| Ó, mily szép januárban, a tél kellős közepében, |
|
hogyha a friss fények, illatok és viharok |
| vad paripáin iramló, szélsebes égi heroldok |
|
elhozzák minekünk a tavasz üzenetét, |
| hogy még létezik, él és el fog jönni megint, hogy |
|
nem, nem szűnt meg örök kényszerüsége, örök |
| körforgása a végtelen áramu űr kerekének – |
|
s mostani vakságunk újra feloldja a fény. |
| Drága, a nap kisütött, nézd, újra ragyognak az utcák, |
|
nincs a hegyen hó már, olvad a jég a Dunán, |
| fürdik a fényben a város, zsongva zsibong ma a kő is, |
|
langyos szél remeg és megsimogatja csipőd… |
| Felszabadult a világ! szabaduljunk fel mi is! új rend |
|
csóvás fároszaként messze lobogjanak ős, |
| meztelen ösztöneink… Eddig csak próba, kisérlet |
|
volt a mi létünk itt, félbemaradt feladat, |
| s most diadalmasan itt van a képlet, a tiszta megoldás: |
|
testünk mélyeiből szintre e vad ragyogás |
| fénycsákánya nyomán évezredes éjölü tárnák |
|
kincsei tárulnak, titkok acél kapui |
| fordulnak ki csikorgón. Új törvényt kap a lélek, |
|
új tartalmat a test, új hivatást a világ. |
|