A télhez*

Hogy vártalak, te tél! havak fehér hatalma,
 
törvény és tiszta rend az őszi tébolyok
 
után: csend, hallható, és látható sötétség –
és olyan szelid is: tűzhelyen sül az alma,
 
és édes illatán hány édes hölgy borong,
 
ízén idézve fel tűnt nyarak reszketését…
Hogy vártalak! lehullt a rozsdamarta lomb
 
és nyári vágyaink hevét is rozsda fogta,
 
lestem, ha hallom-é csikorgó lépteid…
Hogy csupasz águkat fehér köntösbe vond,
 
és mintha láncra, verd kiméletlen fagyodra
 
a gyilkos, kerge őszt, ki vérben jár övig.
És megjöttél. Ezüst virágokat sodorva
 
zajló folyók jegén; jöttél a vas szelek
 
zörgő vértjében, ó, páncélos szép lovag,
hó könnyű szőnyegét terítve sárra, porra:
 
mögötted győztesen a szikrázó sereg,
 
s hallottuk: viharod fanfára mint riad. –
De jaj, hogy semmiben a hasztalan napok
 
láncán nyögő szivünk megállást nem tud itt!
 
s vesztére vágyai az időn győzni űzik.
Uram, sok volt a tél! szivünkbe harapott
 
falkád: keserű fagy a zord szerelem… Judit –
 
szörny éjeken, mikor vacogva ég a tűz is.
Most, égi tűz, te gyúlj, Tél, bújj vak odvaidba.
 
A szédület kell most, mely tűnt nyomodba lüktet,
 
és szörnyű Szaharák szomja-gyötört napok –
és olyan szerelem, mely kelvén, elborítja
 
s úgy felkavarja és meggyötri lágy szivünket,
 
mint tornádó, ha kél, a rőt sivatagot.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]