Anakreóni^*

Catullus Lesbiához sírt, esküdött, könyörgött, szelíden s szitkozódva, s hiába, mindhiába! Hiába hívta Ronsard segítségül a végnek, aggságnak, csúf halálnak rettentő vízióit: nem tudhatták azok sem Kasszándra, gonosz Heléna szerelmét megszerezni. Vitéz Lillát szerette, s hiába hogy dalolt oly édesen lágy zenéket. S keserű, vad rimével is hasztalan ostromolta magános Vajda János a csillogó lovarnőt. S tovább így annyian még…   Én tehozzád esengek, szép Klári, szőke felhő szivem setét egében. S hiába sorolom fel dicső elődimet mind s a hölgyeket, akikre ők örök fényt ragyogtak: szived csak meg nem enyhül és nem okulsz a példán…   Vagy épp okulsz a példán: tanulsz víg Lesbiától, mint én Catullusomtól, s Kasszándrát, a kegyetlent tanúlod s büszke Lillát, mint Ronsard-t és Vitézt én.   S úgy látszik, így megy ez már, míg a világ világ lesz, s eljő a kor, mikor majd a dalnokok szerelmet mind éntőlem tanulnak, s kegyetlen ifju hölgyek gyötörni mind tetőled…