| Lásd, annyi szív csak szégyen és mocsok, |
|
a fájdalomnak nem jut benne hely. |
| A te szived, a sok könnyel mosott |
|
ragyogjon csak a kín érceivel. |
| És lásd be: minden vágy kevés, de sok |
|
hiába – láng is, csöppnyi tűz, amely |
| az ostoba közöny nedves falát |
| lobbantaná fel – és ő lel halált. |
|
| Kiáltsd te el, hogy minden csak hiába, |
|
mert rossz itt minden, velőkig rohadt! |
| És tehetetlenségében a kába |
|
nem ordít, ami csontjaiba hat, |
| nem érzi, csak bámul bambán a lángba, |
|
s jót, rosszat, mindent egykedvűn fogad. |
| Hát csak te vagy itt, hogy e rosszakat lásd, |
| s mi téged megfojt, nem is fojtogat mást? |
|
| Mindenkinek megvan a hivatása, |
|
hát lásd tisztán és vállald a tiéd. |
| A mély sebet, amelyet egyre ás a |
|
vas végzet izzó karma, hogy kiég, |
| szemed sebét a könnyek árja rázza |
|
szűntelen, s folyjon száz folyóba szét |
| a fájdalom megtört vére, e tört könny |
| s a tehetetlenség falán kitörjön, |
|
| és ásson mély medret – tán érdemes lesz, |
|
mint ahogy most semmi sem érdemes – |
| a nagy élet felé, a végtelenhez, |
|
mert ez nem élet, az élet nem ez |
| a rácsozatlan, szennyes-szörnyü ketrec – |
|
csak a szabad tisztaság hona lesz. |
| Tán eljut ahhoz. Oldó luggá forr, s a |
| szívek szennyesét kín-tisztára mossa. |
|
|