Apám nyomában^*

1 Mint ódon várkastély zord gót hegyek csucsán, legendás korokat idézve, úgy merengett magasló szenvedélye tetőin bús feje a füst megett. A kósza átok felhői magányán ült szótlanul. De ha az est lejött, kiugró sziklás homloka mögött dal zendült s egy elvarázsolt királylány törte fel évszázados álma burkát, s övét letépve táncolt meztelen. A falakon sötét szélvész suhant át s (így álmodott vitézi álmokat) felkelt vasban zörögve két lovag: pajzsos barátság s kopjás szerelem.   2 Elátkozottsága ködös magányán csak ült sötéten és rejtelmesen. – Ó, mért nem láttad soha, kedvesem? Hát menjünk most, az ő nyomába járván: járjuk be e sok kis budai utcát, a hó ropog alattunk, mint a tüll. Itt baktatott ő mindig egyedül, a csillagoktól követelve jussát. Az „életét”, amelyet egyre várt, megszállt kincskeresők konok dühével, kik földberejtett kincseket keresnek, mert leltek valami ódon tekercset, s felásva végig az egész határt, minden kincsük e vad kincsvágyban ég el.   3 Milyen boldogtalan volt! S mégis én irígylem őt, irígylem bús apámat. Mert tiszta volt, s szárnyas tündéri fákat zúgatott meg a szégyen is szivén. Láng volt, nagy láng, de nem loboghatott, kidőlt fatörzs, mely önmagára omlott, de dőltében, mint fehér ritka hollók, rebbentek róla ritka dallamok. Mesék királya volt ő!… S lásd, nekem bogos fogalmak félelme maradt csak, nincs más mesém, csak a te szép hajad. Te szomorú, te vagy nekem vigasznak. Te nyugtalan, a nyugalmam te vagy. S csak tört szivek zenéjét szeretem.   4 Ha tudnád, mily tájakról jöttem én, s mily útakon! a vér mily robogásán, milyen szemek micsoda lobogásán, milyen fájdalmak bomlott ütemén. Ha láttad volna Őt! ha sejtenéd, mily vészeken kell villámlásra várnom, hogy felidézze őt gyermeki álmom, egy ragyogó élet szédületét – megértenéd e tűnő fényt szememben s ajkam tövén e keserű vonást. Engem egy egész élet vágya ráz, hogy felragyogjam egyszer, századok elfúlt tüzének kormával szivemben, a lángot, mely sosem loboghatott.