A test dicsérete^*

1 Szomorú vagy, hogy „csak” a testedért szeretlek? – Látom, nem tudod, mit érsz te. Minden más csak a föld salakos érce, de tested a fém, mely ősrég is élt, minden élőben újjászülető íz, sejt, amely egy maradt, bár alakult. Most testedben találkozik a mult és belőle indul ki a jövő is. Alakja, íze, fénye ott ragyog minden nemzedékben, mely élni fog, örökig! Mint véges a végtelenhez, úgy viszonylik a testedhez a lelked, melynek meddő méhéből sarj sosem lesz. Ne vess meg hát, ha testedért szeretlek.   2 Tudom, nem te vagy csak, aki kiszabja, hogy mennyire és hogy lehetsz szabad, mert súlyosan és megkötőn tapad rád a körülmények fojtó iszapja, s ránkfonódnak a rend törvényei, a szerelmünkre és az életünkhöz, s úgy léphetsz csak, hogy beléjük ne ütközz és nem csak rajtad áll itt: dönteni. De minek bent nem hiszel, künt se higgy, ne állítsd gyáván, hogy jól van ez így, ne ragaszkodj hozzá és ne fogadkozz! Így megtagadod s elveszted magad, a máz alatt valóban ami vagy. Szeress: én visszavezetlek magadhoz!   3 Itt állok. Bénít s fojt a vad vihar. Te gyilkolást és háborút akarsz hát, testünk és lelkünk vak, iszonyu harcát a meg-nem-értés vád-nyilaival? Énnekem béke kell! vérig gyötör úgyis sok más –: e bonyolult, sötét lét zavarai alatt görnyedve hétrét, kiáltom: fény kell, egyszerű gyönyör! Fény, tiszta béke, sugár, melyre szentül a néma kő is ős himnuszra zendül… Törjön fel húnyt szemed mögül a nap! S egyenlítőtől sarkig dalolom örök dicsőséged… Ó, Memnonom, ismeretlen isten, tárd fel magad!   4 Évezredek élete jelenik meg tested csodás örök arányain: ott csillog mind a gyönyör és a kín, minden, ami most már történelem lett. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, másképp egy árva perc sem, hogy így, e formában létrejöhessen tested íze, alakja, ereje. Ott élt öröktől az egysejtü őslény testében már születésed előtt, s él elmúlásod után is, mert örök. A nem-múló csodát, a végtelennek vízióját szeretem én tebenned: a mindenséget: múltat és jövőt.