| Sötétedik. Öltözve sűrű gyászba, |
| jön s asztalomra könyököl az est. |
| Most, megcsúfoltan és porig alázva, |
| megidéztek e szomorú szeánszra, |
| bölcsőm, nevelőm, hazám, Budapest! |
|
| Gyűljön fel most szivemben minden emlék, |
| a régi percek tárják karjukat: |
| sürítse most át a múlt kósza lelkét |
| valami bonthatatlan, súlyos egység: |
| titokzatos forrású áhitat. |
|
| És e tizennyolc évnyi pillanatból, |
| melyben eggyéforr egész életem, |
| a célokkal játszó, merész gyerekkor, |
| s a megtört ifjúság, mely sírva harcol – |
| céllal s reménnyel intsetek nekem: |
|
| jöjjetek sorra mind, utcák, terek, |
| s körútak, ti az én napos mezőim, |
| álljatok meg nagy szégyenem felett, |
| és hallgassatok meg! ti legyetek |
| az én bíráim és védelmezőim. |
|
| Jöjj, nagy Duna, budai szép hegyek, |
| vonuljatok fel szigorú sorokban, |
| kocsik, kis házak, meghitt szögletek, |
| kikkel minden percemben összeforrtam, |
| büszkén tihozzátok fellebbezek. |
|
| Az emberek gonoszul elitéltek. |
| Hát téged hívlak, Város, titeket, |
| fák, oszlopok, hidak, vizek, kövek, |
| hajnali részeg köd, dús esti fények! |
| a ti csodátok igaza vezet. |
|
| Nem hagyhatsz most el, s már el nem felejthetsz, |
| ha el is űzöl, hogy vergődve kinn |
| az idegenség vad hidege megvesz. |
| Nékem minden kis köved csont, amelyhez |
| első vágyaim és élményeim |
|
| tapadtak, benned nőttem, falaidhoz |
| kötöztek gyerekkorom álmai. |
| Mindegy már, külső sorsunk átka mit hoz, |
| erős idegekkel tart itt a mítosz, |
| s nem tudja semmi elszakítani. |
|
| Nem válhatunk el már, nem lehet oly vad |
| a maró méreg, hogy szétbontsa ma |
| forró ölelését erős karodnak – |
| s hogy emlékem jövődben úgy elolvad, |
| mint fönt a hóban sítalpam nyoma. |
|
| Különös, hogy itthon fog el a honvágy! |
| A szokott úton borzongva megyek, |
| villogó fényed léptenként sziven vág, |
| hogy lesz, lehet majd nem lelnem egy utcát, |
| s hiába indulnom feléd, Sziget… |
|
|