| Rettenetes így élni tétlen, |
| mikor úgy lendülne a kéz, |
|
| bukni a mélybe észrevétlen, |
| mint ki magában vízbe vész |
| a népes parttól távol, és |
| jaját sem hallják, végzetét sem |
|
| jegyzi fel senki és nehéz |
| tusája is elhal a feledés |
| még mélyebb s kuszább tengerében… |
|
| Ha legalább a lompos égen |
| s ottvesznék óriás szelében! |
|
|
|
Indulsz s megállsz – ahogy a nap vakít. |
| Oktalanul szeretve és gyülölve, |
| s teszed kábán lélek és test örökbe |
|
kapott halálos mozdulatait. |
|
|
Akármit! mindegy, csak tégy valamit, |
| hogy perceid, ha bármi is, kitöltse. |
| S álmaid fércén öltögeted össze |
|
rongyokban csüggő condra napjaid. |
|
| A kínzó ürességet hogy befedhesd, |
| s a kongó éjszakának hogy felelhesd, |
|
hogy tettem ezt és azt is tettem én! – |
|
| ha rádbámul némán és feketén, |
| s te nézed: mint kiásott koponyák |
| jövő-kutató, üres iszonyát. |
|
|
| Megcsókolt – mert valamit mindig tenni kell, |
| hogy szállhasson szálló perceivel. |
| S megcsókoltam – én is hogy tegyek valamit: |
| így élünk negyven, ötven évekig. |
|
| Így élünk céltalan halálos tetteink |
| szikláin nyögve sziszüphoszi kínt, |
| pörgetve azt, ami magától is pörög, |
| múlatjuk a magától is múló időt. |
|
| Mint gyermekek, kik játszva untig görgetik |
| láncos kút kerekét, emelve vödreit – |
| úgy húzzuk-ejtjük mi a percek vödreit, |
| mik tűnnek-jőnek úgyis mind, kinálva: – idd, |
|
| hajtsd fel, amit titokzatos mélyünk kinál, |
| mindegy, ha jó, ha rossz, mindegy, ha fáj, |
| ha torkig vagy, ha undorodsz, mindegy: igyál! |
| Hiába várod úgyis, hogy megáll… |
|
|
| Kit nők arany szeme és gyöngyházfényü melle |
| örökre megfogott s vak hálójába font, |
| bolond az és akit nem, még nagyobb bolond! |
| és mind, kit gond emészt, a sorsát hogy viselje. |
|
| Bolond! mindegy hová, hogy arra vagy emerre, |
| és mindegy hogy mi az, mit szád áhitva mond, |
| fölötted izzik még az égi szén, a hold, |
| de már ott jő a nap, új holnapot emelve. |
|
| Mindegy hogy merre mész s miért, hová, kivel, |
| az idő mindenkit majd egyaránt kiver, |
| ki minden gyermekét összezúzni goromba. |
|
| S számon hogy tartaná, kétmilliárd porontya |
| változó ég alatt hogy élvén mit mivel – |
| az életét, egek! hogy mint múlatja el? |
|
|
| Haraptam harsogón a hamvas-héju hajnalt, |
| s útvesztős éjszakákon utam kutatva vitt, |
| elvontam már a bíbor alkony függönyeit |
| s a nappal vad borát is ittam hő ajakkal. |
|
| S ültem szobámban sokszor a délutánba, míg |
| rámszállt az est, akár egy setét-szárnyu angyal; |
| s szálltam a fényben is, széllel-kuszált hajakkal: |
| láttam mindent e földön, ami történik itt. |
|
| Mindent, ami történik itt és mi nem mulik: |
| a hold vigyorgó maszkját kelni s lehullni itt, |
| s a nap fényes fejét, bércekkel koszorúsan. |
|
| – S itt ülnek tépve mégis a percek vállamon, |
| s nincs benne mód, ha szállnak, szálltukkal szállanom. |
| Ó, sírjatok velem, hős társaim a húsban! |
|
|
|