| Mint mindenki, börtönben élek én is, |
| a világ sötét rabságok felé visz |
| s hihetetlenül egyedül vagyok. |
| Az elhagyottság megtört és lerontott, |
| érzéseim leszáradt águ csonkok, |
| tört kérgű, meztelen akaratok. |
|
| Szivemből csupasz fatönkök merednek. |
| Érts meg! kiáltottam az embereknek, |
| kopogtam minden lélek ajtaján. |
| De nem felelt hívásomra rokon hang, |
| mindenünnen rámtört s kivágta roppant |
| ifjú erdőmet a fejszés magány. |
|
| Szétszed, megoszt, felőröl minden óra, |
| az együtt-sarjadás kohéziója |
| mindegyre enged s nem tart össze már. |
| Akaratom atomjaira dül szét, |
| eléget a parázsló egyedülség, |
| életem minden sarkán lángban áll. |
|
| Mely a közönyt felgyújtani akarta, |
| sok feltörő lángom most mind magamba |
| mar és tép: vágy, akarat, indulat. |
| Jöjjetek! oltsatok el! könyörögtem, |
| s magamban égek el. E szörnyü ködben |
| senki sem keresett hozzám utat. |
|
| Segítsetek, nem élhetek magamban, |
| míg élek, minden élőhöz közöm van, |
| ahhoz is, kinek hozzám nincs köze. |
| Testvérem az aszkéta és a kéjenc, |
| hisz minden élet eggyé forr a mélyen, s |
| ki tudja: a mély is nem magas-e. |
|
| Ami felül van, hazug, durva kéreg. |
| Ássátok fel magatokban a mélyet, |
| a fel-felbuggyanó szeretetet. |
| Amennyit a világ ér, annyit érek! |
| Magát nem érti, ki engem nem ért meg. |
| Magát gyűlöli, aki nem szeret. |
|
|