Várok^*

Ó, hogy bőgnek a szárnyas időnek földi konok szolgái, e vas kor állatai: repülőgép, mozdonyok, autó! Száguldó iramuk jármába befogva az embert, magukkal rántva a porba, kövek közt, míg őket uralja a föld is, az ég is… míg őket uralja a föld is, az ég is… Én naphosszat hallom elzörögni ablakaim alatt e szörnyü sort. Ó, egy világ halálhörgései vagytok, surlódó kerekek, ti ziháló mótorok és sziszegő szijjak, te nyöszörgő vak telefon s bús villamosok, ti a sínen fel-felzokogók… a sínen fel-felzokogók… Halljátok-e? Már a vas is sír! Ily kemény könnyekkel siratja hiú munkáinkat a föld is. Minden perc új gépet vet ki a gépek gyomraiból s mindtől csak az ócskavasak szederjes halmaza gyűlik – halljátok-e? minden új faltól, amit felemeltek, csak az omlás robaja lesz végül siketítőbb! S ti mégse pihentek? S ti mégse pihentek? Sose látott torló építés és újra-ledöntés kinja között, megcsúszva saját omló veritékén s ő munkái között botolva halálra, és messzisugárzó szép lobogók közt és ujjongó dalok kisérete mellett lejt el örökre egy kerge világ… lejt el örökre egy kerge világ… Csak én, csak én ülök álmok homálya mellett szobámban mozdulatlanul, letűnt világok csillagfényein merengő, s elhullott látványok fel-felcikázó villámain borzongva mind… villámain borzongva mind… Csak én, e munka közt tétlen csak én vagyok. Ó, hol van a csákány, mely kinyílt tenyerembe illenék? hol a termés, amely jó lendületét várná karomnak? hol a beomló fal, mely dőlni derék vállamra kiván? ó, hol van a fül, mely megnyílnék szavamra? s a szív, szárnyas dalomon mely szállana? szárnyas dalomon mely szállana? Mégse feledjetek! Mert hitté erjed bennem a kín és visszazuhanva izmaimba, új erőre pattan a mozdulat, s ércfényüvé edzi szememet a vágy, hogy benn a jövő ragyog. Még nem láttok, de itt vagyok én, itt várok én, egy elhamvadt világ keserű kormával ifjú szivemben, de melyen már az új napok raknak tüzet az eljövőknek – várjatok csak!