| Ragyog az utca. Telt korsó a város. |
| A fény borával így kinál az ősz. |
| Igyunk! maró sugárzás, adj erőt, |
| hogy elkezdhessük azt, mi tán halálos. |
|
| Mert nem maradt már itt számunkra jobb út, |
| legyen borodban hát hit s jó harag, |
| édes-vad szesz, hogy ki ne józanodjunk, |
| s falhoz ne csapjuk a poharakat. |
|
| Mert ennyi vészen s irtózaton át, |
| mint a rohamra hajszolt katonát, |
| csak a békét lélegző tiszta égbolt, |
|
| csak a kéklő önkívület, a téboly |
| ragadhat el, hogy ne zúgjuk: elég volt! – |
| Mielőtt megszületnél, új világ. |
|
|
| Most ragyogj, nap, most szédíts, most vakíts el, |
| ősz, lobogó, nehéz aranykeret. |
| Szörnyű napok jönnek, szörnyű hetek, |
| elborult rajzok, sosevolt szinekkel. |
|
| Ó, édes ősz, milyen garázda kéz dúl |
| gazdagon érő díszeid között! |
| Itt minden elrothadt és megtörött, |
| te vagy csak érintetlen, innen és túl. |
|
| Zsibongó változás! ősz, tél, tavasz… |
| Biztos erő, biztass, hogy te kiállod, |
| ha minden elvész is, te megmaradsz. |
|
| Te csak tünődve állsz vesztünk felett – |
| s új szívünknek majd újra felkinálod |
| virágaid s érett gyümölcsödet. |
|
|
|