Zihálva

 

 

 

 

Dél*

Költői verseny Devecseri Gáborral
Dél, fennen ragyogó és mélyben tükröző!
most forró tengelyed körül liheg a nagy nyár,
föld és ég megpihen e magos pillanatnál,
a mozdulatlanság arany álmát szövő.
Most a betelt világ örök és tünde kör,
most nincs törés, fonák vetület, ferde forma,
most minden, mielőtt új homályba hajolna,
az árny-nélküli fény teljében tündököl.
Ó, elnyugvó idő, megállt perc: örök ábránd,
te múltról nem tudó, jövőben nem hivő,
nem is rezzen az űr, magára húzza szárnyát
az izzó tér ölén álomba hullt idő…
Most csapj fel, a múlás dúlt egeit kitárva,
vakító pillanat, sorsunk fehér sirálya!

 

 

 

Tenger-fantáziák*

 

1

Hagyd el szülőanyád, hogy őt is elfeledd.
S amit ha adna tán utadra, elhajítod,
és nők csókbólvaló testét is eltaszítod,
s mint ama harcosok, ha harsantak a sípok,
a búcsúkönnyet is szemedtől elvered,
s magad-kifosztva mégy el életed felett –
ringó ölüket úgy kitárják majd a titkok
s várnak az édes és keserű tengerek.
S ott künt a nyílt vizen, hol a falánk tereknek
esvén áldozatul, mind emlékké töretnek
föld rossz varázsai – ó, álom, szerelem! –
be jó lesz majd a hold, a hold felé esengned,
s míg szép szabálya ring fényben az égi rendnek,
lengned a nagy szelek sodrában végtelen.
 

2

Tunyán a gyáva teng, a bátoré a tenger!
Mi tarthat itt tovább? e földet ismered,
álltad kötelmeit, a csókot is mered
s minden üzelmeket, mit vak forgása rendel.
És itt voltál, midőn a roppant istenek
dőltén dobbant a föld, s hogy perdült rá az ember!
S próbáltatván magad a szóval és a csenddel,
mindvégig a veszély vetett rád vak szemet.
Zsúfolt világ! tömött perceink hulltig érnek,
megfoghatatlanul csillan mind s elrohad,
temérdek tetteink ránk gyűlnek, mint a férgek,
s megújra visszahull, kit izzó vágyad éget,
töretlen-ívű ég! – ó, ringó tiszta hab,
ragyogtasd szívemig az üres messziséget.

 

 

 

Tó fölött, ég alatt*

 

1

Míg sípodon merengsz, a percek szétszaladnak
tó fölött, ég alatt: értük se nyúl kezed.
Míg tűnnek nyomtalan, mily kétes vágy üzet,
kisértni módjait hasztalan hangzatoknak?
S otthagyva nyájaid, a vígkedvű tüzet
élesztő pásztorok rajától elszakadnod
s magad a léttelen idők karjára adnod,
szíved mily képtelen remény igézte meg?
Amarüllisz haját is hányszor nem simítád!
Hányszor eldobtad is ölének ritka titkát!
Törd össze rest sípod, már látod, csalra őrzéd.
Rád vár a tág világ tó fölött, ég alatt.
Ott tűnnek perceid, s vélük tűnvén a nap,
szikrázó szőrükön csillan a lehetőség.
 

2

Tó fölött, ég alatt a perc hogy illan el
s csillant a semmibe varázst, esélyt, szerelmet!
És minden véle száll, mi volt s ami sosem lett,
s szivednek tűntiben hattyúdalt énekel.
S te vélük énekelsz, míg szerteszét hever
az életed, arany nyájaid széthevernek…
S nincs, jaj, nincs semmi mód megint összeterelned
e tájon egyszer is – de tűnni majd, ha kell,
eltűnsz velük te is… Addig csak múljanak
feletted téveteg tavaszok, édes őszök
s nyarak vad táncain forogjon csak a nap:
szerelmek a mezőn, csaták a szirtfokon,
mi gondod is velük! Győzd le, ami legyőzött!
Tó fölött, ég alatt merengj csak sípodon.

 

 

 

Kiáradt szonett*

Napon érleld és őrizd hó alatt,
veretve minden nyarak erejével,
s megóva, míg fagyokon át kiévell,
lefojtva, titkon, bújtva, hallgatag,
s áztasd meg az ezerszínű esőkben,
s megforgasd minden termő földeken,
míg múltak dús zamata és a tört jelen
benne egy gyönyörű szándékba szökken,
meghozva gyümölcsét, a súlyos-édest,
melyben elosztja változtán az ég
minden tavaszok és őszök izét,
s akkor hullasd el – életed, a tévest
és keserűt! vesd el új tavaszig!
Mint a megért narancsból is, hogy élvezd,
kihullatod csikorgó magvait.

 

 

 

Rondó

Időm hervadva hulldogál,
zörgő levelek messzi lombról.
Az élet hullt csodákból áll,
egyre hanyatló hatalomból.
Arany nyarakról álmodál
s hol vannak a csengő napok, hol?
Időd hervadva hulldogál,
zörgő levelek messzi lombról.
Ó, éj s nap, égi árapály,
mely csenddel zeng és rendbe tombol,
adj innom örök mámorodból,
melyben a perc pezsgőn megáll!
Időm hervadva hulldogál.

 

 

 

Ophélia*

Születő szél! új nap, te boldogan
kelő! végsőt vonagló hosszu álmok!
Ó, s én megújra csak terád találok
dúlt ágyamon: keserves önmagam!
…Kosbor, csalán… Hamlet csalárd szinész,
Polonius halott s elvan Laertes.
S ó, el vagyok, hol vagyok én?… mi kert ez,
melyben tévelygek s mely bennem tenyész?
Künn harmattal mosdják álmuk a kertek
s emlékeken megújult dolgaik
fonalán talpra szöknek újra, kik
az éj ormótlan karjában hevertek.
…Hamlet szerelme, hajh… te láncfü, zsálya
s emlékezet virága, rozmaring…
Bennem az emlék már zörrenve ing
korhadt szárán, ó, meddő vágy aszálya!
Ébred a lány, kit bűvös bűn kisért,
fürtét is véled fodrozza, kisértés.
Csak fekszem én… ó, kelni nincs miért, és
nincs mód, hogyan, hová és nincs, kiért.
…A hosszú éj mily vágyat ingatott,
ó, rámtekergő, sziszegő sötétség!
míg üres és tág szemükkel igézték
magányomat a merő csillagok!
És szúrt a hold! alvó vérembe oltva
sötét nyirokját – s mint most odakinn
a napra boldog szirmok, bimbaim
boldogtalan úgy feslettek a holdra.
És így lel most a nap, amint az álom
sarában éles fényével tapos:
képzelt ölelések gyalázatos
ütemén ringva fullatag s zihálón.
Ó, ragyogó, ó dús, ó hasztalan
reggel, mit kezdjek igéző napoddal?
egeddel? s örökös ajándékoddal,
mit kezdjek én magammal – egymagam?
A hold-bűvölte habok is riadnak
és minden és mindenki ünnepi
tisztét készül méltóképp tölteni,
megújult sorsát áldozván a napnak.
De én hová legyek? honnan vegyek
áldozatot, tények és képzemények
adója, fény, neked?… én legszegényebb,
ki önnön sorsomra se lelhetek.
Áldott emelkedés, boldog függőlegesség,
csak egyszer tarts még az örvény felett!
Sugár-iránt iramló képzelet,
ne hagyd, hogy lelkem mégegyszer megessék.
Mely önmagam lázába köttetett,
most koszorúba kötöm a világot!
Verjétek fel szűz testemet, virágok,
a hasztalant! gyom, nődd be keblemet.
Oldás, kötés… be mélyre vettetett is
lelkem a test sötét záraiba…
Mért, hogy nem lehetett megnyílnia?
Hát oldd meg most bontatlan ölemet, víz!
––
…Bőröm zsendül puha csókodra, gyep,
föld csókja, melyre izmaim ölében
a mozgás megfogan, s ó lenge léptem
hintáján ring a táj, amint megyek.
Hogy zuhannak és lendülnek a fák,
amint a járás ejt s emel, előttem.
S mind magasabbra s lázasabb körökben
ing szememben szédületed, világ!
Ó mozdulat! élet csirája, nemtő,
ragadj nagy rendjeidben mind tovább!
Ki kérdhet itt miértet és hovát?
ki bánja, éltet vagy halált jelentő –
csak vigy… Tó csapzott melle, hadd omoljak
kitárt karodba, hullám, csak ölelj!
ki önnön valómat nem bírom el,
boldog sejtekre benned hadd bomoljak.
––
– Repess, repess ez üres szédületben,
melyből az élet sorja már kihullt,
mintha szakadtán elhagyja a húrt
a hangok zengő rendje ernyedetten.
S dalolj: emlékedül ott függ a fűz
lombján virítva eszelős füzéred,
dalolj, dalolj, míg átitatva részeg
és büszke ruháiddal elmerülsz:
s a sejlő vízen lágyan ring tova
az őrülés fehér káprázatában,
örök-ölelhetetlen, szárnya-zártan,
vágyunk hattyúja, szűz Ophélia.

 

 

 

Teiresziász*

Az kell nekem most, ami nem lehet.
Te borulj rám, mint tengerre a hegy.
S míg téged a teremtés kínja tölt,
én nyújtózzam el termőn, mint a völgy,
kinyílva lágyan én bújjak alád,
hogy élve temessen belém a vágy,
így lássam kéjben-széttört arcodat,
ahogy az ég villám közt meghasad,
s ujjongva gyászoljalak részegen
e mindig boldog-végű vészeken,
hol biztosabb élet minden halál
s minden elszórt perc új talajt talál,
és feltör engem, eltölt, és kikel,
teljes gyümölcs: a héj, a hús, a mag,
a mindentudóvá-nőtt pillanat
érett csudája: a hármas Iker.
A csillagtermő éji hárs alatt
így révedett Teiresziász, a vak,
egy női test felett, egy test alatt
vettetve, sors alatt és sors felett,
így mondta ki, mi ki nem mondható:
– Ó, lenni az, mi lenni nem lehet!
Ó, tudni azt, ami nem tudható!

 

 

 

Béna énekes*

Bejárni hét világot
belengni az eget
és zengni a világot
és zengni az eget
kihíva minden átkot
és minden életet
legyőzni mind mi áldott
és minden életet
magasból minden átkot
mélyből szerelmeket –
 
most rád űr csendje tátog
 
és bénaság takar
 
most itt remeg a lábad
 
most nincs már aki hall
 
már nem repít a lábad
 
s már elszökött a dal
 
itt tart kilenc nagy átok
 
és messzi száll a dal –
győző ki győzedelme
percében lemarad
ki ott hull el leverve
diadala alatt
király ki önhatalma
ormáról lebukott
kit bemocskolt kezekre
önnön dicsfénye dob
szent akit kárhozatra
fő üdvössége vet –
 
s nem leli önmagát ott
 
hol győzedelmeskedett
hol várták hét világok
és hívták hét egek
és nem leli magát ott
hol elveszejtetett
s most zárják tört világok
és összedőlt egek
léptébe-tört virágok
s dalába-dőlt egek –
kiből olyat kiáltott
az óriási dal
túlzengve hét világot
hogy többé mit se hall
zuhog fölé az átok
a siket zivatar

 

 

 

Tétova óda*

Ha tegnap nem, ma mért?
S mért holnap, ha ma nem?
Így szól a tetten-ért
s tettig-nem-ért jelen.
Így hull az elvetélt,
a máris-múlt jelen.
Mulasztott élvekért
kárpótlás nem terem.
Egy öröklétre mért
láz múlik lelkemen.
Mulasztott művekért
sosem lesz kegyelem.
Ó, szókra felcserélt
csókok! ó eremen
tomboló, egekért
dobogó szerelem!
Arra is – erre sem:
így bolygom át a tért,
indulva mindenért,
míg állok egy helyen.
Mit kezdjek? hol lelem
a percet, mely elért?
Hol van a tett, melyért
túladjak végtelen
lehetőségeken?
Ó, szél, zúgd és meséld,
ó nap, ragyogd nekem
az egyetlen esélyt!
Ragadj el, értelem!
s a mélyeidre mért
isteni méreten
a megoldást felérd.
Ragyogj fel, újraélt
terveknek testtelen
talányán tetten-ért
aránya: életem.
S a torló éveken
gyűlt sorsodat megérd. –
Ha tegnap nem, ma mért?
S mért holnap, ha ma nem?

 

 

 

Zihálva*

Ingó levéllel lengeni hullatag,
az érdes élet kúsza igézetén,
 
kín és gyönyör egyként homályos
 
szálaival begubózva rángni
hulló levélen… Ég kivetettje, ág
eltaszitottja, hull a világ velünk,
 
őrjöngő örvények sosem-zárt,
 
szűk öle várja örökkön újult
mélységek útján űzve kerengeni,
s enyészhetetlen, újra emelkedőn
 
minden csalárd szellőre, éledt
 
friss erein remegő reménnyel,
s aztán zuhanva újra az összedőlt
egek alatt le… Ó, kirepülni báb
 
sorsunkból egy nagy szárnycsapással,
 
nyílegyenest fel a fény iránt! és
áradni – mint ha boldogan elszakad
hörgő tüdődből lepke lehelleted…
 
Válj el ziháló életedtől!
 
úgyis azért kötözött erősen,
hogy majdan eltépd… Hadd vigye már a szél,
szaggassa kín és rázza botor gyönyör,
 
s kergesse csak végét-nem-érő
 
forgatagán az örök kerengés –
csak nézed immár – fönt aki szállsz, a lét
s nem-lét sugárzó szédületén – miként
 
álmát az éber: hadd oszoljon!…
 
Rezzen a boltos azúr, ha szállsz, a
sejlő magosság zeng; soha-szárba-nem-
szökkent virágok méze ül ajkadon,
 
s szárnyad ragyogva rezg a szétszórt
 
távolok éles, arany porában.

 

 

 

Arión

…Vihogva fogták közre… Ám daloljon,
ha jobb a lelkének! Mit volt nekik
a dal! mit nékik, a bennük homályló
rejtelmes istenek ha fölragyognak
s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők,
mit tudnak ők felőlük, rettegett
és rémült útjaik során üzetve
vízen és szárazon?…
vízen és szárazon?… De fönn,
magát önnön tündökletébe rejtve
állott a nap, a megingathatatlan,
s izzó magva körűl, az ezeregy
szélben lobogva, rojtos széleit
korommal írva égre, mint a láng,
ingott a tér.
ingott a tér. És ő, e lobogásban,
maga is, mint a láng, magasra csapva,
s fürtös fejét a dalnak fölemelve
és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel
és meg-nem-ingva, mint a szédület,
a bárkaorr habvert csucsán kiállott
a báva nép fölé, mélység s magasság
fölé, önnön szíve fölé kiállott
és állva, megrándult minden izében,
élet s halál közt ajzva pattanásig,
amint a vásott sors belékapott.
És felcsapott a hang és lecsapott.
Mint az ég ívén cikázó sirály,
mint a habok között a bárka orra,
mint a szivében rémület s remény.
Ki nem látta e hangokat?
Ki nem látta e hangokat? A zajgás
elültén szétterült csend nyughelyét
fölverve, rebbentek, pattantak és
villantak és – kihúnyva visszahulltak,
szikrák szorgos szövőszékén teremve,
ó, élő lant, ó aranyveretű
torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat!
Vakítva rajzottak s alant vakon
pihentek el, mind várva, várva – rá,
ki tudta már, hogy vesztét leshetik,
hiába, ő már el nem veszhetik.
Táncol a táj. Arión énekel.
S már nem is ő dalol, az ének, ó, a
vásott, a bűvös sors énekli őt,
s egész valója hanggá lesz, amint
istenének neve fölzeng az ajkán,
amint ő fölzeng az isten nevében,
amint e név fölzeng a tengeren,
fölzeng és elhal:
fölzeng és elhal: PAIÁN!
PAIÁN!fölzeng és elhal: És nyomában
fekete némaság gomolya tátong
s vele oszlik alakja, mint a füst.
S az ellobbant csudára rászakadt
kormos sötétben lassan ring a bárka
irdatlan útjain tovább, az elgyúlt
csend hullongó pernyéiben,
miket már újra megzörrent a raj,
felver a döbbenet…
felver a döbbenet… Paián! te fénylő!
Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe,
ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom!
Kalózok közt, kalózhajón, kalóz
szelek kényén, kalóz sors sodratán
vettetve – hadd vetem magam ki én is.
Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély,
zendülj fel izmaimban, lendület,
pattanj szökő párává, sűrü test,
s lélek, ölts testet, röpke-surranón:
fogadj magadba, dal! te tünde
és el sosem tűnő, ringassatok
bizton, ti mindentudó tengerek.
Roppant sugár az ég íve, az isten
íjjának fényes idege remeg.
Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul
és ámulatra tégy ki Tainaronnál
a döbbenetre-gyűlt népség előtt:
 
eltűnő delfinem.
 

[1944. március]

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]