| Hogy vártalak, te tél! havak fehér hatalma, |
|
törvény és tiszta rend az őszi tébolyok |
|
után: csend, hallható, és látható sötétség – |
| és olyan szelid is: tűzhelyen sül az alma, |
|
és édes illatán hány édes hölgy borong, |
|
ízén idézve fel tűnt nyarak reszketését… |
|
| Hogy vártalak! lehullt a rozsdamarta lomb |
|
és nyári vágyaink hevét is rozsda fogta, |
|
lestem, ha hallom-é csikorgó lépteid… |
| Hogy csupasz águkat fehér köntösbe vond, |
|
és mintha láncra, verd kiméletlen fagyodra |
|
a gyilkos, kerge őszt, ki vérben jár övig. |
|
| És megjöttél. Ezüst virágokat sodorva |
|
zajló folyók jegén; jöttél a vas szelek |
|
zörgő vértjében, ó, páncélos szép lovag, |
| hó könnyű szőnyegét terítve sárra, porra: |
|
mögötted győztesen a szikrázó sereg, |
|
s hallottuk: viharod fanfára mint riad. – |
|
| De jaj, hogy semmiben a hasztalan napok |
|
láncán nyögő szivünk megállást nem tud itt! |
|
s vesztére vágyai az időn győzni űzik. |
| Uram, sok volt a tél! szivünkbe harapott |
|
falkád: keserű fagy a zord szerelem… Judit – |
|
szörny éjeken, mikor vacogva ég a tűz is. |
|
| Most, égi tűz, te gyúlj, Tél, bújj vak odvaidba. |
|
A szédület kell most, mely tűnt nyomodba lüktet, |
|
és szörnyű Szaharák szomja-gyötört napok – |
| és olyan szerelem, mely kelvén, elborítja |
|
s úgy felkavarja és meggyötri lágy szivünket, |
|
mint tornádó, ha kél, a rőt sivatagot. |
|
|