| Eddig mindig, ha jöttem tőled erre, |
| szabadon zúgva áradt a Duna, |
| mint valami órjás artéria, |
| rohanva ifjan titkos tengerekre. |
|
| S én is úgy mentem itt a víz felett, |
| látványok szédületével szememben, |
| tudva és érezve, hogy veled engem |
| is várnak hihetetlen tengerek. |
|
| És most megállt! Micsoda szenvedések |
| s irtózatok, milyen rémületek |
| tomboltak benne, hogy így megmeredt, |
| bár hívják most is messzi jelenések? |
|
| Mily kín teszi, hogy bár örökre él, |
| minden télen megráng s megáll meredten, |
| mint az elmeszesedett rossz erekben |
| ha megcsomósodik a fürge vér? |
|
| Beteg a föld és beteg a világ! S jaj, |
| beteg a kedves, szeme nem ragyog |
| és vére nem küld széles iramot, |
| testén a rém s a kór kufárja tárgyal. |
|
| Ágyában fekszik most és kín veri. |
| Látványaim szobájára szükültek, |
| fáradt vagyok, nem hívnak már az űrnek |
| álmodott, részeg jelenései. |
|
| Csend van. A város is beteg talán. |
| Csak e nehéz köd omlik rám sötéten, |
| s fénytelen, fáradt kétségbeesésem |
| ül a görcsösen fuldokló Dunán. |
|
|