Judithoz^*

Nagy folyókat, tengerek ős morajját csorgatod hangod csobogó vizében, szád a csillagok mosolyával ékes –   s mélyködü bolygók vízióját gyújtogatod szemedben; erdők nyújtóznak kibomolt hajadban s lépteidben ringani nagy folyókat   látok a széllel. – S múltak égnek benned: örökre porladt szívek ellobbant olaján lobogsz te! Ó, Judit, szép vagy, s leomolt világok   vágyaival szép. Tested ősök szertezilált vonását őrzi, s benn az ő sürü kéjük alszik, mint bozótok közt heverő oroszlán,   mely csak egyetlen jelre vár s megrázva arany sörényét, ugrik is. – Csókolj! riogassuk álmát: hadd üvöltsön s verje fel éjeinket   szörnyü szavával.