Szilveszterhez

Ki irdatlan kezedben egyre pergeted   a csörgő, tarka-szalagos év karikáját s véle-rángó életünk,   ó, gyermekkedvű óriás, Szilveszter! hozzád újra visszaérkezünk.   S most, míg e perc sok telt kehely gyöngyös szeszében messzefénylőn fogva áll,   most kérdezünk, évezredek nagy játékosa, karikájával komor   sorsunkat könnyen kergető, felelj nekünk! mily vízek, mely tüzek felé   sodorsz, mily kínok körein, mi ér, mig útunk hozzád újra visszaszáll,   s mi mostan visszaszállt, mit ért? mit ér, hogy láttuk itt háromszázhatvanöt   reggel megint, hogy kél a nap, s estén, hogy kél a hold és gyúlnak csillagok –   s szórtuk feléjük átkaink…? Mert nem volt semmi más! mert nincs itt semmi más,   s az ezredévek szállanak… – S hogy én is itt voltam, vigasztalan szemem   a láthatatlan s hallgatag örökkévalóságon csüggve untalan,   hogy egyszer megszólítsam őt, és szórabírjam őt, a mindig szótalant!   Hogy egyszer én is itt valék, világot reszkettető űri szédület,   hogy titkaid keressem itt, s a benned nyugvó s bennem mozgó végtelen   arányain reszkessek itt és mégis mind e nagy világ dolgaiból   semmit hogy el ne lessek itt, de annyi más után e földön nyomtalan   és dicstelen elvesszek itt –! S az utánamjövőknek csak e hasztalan   s hazátlan vágyat hagyjam itt.