A tétlenségből

A tétlenségből^*

1

Rettenetes így élni tétlen,

mikor úgy lendülne a kéz,

a kényszerű semmittevés

üresen kóválygó vizében

bukni a mélybe észrevétlen,

mint ki magában vízbe vész

a népes parttól távol, és

jaját sem hallják, végzetét sem

jegyzi fel senki és nehéz

tusája is elhal a feledés

még mélyebb s kuszább tengerében…

Ha legalább a lompos égen

villogna már a sűrü vész

s ottvesznék óriás szelében!

2

Indulsz s megállsz – ahogy a nap vakít.

Oktalanul szeretve és gyülölve,

s teszed kábán lélek és test örökbe

kapott halálos mozdulatait.

Akármit! mindegy, csak tégy valamit,

hogy perceid, ha bármi is, kitöltse.

S álmaid fércén öltögeted össze

rongyokban csüggő condra napjaid.

A kínzó ürességet hogy befedhesd,

s a kongó éjszakának hogy felelhesd,

hogy tettem ezt és azt is tettem én! –

ha rádbámul némán és feketén,

s te nézed: mint kiásott koponyák

jövő-kutató, üres iszonyát.

3

Megcsókolt – mert valamit mindig tenni kell,

hogy szállhasson szálló perceivel.

S megcsókoltam – én is hogy tegyek valamit:

így élünk negyven, ötven évekig.

Így élünk céltalan halálos tetteink

szikláin nyögve sziszüphoszi kínt,

pörgetve azt, ami magától is pörög,

múlatjuk a magától is múló időt.

Mint gyermekek, kik játszva untig görgetik

láncos kút kerekét, emelve vödreit –

úgy húzzuk-ejtjük mi a percek vödreit,

mik tűnnek-jőnek úgyis mind, kinálva: – idd,

hajtsd fel, amit titokzatos mélyünk kinál,

mindegy, ha jó, ha rossz, mindegy, ha fáj,

ha torkig vagy, ha undorodsz, mindegy: igyál!

Hiába várod úgyis, hogy megáll…

4

Kit nők arany szeme és gyöngyházfényü melle

örökre megfogott s vak hálójába font,

bolond az és akit nem, még nagyobb bolond!

és mind, kit gond emészt, a sorsát hogy viselje.

Bolond! mindegy hová, hogy arra vagy emerre,

és mindegy hogy mi az, mit szád áhitva mond,

fölötted izzik még az égi szén, a hold,

de már ott jő a nap, új holnapot emelve.

Mindegy hogy merre mész s miért, hová, kivel,

az idő mindenkit majd egyaránt kiver,

ki minden gyermekét összezúzni goromba.

S számon hogy tartaná, kétmilliárd porontya

változó ég alatt hogy élvén mit mivel –

az életét, egek! hogy mint múlatja el?

5

Haraptam harsogón a hamvas-héju hajnalt,

s útvesztős éjszakákon utam kutatva vitt,

elvontam már a bíbor alkony függönyeit

s a nappal vad borát is ittam hő ajakkal.

S ültem szobámban sokszor a délutánba, míg

rámszállt az est, akár egy setét-szárnyu angyal;

s szálltam a fényben is, széllel-kuszált hajakkal:

láttam mindent e földön, ami történik itt.

Mindent, ami történik itt és mi nem mulik:

a hold vigyorgó maszkját kelni s lehullni itt,

s a nap fényes fejét, bércekkel koszorúsan.

– S itt ülnek tépve mégis a percek vállamon,

s nincs benne mód, ha szállnak, szálltukkal szállanom.

Ó, sírjatok velem, hős társaim a húsban!

A semmittevőhöz^*

Jaj, húsz éve vagy itt, húsz éve vonulnak előtted

szédült történései és látványi e földnek,

fordul a föld és mozdul a nap, kicsapódik a tenger,

és te csak állsz itt, nézed a holdat, mint libeg el, hét

fátyla között táncolva az éjben, mint Salomé, zord

szándékokkal a szitkok ez emberlakta, jajongó

honja iránt, s egy nőt képzelve, sötét lobogásút,

mint te magad, kit a táncos tenger elragadott – s most

nézel utána irígyen, mint nagy báli teremben.

Nézed a tó játékait és a folyó suhanását –

s tengereket vársz, tág egeket tág lelked elébe.

Így élsz céltalanul – s mint kis szigetecske ölében

apró víz, kis csörgeteg, úgy: csak játszik, a tengert

bánja is ő, csak csillog a napban, az égi tükörben

és kedvére dalol, ha a szellő habjait éri.

Él egyedül, tisztán, szabadon, de a szörnyölelésű,

százfejü, százkaru tenger előlép, ráveti roppant

tagjait, és így megful a csöpp víz.

Lásd, te is így élsz,

égbeveszetten, míg el nem nyel az emberi örvény.

Ó, bonyolult e világ! sokrétű s változik egyre!

Hogy tudsz mozdúlatlanul ülni e folytonos omlás,

bomlás, romlás közt, mint egykor a pompeji őrszem?

Mily történések viharával szállt el e húsz év,

és mind nélküled! emberek és elemek szövevénye.

Háboruk őrjöngtek távol s közel, őskori hüllők

mintájára születtek acélból szörnyetegek! Jaj,

hány ember született és hány pusztult el azóta

tűzhányók peremén, hegyek ormán, nagy vizek öblén,

hány csepp szállt fel azóta a tengerből az egekre

s hány leszakadt már újra a földre s a földről a vízbe.

Mentek a gyárba a munkások reggel

s te maradtál!

és mentek hajnalban aratni a lányok, az ifjak

és te maradtál!

mentek a bús katonák, a sugárzó

hajnali nap fázott szuronyuk végén,

s te maradtál!

Házak emelkedtek s hol vannak a kőmivesek már?

Ó-borok állnak a pincékben, s hol vannak a szőlőt

egykor puttonyban cipelő nagy, lomha leányok?

Majd beomolnak a házak is és felhajtjuk a bort is.

Omlik az élet s ömlik a könny és összekuszáltan

játssza komor játékait és álmodja riasztó

álmait itten az ember…

Tudd meg: élned e földön

hold libegése, nap útja s a föld forgása szerint kell.

Várok^*

Ó, hogy bőgnek a szárnyas időnek

földi konok szolgái, e vas kor

állatai: repülőgép, mozdonyok, autó!

Száguldó iramuk jármába befogva az embert,

magukkal rántva a porba, kövek közt,

míg őket uralja a föld is, az ég is…

Én

naphosszat hallom elzörögni

ablakaim alatt e szörnyü sort.

Ó, egy világ halálhörgései vagytok,

surlódó kerekek, ti ziháló

mótorok és sziszegő szijjak, te nyöszörgő

vak telefon s bús villamosok, ti

a sínen fel-felzokogók…

Halljátok-e?

Már a vas is sír!

Ily kemény könnyekkel siratja hiú

munkáinkat a föld is.

Minden perc új gépet vet ki a gépek gyomraiból

s mindtől csak az ócskavasak szederjes halmaza gyűlik –

halljátok-e? minden új faltól, amit felemeltek,

csak az omlás robaja lesz végül siketítőbb!

S ti mégse pihentek?

Sose látott

torló építés és újra-ledöntés

kinja között, megcsúszva saját omló veritékén

s ő munkái között botolva halálra,

és messzisugárzó szép lobogók közt

és ujjongó dalok kisérete mellett

lejt el örökre egy kerge világ…

Csak én,

csak én ülök álmok homálya mellett

szobámban mozdulatlanul, letűnt

világok csillagfényein merengő,

s elhullott látványok fel-felcikázó

villámain borzongva mind…

Csak én,

e munka közt tétlen csak én vagyok.

Ó, hol van a csákány, mely kinyílt

tenyerembe illenék? hol a

termés, amely jó lendületét

várná karomnak? hol a beomló

fal, mely dőlni derék

vállamra kiván? ó, hol van a fül,

mely megnyílnék szavamra? s a szív,

szárnyas dalomon mely szállana?

Mégse feledjetek!

Mert hitté erjed bennem a kín

és visszazuhanva izmaimba,

új erőre pattan a mozdulat,

s ércfényüvé edzi szememet

a vágy, hogy benn a jövő ragyog.

Még nem láttok, de itt vagyok én,

itt várok én, egy elhamvadt világ

keserű kormával ifjú szivemben,

de melyen már az új napok

raknak tüzet az eljövőknek – várjatok csak!

Lángol a dél…^*

Lángol a dél és várja, hogy a hűs

alkony eloltsa, elárad az alkony

s már várja az éjt, a tömört, amely befogadja, nyugodtan

ring a levélen a hernyó s már várja magában a lepkét.

Vár, vár, vár a világ, diadalmas

vendégül várja magát az idő s mint vesztes

háborúk gyalázatát, rázza le magáról a múltat.

És mindig tárva az ajtó és mindig nyitva a perc.

Tárt ajtókkal s szívig kinyílva, te is

így várod önmagadat – és nem veszed észre,

hogy déli verőn és alkonyi csöndben

s lepkékben és hernyókban és röpke sziromban

és gyalázatban és diadalban,

folyók zuhatagján és boldog-alantas női szavakban

hogy illan közben, hogy iramlik, száll szakadatlan

és vissza se nézve

hogy tűnik előled.

Lobogó^*

Mint nagy sudár parasztlányt

pajtában a béres,

úgy kapta most derékon

fáinkat a szél.

Az óriás karok közt

nyögve hajladoznak,

s a megvert tóra hullik

tépett hajzatuk.

Két fekete oroszlán

mordul fenn a holdra

és ugrik már benyelni

sápadt sugarát.

S a sebzetthátu vízre

s meggörnyedt hegyekre

csapkod a jégesőnek

szöges ostora.

Szivem, tanuld a bátor,

riadó esőknek,

földönfutó szeleknek

büszke életét,

s égnek, földnek, vizeknek

villanó dühével

s vágyával lobogózd fel

dicstelen napjaid!

Szelektől…^*

Szelektől a libbenést

vad naptól a lobbanást

holdtól karcsu lobogást

víztől könnyü lebegést

szálfáktól a szökkenést

lombtól éji zokogást

fövenytől a csillogást

felhőtől a rebbenést –:

lesd el élő életük

fájj lobogj ujjongj velük

elhagyva ki elhagyott

annyiszor a szajha szót.

Égesd ki hangszálaid

s úgy dalolj és úgy beszélj

ahogy szél és fény zenél

fa zokog és nap vakít.

Vihar után^*

Mint tépett lobogók vert seregek fölött,

füstmart, vörhenyeges fellegek úsznak el

a tűnő nap előtt meghajoló egen,

s barlangjába bebú a szél.

Elnyújtózik a víz, mint ölelés után

megkönnyült szeretők, csillagok őrizik

lankadt álmait és túl a sötét hegyek

súlyos függönye hull alá.

Itt járom remegő szívvel az éjszakát.

S mint kíváncsi kamasz este a vetkező

nővért, úgy lesem én: felfedi-é a táj

titkokkal teli álmait…

Hajnali dal^*

Érezted, hogy ma nekünk szállt

csak földre a hajnal?

Ránknézett a kivirult ég

hamvas, teli arccal,

ledobva magáról a fancsal

álarcot, a holdat…

Érezted, az első fény a Dunán hogy

nékünk mosolyog csak?

S nékünk rajzoltak az égre

a parti faágak

japános lágy vonalakkal

kis furcsa babákat,

s nékünk eregettek a gyárak

ezüstszinü füstöt.

És nékünk szólt az az árva madár is,

ki zengeni kezdett?…

Érezted? nékünk keltek a csendből

ott lenn, a hidon túl

apró zajok – és álomba merültünk

e nagy nyugalomtul.

De rólunk majd ez a béke lefoszlik,

szívünk fel is ébred!

Ó, érzed, ez álomból minekünk még

mily izgalom éled,

e szélcsendből még micsoda vágyak

szélvésze szakad ránk!

E hajnal még mily nappalokat gyújt

s mily éjeket ad ránk!

In Catullium^*

Az egész világ most fegyverben áll.

Hát jambusaim, sorakozzatok fel,

mindenre elszánt, bátor kis sereg,

egyetlen fegyverem a fegyver ellen,

keljetek fel, s e meghitt társaság,

borozgató kedves barátok és

méltó ékük, a koszorúba-fűzött,

gyönyörű, illatos-virágu hölgyek

előtt előre-szegzett szó-szuronnyal

s a dac csataordításaival

rontsatok rá e csúf, hazúg ribancra,

ki szemérmetlenül szeretkezik

mindenütt, mindenhogy s mindenkivel:

fal mellett, autóban, kis zúg mozikban

s jól be sem zárt fürdőszobában is,

s iszony! ruhában, állva is, ahogy jön!

s mindenkivel, minden kikent-kifent

jampeccel, minden utolsó ripőkkel,

s tán még az útszéli koldussal is,

ha jókedvében van… és csak velem nem

akarna lefeküdni, csak velem,

tán egyetlen férfi e bús világon,

én, Somlyó György, kit elvből nem ölel,

az egyetlen! – és egyetlennek lenni

bizton kivételes kitüntetés,

valóban megtisztelő és nemes rang.

– Csak ne volnának oly szép mellei,

melyekhez foghatót sem Goya, sem

Rubens nem festett és a többi mester

nem is képzelt soha – és jaj, ne volnék

szép női melleknek bolondja én!

Különben büszke lehetnék, hogy engem,

épp engem ért a megtiszteltetés,

a Sokkal szemben álló Egy, a meg-

nem-alkuvó, tömegbe-nem-vegyűlő,

mással-nem-osztozó egyéniség

mindig kivételes és úri rangja.

És lennék is, sőt tán meg is köszönném

most néki e kivételes kegyet,

melyet, bevallom, ki nem érdemeltem…

– De lába mint a libanoni cédrus!

S a pusztában vándorlók sátrait

idézi széthulló sötét haja.

Sívó homokon át vánszorgok én is

negyven nap óta már… vagy több, nem is

tudom… mint régen ők… az elhagyottság

és tikkasztó magány kisér csak és

veszett, irtózatos vadállatok.

És fölém nem feszíti ki soha

hajának drága sátorát, hogy védjen,

rám nem… mindenki másra… pedig én

próbáltam már mindent s mindenhogyan,

ami, tudom, tetszik neki: ölelni

próbáltam autó mélyén, kis mozikban,

fülledt cukrászdában, barátaink közt,

a félig-bezárt fürdőszobában is…

És sokszor gondolkodtam rajt, miért,

hogyan lehet, hogy dús kegyeiből,

miket olyan gálánsan osztogat szét

a nép közt, legszebb példáit mutatva

a meghatón-szép önfeláldozásnak,

épp nekem nem jutott egy morzsa se.

Találgatom: miért? hogyan?… talán mert

én valóban szeretem – s néki ez –

– megértem jól – erősen visszatetszik:

olyan szokatlan, furcsa, torz dolog.

S mert merész-ívű versekben dicsértem

soha-nem-múló bájait, s szemérmes

lénye nem bírja el, ha szemtől-szembe

dicsérik és nyíltan, többek előtt

beszélnek szépségéről – ő csak egynek

szereti egyszerre azt – mutatni.

Vagy nem is! inkább tán, mert tudja, hogy

senkinek úgy a visszautasítás

nem fájhat, mint nekem, s nem éget úgy,

mint engem, senkit! Így, igaza van.

Azon kell ütni mindig, akinek

legjobban fáj, s ki visszaütni nem tud.

De hidd el, ezt is majd kiheverem,

mint annyi sok sérelmet, fiatal

életem annyi megaláztatását…

De mit! ez igazán nem tartozik rád.

Bár tudom, becsülöd és szereted

a költő nyálas nyöszörgéseit,

sőt néha egész komolyan hiszed,

hogy érted is. Nemes igyekezet!

Valóban megbecsülést érdemel, mint

jótékonyságod s más erényeid.

Vedd újra hálás köszönetem inkább

a kegyért, mely, méltatlannak, nekem

ily finom úri rangot biztosított.

Én viszonzásul neked tiszta szívből

kivánok szép pályádon sok szerencsét.

Tudom, nincs könnyű dolgod, ámde mondom

– s én jól tudom – az igaz hivatás

sok áldozatot követel, de ki

meghozza érte azt, valódi ember.

Kivánok néked minden jót, s ha sorsod

vak kényszere netán utcára vinne,

magadban meg ne rendüljön hited.

Rám akkor is számíthatsz, hű szivem,

csak egyet ints, bárhonnan visszatér.

Ne félj, ha kell, mindig veled leszek,

s teljes erőmből támogatni foglak:

szállítom néked félénk szűz diákok

s undok zsíros lókupecek raját,

s megszerzem működésed szinhelyéül

majd mindig a legjövedelmezőbb

a legforgalmasabb utcasarkot!

Anakreóni^*

Catullus Lesbiához

sírt, esküdött, könyörgött,

szelíden s szitkozódva,

s hiába, mindhiába!

Hiába hívta Ronsard

segítségül a végnek,

aggságnak, csúf halálnak

rettentő vízióit:

nem tudhatták azok sem

Kasszándra, gonosz Heléna

szerelmét megszerezni.

Vitéz Lillát szerette,

s hiába hogy dalolt oly

édesen lágy zenéket.

S keserű, vad rimével

is hasztalan ostromolta

magános Vajda János

a csillogó lovarnőt.

S tovább így annyian még…

Én tehozzád esengek,

szép Klári, szőke felhő

szivem setét egében.

S hiába sorolom fel

dicső elődimet mind

s a hölgyeket, akikre

ők örök fényt ragyogtak:

szived csak meg nem enyhül

és nem okulsz a példán…

Vagy épp okulsz a példán:

tanulsz víg Lesbiától,

mint én Catullusomtól,

s Kasszándrát, a kegyetlent

tanúlod s büszke Lillát,

mint Ronsard-t és Vitézt én.

S úgy látszik, így megy ez már,

míg a világ világ lesz,

s eljő a kor, mikor majd

a dalnokok szerelmet

mind éntőlem tanulnak,

s kegyetlen ifju hölgyek

gyötörni mind tetőled…

Öngyilkos barátomra^*

Villámok riadó jelével írd fel

minden pillanatod sötét egére,

minden perced előtt hogy ez vezessen:

„Nincsen földi erő, amely lemossa

tábládról, amit egyszer ott bevéstél:

tetted, egy szavadat se, azt se, hogyha

nem tész semmit is, és nincs földi ész sem,

mely képzelni akár tudná különbül

egyszer azt, ami elvégeztetett már.”

Elvégezted e földi sort, barátom,

megtaláltad a végső mozdulatnak

tiszta, egyszeri formáját, a döntés

már-nem-emberi, szertelen hatalmát,

szörnyű szédületét, iszonyt s gyönyört is –

hogy nem kell soha elviselned itt már

terv, cél és lehetőség vak csatáit

szívedben s az üresség unszoló, mind

új és új tettre üző kemény parancsát.

Új tett nem fakad abból, mit te tettél!

Nem siratlak ezért illő szavakkal,

képzelődve ezért nem is kutatlak,

nem várom, hogy a sarkon újra föltűnj,

felbukkanva a semmiből, ahol vagy:

földi fegyvered égi dörrenése

bennünk is valamit megölt, ledöntött:

már bennünk se vagy, innen is kihulltál!

Egy okkal kevesebb, mit számba vennünk

kell most már, ha a rettegés iramló

perceinknek utánafutni sarkall.

S csak tovább forog itt a föld, s a hold is

lengve végzi könyörtelen futását,

fentről néznek a csillagok közönnyel,

– nyílt tekintetüket, ki bírja, állja! –

Ősz jön, hullnak a dús, arany gyümölcsök

s illatoznak a fák a tél után és

újra jő a tavasz s a nyár is újra…

S nem fog tudni terólad egy se: fű, fa

nem emlékezik egy se rád, szin és fény,

minden elfeled… Én is vélük együtt.

Míg egy nem leszek ővelük, virág és

ég, föld nem leszek én magam s örökre

én is nem feledem, hogy egykor éltem.

Egy ifjú sírjára^*

Állj meg e helyt, vándor, kit az úttalan éjbe bolyongván

erre vetett a vak út,

s várod esengő szívvel a hajnalt, hozna az új nap

kínra s örömre erőt

újat alélt szívednek – ó, éj vándora, állj meg

s várd be csak itt a napot.

S majd, ha kigyúlt, trónjára vezetve az ifju királyt a

bíborbanszületett

hajnalt, rám gondolj és ejts egy könnyet is értem,

még mielőtt tovamégy.

Én is hajnal voltam, hajnal, ezüst lobogású,

színehagyott vizeket

festett újra a fényem, keltek az álmatag erdők,

tigrisek és madarak,

így ébredt ki ragyogva világom – s jaj, mire ébredt:

rögtön az éjre megint.

Mert nappaltalan és alkonytalan égtem el itt én!

S most, mielőtt tovamégy,

fényen üdült szivü vándor, tudd meg, amit tudok én már:

hogy hazudott e világ

rendje, szabálya, a törvény, hold s nap váltakozása,

csillagok állta, szilárd

körforgása a végtelen áramu űr kerekének,

álnok az ősz, csal a nyár,

mert olyan is van, hajnal, amelynek nappala nincsen!

Béke veled, szelid agg,

menj útadra, ne késs, nézd, égen a hajnali rózsák

kelyhe kinyílt biboran,

várnak a játszi mezők, komoly erdők, százszinü vízek:

őnekik is hirül add

sorsom s rám emlékezz minden hajnalon: ez volt!

s nappalon: ez sose volt!

S tudd, ha esengő szívvel várod az éj tovatűntét,

őneki örök az éj.

A télhez^*

Hogy vártalak, te tél! havak fehér hatalma,

törvény és tiszta rend az őszi tébolyok

után: csend, hallható, és látható sötétség –

és olyan szelid is: tűzhelyen sül az alma,

és édes illatán hány édes hölgy borong,

ízén idézve fel tűnt nyarak reszketését…

Hogy vártalak! lehullt a rozsdamarta lomb

és nyári vágyaink hevét is rozsda fogta,

lestem, ha hallom-é csikorgó lépteid…

Hogy csupasz águkat fehér köntösbe vond,

és mintha láncra, verd kiméletlen fagyodra

a gyilkos, kerge őszt, ki vérben jár övig.

És megjöttél. Ezüst virágokat sodorva

zajló folyók jegén; jöttél a vas szelek

zörgő vértjében, ó, páncélos szép lovag,

hó könnyű szőnyegét terítve sárra, porra:

mögötted győztesen a szikrázó sereg,

s hallottuk: viharod fanfára mint riad. –

De jaj, hogy semmiben a hasztalan napok

láncán nyögő szivünk megállást nem tud itt!

s vesztére vágyai az időn győzni űzik.

Uram, sok volt a tél! szivünkbe harapott

falkád: keserű fagy a zord szerelem… Judit –

szörny éjeken, mikor vacogva ég a tűz is.

Most, égi tűz, te gyúlj, Tél, bújj vak odvaidba.

A szédület kell most, mely tűnt nyomodba lüktet,

és szörnyű Szaharák szomja-gyötört napok –

és olyan szerelem, mely kelvén, elborítja

s úgy felkavarja és meggyötri lágy szivünket,

mint tornádó, ha kél, a rőt sivatagot.

Szilveszterhez

Ki irdatlan kezedben egyre pergeted

a csörgő, tarka-szalagos

év karikáját s véle-rángó életünk,

ó, gyermekkedvű óriás,

Szilveszter! hozzád újra visszaérkezünk.

S most, míg e perc sok telt kehely

gyöngyös szeszében messzefénylőn fogva áll,

most kérdezünk, évezredek

nagy játékosa, karikájával komor

sorsunkat könnyen kergető,

felelj nekünk! mily vízek, mely tüzek felé

sodorsz, mily kínok körein,

mi ér, mig útunk hozzád újra visszaszáll,

s mi mostan visszaszállt, mit ért?

mit ér, hogy láttuk itt háromszázhatvanöt

reggel megint, hogy kél a nap,

s estén, hogy kél a hold és gyúlnak csillagok –

s szórtuk feléjük átkaink…?

Mert nem volt semmi más! mert nincs itt semmi más,

s az ezredévek szállanak…

– S hogy én is itt voltam, vigasztalan szemem

a láthatatlan s hallgatag

örökkévalóságon csüggve untalan,

hogy egyszer megszólítsam őt,

és szórabírjam őt, a mindig szótalant!

Hogy egyszer én is itt valék,

világot reszkettető űri szédület,

hogy titkaid keressem itt,

s a benned nyugvó s bennem mozgó végtelen

arányain reszkessek itt

és mégis mind e nagy világ dolgaiból

semmit hogy el ne lessek itt,

de annyi más után e földön nyomtalan

és dicstelen elvesszek itt –!

S az utánamjövőknek csak e hasztalan

s hazátlan vágyat hagyjam itt.

Reszkess!^*

Nem múlt el a vihar még,

csak megszakadt.

A hídak nagy ebekként

megrázzák hátukat,

de fenn a kormos égen

parázsként gyullad a nap.

A felleg arra messze

még súlyosan lebeg.

A távol, nagy kemence,

majd szétreped.

De szivárvány ecsetje

festi be már az eget.

Nézd, mint púpos király, a

hegy, ráterül

a bársony köd uszálya,

s fején borzongva ül

a Citadella koronája:

állj meg és nézz körül.

Mi minden fér a tájba!

lázongás, kénytelen

kínok, fekete átok

és százszínü öröm,

mámor, hullás és diadal:

egész történelem.

S miket még sose láttál,

hegyek és tengerek

hátán hány csoda vár rád

s mily tudás reménye remeg!

Reszkess! ha más nem, ez elég, hogy

féltsd az életedet.

Távoli földekhez

Halljátok szavamat ma ti,

minden távoli földek!

Borzas-hajzatu nagy vizek,

ráncolt-homloku sziklák,

széles-mellü, kopár sikok,

hóba-bútt szakadékok,

gyöngyház-mosolyu sarkvilág

s égre-szállt hegyi ösvény –:

Észak, Dél, Kelet és Nyugat,

szólj testvéri szivemhez.

Őserdők, ki ne tépjen a

százezer-karu szélvész,

vízek, halni ne térjetek

a föld szomju ölébe,

áramok, ne aludjatok,

sziklatömb, le ne porladj,

csillagok, le ne hulljatok,

észak-fény, ne enyéssz el,

vulkán, lángodat el ne hagyd

fúni semmi vihartól,

ifjú, vad zuhatag, sose

ernyedj el, sose vénülj,

barlangok, ne omoljatok –

míg nem láttalak egyszer!

Halljátok meg ez egy szavam,

s rá riadjatok egy szót!

Szót, mely zengnem a dalt segít,

élvén életem álmát, –

ó, elzengnem a dalt segít,

mely füstnél, sürü pornál

mállandóbb szivemen tör át,

sziklánál maradóbbá.

A tétlenségből

A tétlenségből*

1

2

3

4

5

A semmittevőhöz*

Várok*

Lángol a dél…*

Lobogó*

Szelektől…*

Vihar után*

Hajnali dal*

In Catullium*

Anakreóni*

Öngyilkos barátomra*

Egy ifjú sírjára*

A télhez*