Téli elégia^*

Egyszerűségbe fagy a pompa, átöltözik most a világ. A puritán tél zord kámzsáit kapkodják magukra a fák; az ifjú, szertelen rajongás, az őszben borzongó csodák után a mindenség ím, újra a férfikorba fordul át. Nehéz áhitat váltja fel most, szent rémület és megbüvölt a sűrű, szikrázó kavargást, a szárnycsattogtató gyönyört s a féktelen zöld kicsapongást –: vad szerelmekben elgyötört testével most magábaszáll és megtér a lázadó, e föld. Apám, ilyenkor jutsz eszembe, mikor bomlik az őszi köd, de már hasít a tél vésője, november s január között. (Engem november hámozott ki, téged január elfödött, testem először ködbe, a tiéd meg utolszor fagyba öltözött.) Mindig ilyenkor látogatsz meg, mikor a fény magva szakad, nem ködlik rajta semmi kétely, s bár mind messzebbre tér a nap és hidegebben csillog egyre, a lét élesen látható s a kékre-csiszolt levegőből kereken cseng vissza a szó. És már nem kell a szó se, mindent egyszerűvé csiszolt a fagy, az érzés szinte hallható lesz és látható a gondolat. Teljes a világ, közelebb jön, s mikor az est homálya rezg, érezni, bundákba takartan is közelebb a női test. Apám, tollas, sötét varázsló, kit önmaga elátkozott! (szemembe zárva él kiugró, meredek, sziklás homlokod), s ti mind, aggult vagy már nem élő bús századvégi héroszok, az újuló élet riadtán könnyel most nektek áldozok. Elhagyott kávéházi asztalodhoz szivem most gyakorta leül. Emléked magamból kioldoz s a te életed fon körül. Úgy élek benne, mint bábban a lepke, mely majd, ha a tél menekül, valódi életére lelve, szabadon szállva kirepül. Ó, ritka, visszahozhatatlan, álmos vasárnap reggelek. Ha most itt ülhetnél sötéten, ha itt ülhetnék most veled! Kiáltanám: rossz volt! rossz voltam! rosszak voltunk! most értelek. S – hányszor próbáltad! – kezdjük újra! Kezdjünk egy másik életet. Ó, szótalan találkozások, zord kávéházi reggelik, reménytelenségtek izével szivem most újra megtelik. Hogy vártam tőletek a fényt, a kimondhatatlan valamit, mely idegenségünkből egyszer mégis melegen kiszakít. Hiába! két távoli csillag voltunk e rossz század sötét, zuhantató ürében – és csak néztünk a kávéházba szét. (Most is látom a vén újságos órjásfogú bálnafejét, arcán a bőr úgy rángatózott, mint a zajló Dunán a jég.) Micsoda csaló durva játék folyt itten véled és velem, milyen zord törvények s szabályok ültek sziveden s szivemen, hogy egymással harcolnunk kellett, bár mindkettőnk fegyvertelen, s elválasztott a dicstelen dac, jobban, mint bármi küzdelem? Apjából, istenem, a tolvaj idő a fiúnak mit ad? Én barátod szerettem volna lenni – és nem lehettem, csak fiad. De szép lett volna járni együtt ifjan ködös hajnalokat, míg Kosztolányi hangja száll az Üllői úti fák alatt. Ó, mért sziszegsz bennünk örökkön, mérgeskígyó emlékezés? Hogy mindig újra megsirassuk hazúg és elrontott egész múltunkat, újra látva, minden perc hogy volt bűn és tévedés! – A könnyű részt elejtve, mindig az egészet emelni oly nehéz… Elhagylak nemsokára, érzem, hív már a megnyílott világ, valóság vadszagú mezői, mit nem ismert az ifjuság. Lesz tán nekem is gyermekem majd, és a magány, mit zárt a báb, másokban és a végtelenben talál majd élni új hazát.