|
Az egész világ most fegyverben áll. |
Hát jambusaim, sorakozzatok fel, |
mindenre elszánt, bátor kis sereg, |
egyetlen fegyverem a fegyver ellen, |
keljetek fel, s e meghitt társaság, |
borozgató kedves barátok és |
méltó ékük, a koszorúba-fűzött, |
gyönyörű, illatos-virágu hölgyek |
előtt előre-szegzett szó-szuronnyal |
s a dac csataordításaival |
rontsatok rá e csúf, hazúg ribancra, |
ki szemérmetlenül szeretkezik |
mindenütt, mindenhogy s mindenkivel: |
fal mellett, autóban, kis zúg mozikban |
s jól be sem zárt fürdőszobában is, |
s iszony! ruhában, állva is, ahogy jön! |
s mindenkivel, minden kikent-kifent |
jampeccel, minden utolsó ripőkkel, |
s tán még az útszéli koldussal is, |
ha jókedvében van… és csak velem nem |
akarna lefeküdni, csak velem, |
tán egyetlen férfi e bús világon, |
én, Somlyó György, kit elvből nem ölel, |
az egyetlen! – és egyetlennek lenni |
bizton kivételes kitüntetés, |
valóban megtisztelő és nemes rang. |
|
– Csak ne volnának oly szép mellei, |
melyekhez foghatót sem Goya, sem |
Rubens nem festett és a többi mester |
nem is képzelt soha – és jaj, ne volnék |
szép női melleknek bolondja én! |
Különben büszke lehetnék, hogy engem, |
épp engem ért a megtiszteltetés, |
a Sokkal szemben álló Egy, a meg- |
nem-alkuvó, tömegbe-nem-vegyűlő, |
mással-nem-osztozó egyéniség |
mindig kivételes és úri rangja. |
És lennék is, sőt tán meg is köszönném |
most néki e kivételes kegyet, |
melyet, bevallom, ki nem érdemeltem… |
|
– De lába mint a libanoni cédrus! |
S a pusztában vándorlók sátrait |
idézi széthulló sötét haja. |
Sívó homokon át vánszorgok én is |
negyven nap óta már… vagy több, nem is |
tudom… mint régen ők… az elhagyottság |
és tikkasztó magány kisér csak és |
veszett, irtózatos vadállatok. |
És fölém nem feszíti ki soha |
hajának drága sátorát, hogy védjen, |
rám nem… mindenki másra… pedig én |
próbáltam már mindent s mindenhogyan, |
ami, tudom, tetszik neki: ölelni |
próbáltam autó mélyén, kis mozikban, |
fülledt cukrászdában, barátaink közt, |
a félig-bezárt fürdőszobában is… |
|
És sokszor gondolkodtam rajt, miért, |
hogyan lehet, hogy dús kegyeiből, |
miket olyan gálánsan osztogat szét |
a nép közt, legszebb példáit mutatva |
a meghatón-szép önfeláldozásnak, |
épp nekem nem jutott egy morzsa se. |
Találgatom: miért? hogyan?… talán mert |
én valóban szeretem – s néki ez – |
– megértem jól – erősen visszatetszik: |
olyan szokatlan, furcsa, torz dolog. |
S mert merész-ívű versekben dicsértem |
soha-nem-múló bájait, s szemérmes |
lénye nem bírja el, ha szemtől-szembe |
dicsérik és nyíltan, többek előtt |
beszélnek szépségéről – ő csak egynek |
szereti egyszerre azt – mutatni. |
Vagy nem is! inkább tán, mert tudja, hogy |
senkinek úgy a visszautasítás |
nem fájhat, mint nekem, s nem éget úgy, |
mint engem, senkit! Így, igaza van. |
Azon kell ütni mindig, akinek |
legjobban fáj, s ki visszaütni nem tud. |
|
De hidd el, ezt is majd kiheverem, |
mint annyi sok sérelmet, fiatal |
életem annyi megaláztatását… |
De mit! ez igazán nem tartozik rád. |
Bár tudom, becsülöd és szereted |
a költő nyálas nyöszörgéseit, |
sőt néha egész komolyan hiszed, |
hogy érted is. Nemes igyekezet! |
Valóban megbecsülést érdemel, mint |
jótékonyságod s más erényeid. |
|
Vedd újra hálás köszönetem inkább |
a kegyért, mely, méltatlannak, nekem |
ily finom úri rangot biztosított. |
Én viszonzásul neked tiszta szívből |
kivánok szép pályádon sok szerencsét. |
Tudom, nincs könnyű dolgod, ámde mondom |
– s én jól tudom – az igaz hivatás |
sok áldozatot követel, de ki |
meghozza érte azt, valódi ember. |
Kivánok néked minden jót, s ha sorsod |
vak kényszere netán utcára vinne, |
magadban meg ne rendüljön hited. |
Rám akkor is számíthatsz, hű szivem, |
csak egyet ints, bárhonnan visszatér. |
Ne félj, ha kell, mindig veled leszek, |
s teljes erőmből támogatni foglak: |
szállítom néked félénk szűz diákok |
s undok zsíros lókupecek raját, |
s megszerzem működésed szinhelyéül |
majd mindig a legjövedelmezőbb |
a legforgalmasabb utcasarkot! |
|