|
Villámok riadó jelével írd fel |
| minden pillanatod sötét egére, |
| minden perced előtt hogy ez vezessen: |
| „Nincsen földi erő, amely lemossa |
| tábládról, amit egyszer ott bevéstél: |
| tetted, egy szavadat se, azt se, hogyha |
| nem tész semmit is, és nincs földi ész sem, |
| mely képzelni akár tudná különbül |
| egyszer azt, ami elvégeztetett már.” |
|
|
Elvégezted e földi sort, barátom, |
| megtaláltad a végső mozdulatnak |
| tiszta, egyszeri formáját, a döntés |
| már-nem-emberi, szertelen hatalmát, |
| szörnyű szédületét, iszonyt s gyönyört is – |
| hogy nem kell soha elviselned itt már |
| terv, cél és lehetőség vak csatáit |
| szívedben s az üresség unszoló, mind |
| új és új tettre üző kemény parancsát. |
| Új tett nem fakad abból, mit te tettél! |
|
Nem siratlak ezért illő szavakkal, |
| képzelődve ezért nem is kutatlak, |
| nem várom, hogy a sarkon újra föltűnj, |
| felbukkanva a semmiből, ahol vagy: |
| földi fegyvered égi dörrenése |
| bennünk is valamit megölt, ledöntött: |
| már bennünk se vagy, innen is kihulltál! |
| Egy okkal kevesebb, mit számba vennünk |
| kell most már, ha a rettegés iramló |
| perceinknek utánafutni sarkall. |
|
S csak tovább forog itt a föld, s a hold is |
| lengve végzi könyörtelen futását, |
| fentről néznek a csillagok közönnyel, |
|
– nyílt tekintetüket, ki bírja, állja! – |
| Ősz jön, hullnak a dús, arany gyümölcsök |
| s illatoznak a fák a tél után és |
| újra jő a tavasz s a nyár is újra… |
| S nem fog tudni terólad egy se: fű, fa |
| nem emlékezik egy se rád, szin és fény, |
| minden elfeled… Én is vélük együtt. |
| Míg egy nem leszek ővelük, virág és |
| ég, föld nem leszek én magam s örökre |
| én is nem feledem, hogy egykor éltem. |
|
|