| Mi voltunk csak: te, én s a híd kopott |
| aszfaltja, melyen álltunk, és előttünk |
| az óriás iromba vastraverz. |
| S úgy vett körül a cirádás nehéz köd, |
| mint képet egy befuttatott keret. |
| Nem létezett más – és ha létezett is, |
| csak kívülünk, más terek és idők |
| más vonzásának más törvényei |
| szerint… S akkor egyszerre, hirtelen, |
| két csók között szinte a számba súgtad, |
| rezgő ajkaddal csak, hogy itt a perc, |
| meghoznod az áldozatot, amelyben |
| el kell hogy veszd magad, a furcsa |
| összeadást, amelyben egy marad csak |
| kettőből: két testből csak egy! S ahogy |
| elért hozzám, a vágy s a fájdalom |
| rövidhullámain, egyszerre széthullt |
| a keret, amelyben oly messze tudtuk |
| magunkat, mindentől, áthághatatlan |
| távolban, mint az élettől a kép. |
| Ó, kénytelenség! örökkévaló |
| megalkuvások! Itt csillog köröttem |
| minden pompájával a drága város, |
| százezer ház! és millió szoba! |
| és nincsen egy sem, egyetlen kicsiny |
| szobácska, egyetlen kis heverő, |
| ahol öledhez hullhatnék, siratva |
| tizennyolcéves ifjú életem: |
| a vesztett múltat, a magánybafúló |
| jelent, s arcomra-komorló jövőm!… |
|