A kor ellen^*

Ha rámtör s fojtogat e kor, megnyugszom s nem védekezem. Mint ahogy a kicsiny bogár nem félte rettenetes kezem, a kis bogár, aki nekem már nagy rejtelem lett, hős titok, midőn könyvemre ült a kertben s ottmaradt és nem tágitott, nem mozdult, nem rezzent, nyugodtan megült egy a betű előtt… Hessegettem, hogy szálljon el már, mivel nem szívesen ölök, még bogarat se, bár tudom, hogy mit se számít az élete vagy halála – ahogy nem számít a magam élte-holta se. Hessegettem – hiába minden, ő csak nyugodtan ott maradt, pedig látta, érezte bizton rángó, szörnyű karmaimat maga fölött… – Buta bogár, hát téged nem fojt a félelem, vagy tán magad erősnek érzed s szembe akarsz szállni velem? – S gyengesége már dühitett is: ha veszte őt nem bántja, mást sem bánt, senkit, és én sem érzek magamban lelkifurdalást. Erősek ürügye… Leráztam és rátapostam, ropogott… S belémborzongott, mi előzte meg ezt az egy pillanatot. Mi voltál, kis bogár, míg éltél, s milyen ok vezérelt ide? Sorsod sötét vaksága vagy tán épp sorsod világos hite? Bátor voltál vagy gyáva? nem volt izgékony ősi ösztönöd, vagy több volt, mint a társaidban, tudat az ösztönök fölött? –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  – A többi még harcol, jajong, de én tudom már, mint neked, szegény bogár, minden dolog már énnekem is itt egyremegy. Nem tudom, hogy az ész, az érzés vagy csak sötét ösztön vezet, és bátorság vagy gyávaság készt helyeselnem a végzetet – de itt vagyok s a rámszabott törvénnyel el nem mozdulok, nem rezzenek, körém fonódjék bár millió fojtó hurok. Az egész kor van ellenem. De nincs egy ízem, mely remeg. S büszkén kitárom a hazugság előtt mezítlen mellemet!