| Állj meg e helyt, vándor, kit az úttalan éjbe bolyongván |
| s várod esengő szívvel a hajnalt, hozna az új nap |
| újat alélt szívednek – ó, éj vándora, állj meg |
|
s várd be csak itt a napot. |
| S majd, ha kigyúlt, trónjára vezetve az ifju királyt a |
| hajnalt, rám gondolj és ejts egy könnyet is értem, |
| Én is hajnal voltam, hajnal, ezüst lobogású, |
| festett újra a fényem, keltek az álmatag erdők, |
| így ébredt ki ragyogva világom – s jaj, mire ébredt: |
| Mert nappaltalan és alkonytalan égtem el itt én! |
|
S most, mielőtt tovamégy, |
| fényen üdült szivü vándor, tudd meg, amit tudok én már: |
| rendje, szabálya, a törvény, hold s nap váltakozása, |
| körforgása a végtelen áramu űr kerekének, |
|
álnok az ősz, csal a nyár, |
| mert olyan is van, hajnal, amelynek nappala nincsen! |
| menj útadra, ne késs, nézd, égen a hajnali rózsák |
| várnak a játszi mezők, komoly erdők, százszinü vízek: |
| sorsom s rám emlékezz minden hajnalon: ez volt! |
|
s nappalon: ez sose volt! |
| S tudd, ha esengő szívvel várod az éj tovatűntét, |
|