| Lángol a dél és várja, hogy a hűs |
| alkony eloltsa, elárad az alkony |
| s már várja az éjt, a tömört, amely befogadja, nyugodtan |
| ring a levélen a hernyó s már várja magában a lepkét. |
| Vár, vár, vár a világ, diadalmas |
| vendégül várja magát az idő s mint vesztes |
| háborúk gyalázatát, rázza le magáról a múltat. |
| És mindig tárva az ajtó és mindig nyitva a perc. |
|
| Tárt ajtókkal s szívig kinyílva, te is |
| így várod önmagadat – és nem veszed észre, |
| hogy déli verőn és alkonyi csöndben |
| s lepkékben és hernyókban és röpke sziromban |
| és gyalázatban és diadalban, |
| folyók zuhatagján és boldog-alantas női szavakban |
| hogy illan közben, hogy iramlik, száll szakadatlan |
|
|