Két év^*

1 Két év! Ó, bennem s köröttem mi minden történt!   Ellentétek harcaiban csatáztam s nem leltem bennük sehol a törvényt,   úgy siklott ki, mint a higany, úgy bújt, gördült ki ujjaim közt, láthatatlan   lett, aztán újra látható, mindenkiben volt s mindenütt, másban s magamban,   de sehol sem megfogható, bújkált, mindig más színt és más alakot öltve,   másutt villantva fel a fényt, s mégis mindig önmagába visszaömölve –   más-más eszme harcosaként küldött csatázni. Voltam ezer eszme rabja,   s nem tudom, volt-e, mely igaz… Kell, hogy legyen valaki, kell! aki kiszabja   szilárdan: erre térj, ez az.   2 Mert bennem őrjöngő zenére mintha kánkánt   járnának a gondolatok: az én kinom a mások kínjaiba ránt át   s rémülten pergek, fordulok e tánc barbár ütemére – ó, céltalanság   fonák és torz rángásai! Szűnjön meg már rohanni ezt a szörnyü hajszát   szivem, szűnjön meg rángani! és ütni és üttetni! törni és pörögni   bennem le-fel céltalanul, hogy már csak rekedten s erőtlenül hörögni   tud szép hegedűmön a húr.   3 Két év! Ó, messzire kerültél el azóta,   jaj, messzire, apám. Hol vagy? „Szived taván” most is a „sárga rózsa”   illatozik, mely „bút hord magán”? Míg éltél is, kapcsolatunk, egyszer te, majd én   dúltuk fel, mindig változott. E két „vigasztalan s vigaszra hasztalan” lény   egymásra is csak bajt hozott. Belül mindketten szántuk és szerettük egymást,   s egymáshoz vágytunk hajlani, de kívül mégis csak idegenek maradtunk,   konok homlokunk átkai üldöztek egyre, a magány, az idegenség   fojtó ólma hullott közénk, s bár beláttuk, sosem fogadtuk meg a leckét   és megnemértésünk ködét nem oszlathattuk el sosem. Várjam, ne várjam,   hogy összehoz bennünket a sír? Mindegy: tőled indukálódott az áram   bennem, életem árama (amely szilárdan önmagam felé s feléd visz),   helyzetünk változásai folytán, s oly egyszerűnek tűnik már a lét is,   melyben már fájni, rángani neked nem kell… S lényed megérteni tanultam:   így lettél mégis te, apám, ki kiszabtad s megmutattad egyetlen útam:   a mély és elmerült magány bozótos, iszonyú erdejében a korcs, unt,   örök ösvényt, a végzetet; hogy tudjam: minden külső szín alatt a sorsunk   mindig csak egy s közös lehet.