |
|
| És felcsapott a hang és lecsapott. |
| Mint az ég ívén cikázó sirály, |
| mint a habok között a bárka orra, |
| mint a szivében rémület s remény. |
| Ki nem látta e hangokat? |
A zajgás |
| elültén szétterült csend nyughelyét |
| fölverve, rebbentek, pattantak és |
| villantak és – kihúnyva visszahulltak, |
| szikrák szorgos szövőszékén teremve, |
| ó, élő lant, ó aranyveretű |
| torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat! |
| Vakítva rajzottak s alant vakon |
| pihentek el, mind várva, várva – rá, |
| ki tudta már, hogy vesztét leshetik, |
| hiába, ő már el nem veszhetik. |
|
| Táncol a táj. Arión énekel. |
| S már nem is ő dalol, az ének, ó, a |
| vásott, a bűvös sors énekli őt, |
| s egész valója hanggá lesz, amint |
| istenének neve fölzeng az ajkán, |
| amint ő fölzeng az isten nevében, |
| amint e név fölzeng a tengeren, |
| PAIÁN!fölzeng és elhal: |
És nyomában |
| fekete némaság gomolya tátong |
| s vele oszlik alakja, mint a füst. |
|
| S az ellobbant csudára rászakadt |
| kormos sötétben lassan ring a bárka |
| irdatlan útjain tovább, az elgyúlt |
| csend hullongó pernyéiben, |
| miket már újra megzörrent a raj, |
| felver a döbbenet… |
Paián! te fénylő! |
| Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe, |
| ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom! |
| Kalózok közt, kalózhajón, kalóz |
| szelek kényén, kalóz sors sodratán |
| vettetve – hadd vetem magam ki én is. |
| Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély, |
| zendülj fel izmaimban, lendület, |
| pattanj szökő párává, sűrü test, |
| s lélek, ölts testet, röpke-surranón: |
| fogadj magadba, dal! te tünde |
| és el sosem tűnő, ringassatok |
| bizton, ti mindentudó tengerek. |
|
| Roppant sugár az ég íve, az isten |
| íjjának fényes idege remeg. |
| Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul |
| és ámulatra tégy ki Tainaronnál |
| a döbbenetre-gyűlt népség előtt: |
|
|
|