| Hol vagyok? orvul a síma habokból, jaj, ki hozott föl? |
|
ég s föld közt lebegek s sziklakövek sulya nyom; |
| torz, irtózatos árnyak kelnek a kénköves űrben, |
|
fojtó füst kavarog, nincs levegő… a tüdőm! |
| Izzó vasrudak égetik: ó, szemem égi világa, |
|
jaj neked! és nékem százszor! a vészteli űr |
| száz lobogó tűzcsillaga hull mellemre, karomra, |
|
és nem nyílhat a szám jajra se!… Hol vagyok? és |
| honnan hoztak el? – Ó, emlékszem a tájra, be szép volt. |
|
Dajkált ringva a mély és a sötét anyaöl |
| vágyott, büszke nyugalma borult szívemre szelíden… |
|
És most szörnyetegek rugnak a homlokomon, |
| s meg-megráz az iszony szele! Ó, ez az apokalipszis… |
|
…Ó, hát itt vagyok? itt? és te is itt, gyönyörü? |
| Itt fekszel mellettem az alkonyi drága homályban. |
|
Rettenetes volt ott, s most milyen édes is itt, |
| melletted… Csak a csókjaid égtek a mellemen, és csak |
|
fínom, hűs tenyered siklik a homlokomon? |
| Csak cigarettád rőt tüze tört fenyegetve szememnek, |
|
s füstje kavargott, hogy majd kiszakadt a tüdőm? |
| Rámhajoló kis melled hittem szörnyü tehernek, |
|
és a süvöltő szél halk szuszogás zaja volt? |
| Úgy tünik, álmodtam. Mért vertél fel? szerelem kell? |
|
Nem kell most szerelem, jöjj, alugyunk, no aludj. |
| Mily szép volt is aludnom elült vágyammal… A tárgyak |
|
bántják most szememet, bánt az alak meg a fény. |
| Fáj ma szivemnek a lét, szomorú szépségei fájnak. |
|
Felszakadt a világ keserü belseje! ó, |
| gyűlik az emberi kín és omlik az isteni szépség. |
|
Úgy fáj, kedves, a zaj: zárd be az ablakokat. |
| Hadd csukjam le szemem: milyen édes a sűrü sötétség. |
|
Hadd zárjam be fülem: ó, milyen édes a csend. |
|