Dél*
Költői verseny Devecseri Gáborral
Dél, fennen ragyogó és mélyben tükröző! |
most forró tengelyed körül liheg a nagy nyár, |
föld és ég megpihen e magos pillanatnál, |
a mozdulatlanság arany álmát szövő. |
|
Most a betelt világ örök és tünde kör, |
most nincs törés, fonák vetület, ferde forma, |
most minden, mielőtt új homályba hajolna, |
az árny-nélküli fény teljében tündököl. |
|
Ó, elnyugvó idő, megállt perc: örök ábránd, |
te múltról nem tudó, jövőben nem hivő, |
nem is rezzen az űr, magára húzza szárnyát |
|
az izzó tér ölén álomba hullt idő… |
Most csapj fel, a múlás dúlt egeit kitárva, |
vakító pillanat, sorsunk fehér sirálya! |
|
|
Tenger-fantáziák*
Hagyd el szülőanyád, hogy őt is elfeledd. |
S amit ha adna tán utadra, elhajítod, |
és nők csókbólvaló testét is eltaszítod, |
s mint ama harcosok, ha harsantak a sípok, |
|
a búcsúkönnyet is szemedtől elvered, |
s magad-kifosztva mégy el életed felett – |
ringó ölüket úgy kitárják majd a titkok |
s várnak az édes és keserű tengerek. |
|
S ott künt a nyílt vizen, hol a falánk tereknek |
esvén áldozatul, mind emlékké töretnek |
föld rossz varázsai – ó, álom, szerelem! – |
|
be jó lesz majd a hold, a hold felé esengned, |
s míg szép szabálya ring fényben az égi rendnek, |
lengned a nagy szelek sodrában végtelen. |
|
|
Tunyán a gyáva teng, a bátoré a tenger! |
Mi tarthat itt tovább? e földet ismered, |
álltad kötelmeit, a csókot is mered |
s minden üzelmeket, mit vak forgása rendel. |
|
És itt voltál, midőn a roppant istenek |
dőltén dobbant a föld, s hogy perdült rá az ember! |
S próbáltatván magad a szóval és a csenddel, |
mindvégig a veszély vetett rád vak szemet. |
|
Zsúfolt világ! tömött perceink hulltig érnek, |
megfoghatatlanul csillan mind s elrohad, |
temérdek tetteink ránk gyűlnek, mint a férgek, |
|
s megújra visszahull, kit izzó vágyad éget, |
töretlen-ívű ég! – ó, ringó tiszta hab, |
ragyogtasd szívemig az üres messziséget. |
|
|
|
Tó fölött, ég alatt*
Míg sípodon merengsz, a percek szétszaladnak |
tó fölött, ég alatt: értük se nyúl kezed. |
Míg tűnnek nyomtalan, mily kétes vágy üzet, |
kisértni módjait hasztalan hangzatoknak? |
|
S otthagyva nyájaid, a vígkedvű tüzet |
élesztő pásztorok rajától elszakadnod |
s magad a léttelen idők karjára adnod, |
szíved mily képtelen remény igézte meg? |
|
Amarüllisz haját is hányszor nem simítád! |
Hányszor eldobtad is ölének ritka titkát! |
Törd össze rest sípod, már látod, csalra őrzéd. |
|
Rád vár a tág világ tó fölött, ég alatt. |
Ott tűnnek perceid, s vélük tűnvén a nap, |
szikrázó szőrükön csillan a lehetőség. |
|
|
Tó fölött, ég alatt a perc hogy illan el |
s csillant a semmibe varázst, esélyt, szerelmet! |
És minden véle száll, mi volt s ami sosem lett, |
s szivednek tűntiben hattyúdalt énekel. |
|
S te vélük énekelsz, míg szerteszét hever |
az életed, arany nyájaid széthevernek… |
S nincs, jaj, nincs semmi mód megint összeterelned |
e tájon egyszer is – de tűnni majd, ha kell, |
|
eltűnsz velük te is… Addig csak múljanak |
feletted téveteg tavaszok, édes őszök |
s nyarak vad táncain forogjon csak a nap: |
|
szerelmek a mezőn, csaták a szirtfokon, |
mi gondod is velük! Győzd le, ami legyőzött! |
Tó fölött, ég alatt merengj csak sípodon. |
|
|
|
Kiáradt szonett*
Napon érleld és őrizd hó alatt, |
veretve minden nyarak erejével, |
s megóva, míg fagyokon át kiévell, |
lefojtva, titkon, bújtva, hallgatag, |
|
s áztasd meg az ezerszínű esőkben, |
s megforgasd minden termő földeken, |
míg múltak dús zamata és a tört jelen |
benne egy gyönyörű szándékba szökken, |
|
meghozva gyümölcsét, a súlyos-édest, |
melyben elosztja változtán az ég |
minden tavaszok és őszök izét, |
|
s akkor hullasd el – életed, a tévest |
és keserűt! vesd el új tavaszig! |
|
Mint a megért narancsból is, hogy élvezd, |
kihullatod csikorgó magvait. |
|
|
Rondó
zörgő levelek messzi lombról. |
Az élet hullt csodákból áll, |
egyre hanyatló hatalomból. |
|
s hol vannak a csengő napok, hol? |
zörgő levelek messzi lombról. |
|
Ó, éj s nap, égi árapály, |
mely csenddel zeng és rendbe tombol, |
adj innom örök mámorodból, |
melyben a perc pezsgőn megáll! |
|
|
Ophélia*
Születő szél! új nap, te boldogan |
kelő! végsőt vonagló hosszu álmok! |
Ó, s én megújra csak terád találok |
dúlt ágyamon: keserves önmagam! |
|
…Kosbor, csalán… Hamlet csalárd szinész, |
Polonius halott s elvan Laertes. |
S ó, el vagyok, hol vagyok én?… mi kert ez, |
melyben tévelygek s mely bennem tenyész? |
|
Künn harmattal mosdják álmuk a kertek |
s emlékeken megújult dolgaik |
fonalán talpra szöknek újra, kik |
az éj ormótlan karjában hevertek. |
|
…Hamlet szerelme, hajh… te láncfü, zsálya |
s emlékezet virága, rozmaring… |
Bennem az emlék már zörrenve ing |
korhadt szárán, ó, meddő vágy aszálya! |
|
Ébred a lány, kit bűvös bűn kisért, |
fürtét is véled fodrozza, kisértés. |
Csak fekszem én… ó, kelni nincs miért, és |
nincs mód, hogyan, hová és nincs, kiért. |
|
…A hosszú éj mily vágyat ingatott, |
ó, rámtekergő, sziszegő sötétség! |
míg üres és tág szemükkel igézték |
magányomat a merő csillagok! |
|
És szúrt a hold! alvó vérembe oltva |
sötét nyirokját – s mint most odakinn |
a napra boldog szirmok, bimbaim |
boldogtalan úgy feslettek a holdra. |
|
És így lel most a nap, amint az álom |
sarában éles fényével tapos: |
képzelt ölelések gyalázatos |
ütemén ringva fullatag s zihálón. |
|
Ó, ragyogó, ó dús, ó hasztalan |
reggel, mit kezdjek igéző napoddal? |
egeddel? s örökös ajándékoddal, |
mit kezdjek én magammal – egymagam? |
|
A hold-bűvölte habok is riadnak |
és minden és mindenki ünnepi |
tisztét készül méltóképp tölteni, |
megújult sorsát áldozván a napnak. |
|
De én hová legyek? honnan vegyek |
áldozatot, tények és képzemények |
adója, fény, neked?… én legszegényebb, |
ki önnön sorsomra se lelhetek. |
|
Áldott emelkedés, boldog függőlegesség, |
csak egyszer tarts még az örvény felett! |
Sugár-iránt iramló képzelet, |
ne hagyd, hogy lelkem mégegyszer megessék. |
|
Mely önmagam lázába köttetett, |
most koszorúba kötöm a világot! |
Verjétek fel szűz testemet, virágok, |
a hasztalant! gyom, nődd be keblemet. |
|
Oldás, kötés… be mélyre vettetett is |
lelkem a test sötét záraiba… |
Mért, hogy nem lehetett megnyílnia? |
Hát oldd meg most bontatlan ölemet, víz! |
|
…Bőröm zsendül puha csókodra, gyep, |
föld csókja, melyre izmaim ölében |
a mozgás megfogan, s ó lenge léptem |
hintáján ring a táj, amint megyek. |
|
Hogy zuhannak és lendülnek a fák, |
amint a járás ejt s emel, előttem. |
S mind magasabbra s lázasabb körökben |
ing szememben szédületed, világ! |
|
Ó mozdulat! élet csirája, nemtő, |
ragadj nagy rendjeidben mind tovább! |
Ki kérdhet itt miértet és hovát? |
ki bánja, éltet vagy halált jelentő – |
|
csak vigy… Tó csapzott melle, hadd omoljak |
kitárt karodba, hullám, csak ölelj! |
ki önnön valómat nem bírom el, |
boldog sejtekre benned hadd bomoljak. |
|
– Repess, repess ez üres szédületben, |
melyből az élet sorja már kihullt, |
mintha szakadtán elhagyja a húrt |
a hangok zengő rendje ernyedetten. |
|
S dalolj: emlékedül ott függ a fűz |
lombján virítva eszelős füzéred, |
dalolj, dalolj, míg átitatva részeg |
és büszke ruháiddal elmerülsz: |
|
s a sejlő vízen lágyan ring tova |
az őrülés fehér káprázatában, |
örök-ölelhetetlen, szárnya-zártan, |
vágyunk hattyúja, szűz Ophélia. |
|
|
Teiresziász*
Az kell nekem most, ami nem lehet. |
|
Te borulj rám, mint tengerre a hegy. |
S míg téged a teremtés kínja tölt, |
én nyújtózzam el termőn, mint a völgy, |
kinyílva lágyan én bújjak alád, |
hogy élve temessen belém a vágy, |
így lássam kéjben-széttört arcodat, |
ahogy az ég villám közt meghasad, |
s ujjongva gyászoljalak részegen |
e mindig boldog-végű vészeken, |
hol biztosabb élet minden halál |
s minden elszórt perc új talajt talál, |
és feltör engem, eltölt, és kikel, |
teljes gyümölcs: a héj, a hús, a mag, |
a mindentudóvá-nőtt pillanat |
érett csudája: a hármas Iker. |
A csillagtermő éji hárs alatt |
így révedett Teiresziász, a vak, |
egy női test felett, egy test alatt |
vettetve, sors alatt és sors felett, |
így mondta ki, mi ki nem mondható: |
– Ó, lenni az, mi lenni nem lehet! |
|
Ó, tudni azt, ami nem tudható! |
|
|
Béna énekes*
|
most rád űr csendje tátog |
|
itt tart kilenc nagy átok |
s most zárják tört világok |
|
Tétova óda*
S mért holnap, ha ma nem? |
|
S mért holnap, ha ma nem? |
|
|
Zihálva*
Ingó levéllel lengeni hullatag, |
az érdes élet kúsza igézetén, |
|
kín és gyönyör egyként homályos |
|
szálaival begubózva rángni |
|
hulló levélen… Ég kivetettje, ág |
eltaszitottja, hull a világ velünk, |
|
őrjöngő örvények sosem-zárt, |
|
szűk öle várja örökkön újult |
|
mélységek útján űzve kerengeni, |
s enyészhetetlen, újra emelkedőn |
|
minden csalárd szellőre, éledt |
|
friss erein remegő reménnyel, |
|
s aztán zuhanva újra az összedőlt |
egek alatt le… Ó, kirepülni báb |
|
sorsunkból egy nagy szárnycsapással, |
|
nyílegyenest fel a fény iránt! és |
|
áradni – mint ha boldogan elszakad |
hörgő tüdődből lepke lehelleted… |
|
Válj el ziháló életedtől! |
|
úgyis azért kötözött erősen, |
|
hogy majdan eltépd… Hadd vigye már a szél, |
szaggassa kín és rázza botor gyönyör, |
|
s kergesse csak végét-nem-érő |
|
forgatagán az örök kerengés – |
|
csak nézed immár – fönt aki szállsz, a lét |
s nem-lét sugárzó szédületén – miként |
|
álmát az éber: hadd oszoljon!… |
|
Rezzen a boltos azúr, ha szállsz, a |
|
sejlő magosság zeng; soha-szárba-nem- |
szökkent virágok méze ül ajkadon, |
|
s szárnyad ragyogva rezg a szétszórt |
|
távolok éles, arany porában. |
|
|
Arión
…Vihogva fogták közre… Ám daloljon, |
ha jobb a lelkének! Mit volt nekik |
a dal! mit nékik, a bennük homályló |
rejtelmes istenek ha fölragyognak |
s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők, |
mit tudnak ők felőlük, rettegett |
és rémült útjaik során üzetve |
vízen és szárazon?… |
De fönn, |
magát önnön tündökletébe rejtve |
állott a nap, a megingathatatlan, |
s izzó magva körűl, az ezeregy |
szélben lobogva, rojtos széleit |
korommal írva égre, mint a láng, |
ingott a tér. |
És ő, e lobogásban, |
maga is, mint a láng, magasra csapva, |
s fürtös fejét a dalnak fölemelve |
és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel |
és meg-nem-ingva, mint a szédület, |
a bárkaorr habvert csucsán kiállott |
a báva nép fölé, mélység s magasság |
fölé, önnön szíve fölé kiállott |
és állva, megrándult minden izében, |
élet s halál közt ajzva pattanásig, |
amint a vásott sors belékapott. |
|
És felcsapott a hang és lecsapott. |
Mint az ég ívén cikázó sirály, |
mint a habok között a bárka orra, |
mint a szivében rémület s remény. |
Ki nem látta e hangokat? |
A zajgás |
elültén szétterült csend nyughelyét |
fölverve, rebbentek, pattantak és |
villantak és – kihúnyva visszahulltak, |
szikrák szorgos szövőszékén teremve, |
ó, élő lant, ó aranyveretű |
torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat! |
Vakítva rajzottak s alant vakon |
pihentek el, mind várva, várva – rá, |
ki tudta már, hogy vesztét leshetik, |
hiába, ő már el nem veszhetik. |
|
Táncol a táj. Arión énekel. |
S már nem is ő dalol, az ének, ó, a |
vásott, a bűvös sors énekli őt, |
s egész valója hanggá lesz, amint |
istenének neve fölzeng az ajkán, |
amint ő fölzeng az isten nevében, |
amint e név fölzeng a tengeren, |
PAIÁN!fölzeng és elhal: |
És nyomában |
fekete némaság gomolya tátong |
s vele oszlik alakja, mint a füst. |
|
S az ellobbant csudára rászakadt |
kormos sötétben lassan ring a bárka |
irdatlan útjain tovább, az elgyúlt |
csend hullongó pernyéiben, |
miket már újra megzörrent a raj, |
felver a döbbenet… |
Paián! te fénylő! |
Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe, |
ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom! |
Kalózok közt, kalózhajón, kalóz |
szelek kényén, kalóz sors sodratán |
vettetve – hadd vetem magam ki én is. |
Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély, |
zendülj fel izmaimban, lendület, |
pattanj szökő párává, sűrü test, |
s lélek, ölts testet, röpke-surranón: |
fogadj magadba, dal! te tünde |
és el sosem tűnő, ringassatok |
bizton, ti mindentudó tengerek. |
|
Roppant sugár az ég íve, az isten |
íjjának fényes idege remeg. |
Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul |
és ámulatra tégy ki Tainaronnál |
a döbbenetre-gyűlt népség előtt: |
|
|
|