| Ide vetett gyávaságod hazúg erénye. |
| Hát most már nyisd fel és tekints be: itt a kulcs! |
| Nem így akartad? félsz? késő! nem szabadulsz |
| már, nincs, akit magányom karja el nem érne! |
|
| Te tehetsz róla csak! az lettem, amivé |
| a te kemény-öklű önzésed s kételyed vert. |
| De most mellednek fordítom a szörnyü fegyvert, |
| mit te rántottál fel az én mellem elé! |
|
| Te tetted, hogy torzzá omlott bennem a hit |
| s elmúlt szelídségem – és most már neked is rossz! |
| Én nem akartam mást: lehullni lábaidhoz |
| s gyengéden megcsókolni alvó melleid… |
|
| De eldobtál magadtól! hát nyisd szemedet meg, |
| most nyögnöd kell, amivé tettél: társtalan |
| és léttelen Medúza-létem… Vad hajam |
| sziszegő kígyói melledre tekeregnek, |
|
| s – nézz rám: kővémeredsz! – halál s kín lett a szépség, |
| kit szerettél, mert gyáván eldobtad: komor |
| s mély bánatú tekintetem, és arcomon |
| minden vonást az iszonyat ollója tép szét! |
|
| Itt köröttem a redves unalom világít |
| s a tespedés zajtalan árja állva fut, |
| a szeretet mélyeihez nem ás le út, |
| a közöny minden mélyt s magast egy szintre ránt itt. |
|
| Gyáva voltál! most én leszek – könyörtelen. |
| Tévedsz, ha azt hiszed, hogy hiányod ma fáj még, |
| de benned, ott örökre ég e szörnyü tájék |
| iszonyata s föl-fölriaszt a förtelem. |
|
| Lásd be, hogy nem lehettem álnok, gyáva, pajzán |
| kényed tárgya, s örök marcangolás leszek |
| a melleden… Nem fényes diadal-jelek, |
| mint Medúza feje győztes Athéne pajzsán. |
|
|