A kor ellen

 

 

 

 

Pogány zsoltárolás*

József Attila sírjánál
 

1

Meghalok egyszer, a semmin enyészem el én is, ahogy Te.
 
 Mert szivem ős lángján el nem enyész a halál,
minden tűzem a bűn ellen gyúl bár – s a halál bűn,
 
 legfőbb vétek a föld minden öreg büne közt,
mert, jaj, igazság nincs, nincs élet, amíg a halál van
 
 és az élet elől orvul elissza a bort,
még mielőtt az a drága kehely pereméig elérne.
 
 És hiába rikolt mind e sok állati jaj,
míg ő él s a szivünkre csatolja garázda igáját:
 
 rút méhébe fogan a hazug és a nyomor.
Csapjon hát fel a láng, hogy az élet nagy legyen és szent!
 
 Másképp csak nyomorult, láng-lehetett-volna sár.
 

2

S majd, ha a lángon – poshadt víz – diadalt a halál ül,
 
 csúf vereségemet, ó, csak ne gunyolja virág.
Űzve riaszt már most is a szép: hazug, árnyat-elosztó
 
 csillogás a halál szörny-testén! S jaj, a bús
pellengéren, amit sirom állít, csak ne hebegjen
 
 elnézőn hazug és álnok imákat a pap:
gyűlölöm én e reves szépet meg e renyhe erőket,
 
 ők a megnyugovás, általuk él a halál.
Ám, élet, melled merevítse ma kőbe-meredt kín,
 
 elhullt zsenge fiad, gőgös-erős Niobé.
Ő a halált megölő, fényes hősnek született, mert
 
 senki se félte soha úgy, ahogy ő, a halált.
S gyáván meghátrált – a szivünk szakad erre a szóra –
 
 (mint mindenki, aki azt, ami benne feszül
és robbanni kitör, csufosan megfojtja magában):
 
 jaj, a kaján isten árja felitta tüzét.

 

 

 

Magamhoz*

Lásd, annyi szív csak szégyen és mocsok,
 
 a fájdalomnak nem jut benne hely.
A te szived, a sok könnyel mosott
 
 ragyogjon csak a kín érceivel.
És lásd be: minden vágy kevés, de sok
 
 hiába – láng is, csöppnyi tűz, amely
az ostoba közöny nedves falát
lobbantaná fel – és ő lel halált.
Kiáltsd te el, hogy minden csak hiába,
 
 mert rossz itt minden, velőkig rohadt!
És tehetetlenségében a kába
 
 nem ordít, ami csontjaiba hat,
nem érzi, csak bámul bambán a lángba,
 
 s jót, rosszat, mindent egykedvűn fogad.
Hát csak te vagy itt, hogy e rosszakat lásd,
s mi téged megfojt, nem is fojtogat mást?
Mindenkinek megvan a hivatása,
 
 hát lásd tisztán és vállald a tiéd.
A mély sebet, amelyet egyre ás a
 
 vas végzet izzó karma, hogy kiég,
szemed sebét a könnyek árja rázza
 
 szűntelen, s folyjon száz folyóba szét
a fájdalom megtört vére, e tört könny
s a tehetetlenség falán kitörjön,
és ásson mély medret – tán érdemes lesz,
 
 mint ahogy most semmi sem érdemes –
a nagy élet felé, a végtelenhez,
 
 mert ez nem élet, az élet nem ez
a rácsozatlan, szennyes-szörnyü ketrec –
 
 csak a szabad tisztaság hona lesz.
Tán eljut ahhoz. Oldó luggá forr, s a
szívek szennyesét kín-tisztára mossa.

 

 

 

A kor ellen*

Ha rámtör s fojtogat e kor,
megnyugszom s nem védekezem.
Mint ahogy a kicsiny bogár nem
félte rettenetes kezem,
a kis bogár, aki nekem már
nagy rejtelem lett, hős titok,
midőn könyvemre ült a kertben
s ottmaradt és nem tágitott,
nem mozdult, nem rezzent, nyugodtan
megült egy a betű előtt…
Hessegettem, hogy szálljon el már,
mivel nem szívesen ölök,
még bogarat se, bár tudom, hogy
mit se számít az élete
vagy halála – ahogy nem számít
a magam élte-holta se.
Hessegettem – hiába minden,
ő csak nyugodtan ott maradt,
pedig látta, érezte bizton
rángó, szörnyű karmaimat
maga fölött… – Buta bogár, hát
téged nem fojt a félelem,
vagy tán magad erősnek érzed
s szembe akarsz szállni velem? –
S gyengesége már dühitett is:
ha veszte őt nem bántja, mást
sem bánt, senkit, és én sem érzek
magamban lelkifurdalást.
Erősek ürügye… Leráztam
és rátapostam, ropogott…
S belémborzongott, mi előzte
meg ezt az egy pillanatot.
Mi voltál, kis bogár, míg éltél,
s milyen ok vezérelt ide?
Sorsod sötét vaksága vagy tán
épp sorsod világos hite?
Bátor voltál vagy gyáva? nem volt
izgékony ősi ösztönöd,
vagy több volt, mint a társaidban,
tudat az ösztönök fölött?
–  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –
A többi még harcol, jajong,
de én tudom már, mint neked,
szegény bogár, minden dolog már
énnekem is itt egyremegy.
Nem tudom, hogy az ész, az érzés
vagy csak sötét ösztön vezet,
és bátorság vagy gyávaság készt
helyeselnem a végzetet –
de itt vagyok s a rámszabott
törvénnyel el nem mozdulok,
nem rezzenek, körém fonódjék
bár millió fojtó hurok.
Az egész kor van ellenem.
De nincs egy ízem, mely remeg.
S büszkén kitárom a hazugság
előtt mezítlen mellemet!

 

 

 

Mítosz*

Jégtengerek úttalan útjain
törtet páncélos jégtörőm, a vágy,
a Scottok és Amundsenek nyomában –
feléd, ó asszony, messzi vad világtáj,
delejben-úszó északfényü délsark,
föld pólusa, világ alapja, talp!
S fedélzetén, mélázó tengerész,
remegve kémlelem, feltűnik-e
a drága part, kibomlik-é a ködből
hófedte melled jéghegye vakítón,
és zúg-e már ágyékod krátere,
a mély, amely a földközépig ér.
Ó, földet rengető erők csirája!
Ó, változás-görbéknek fókusza!
Ó, tért idővé olvasztó kohó!
Ó, magva minden ős anyagnak!
Hiába zúg a kishitű erény
vihara és hiába tornyosít
hajóm köré roppant jégtömböket,
az össze nem roppan s nem tér az úttól
egy foknyit sem el, mert ős mágnesek
rántják előre, végzetek, s törött
kormánnyal is kikötök tested partjain
és jégszived fölé kitűzöm
az első hódító gyönyörnek
diadalmas győzelmi lobogóját.

 

 

 

Híd*

Mi voltunk csak: te, én s a híd kopott
aszfaltja, melyen álltunk, és előttünk
az óriás iromba vastraverz.
S úgy vett körül a cirádás nehéz köd,
mint képet egy befuttatott keret.
Nem létezett más – és ha létezett is,
csak kívülünk, más terek és idők
más vonzásának más törvényei
szerint… S akkor egyszerre, hirtelen,
két csók között szinte a számba súgtad,
rezgő ajkaddal csak, hogy itt a perc,
meghoznod az áldozatot, amelyben
el kell hogy veszd magad, a furcsa
összeadást, amelyben egy marad csak
kettőből: két testből csak egy! S ahogy
elért hozzám, a vágy s a fájdalom
rövidhullámain, egyszerre széthullt
a keret, amelyben oly messze tudtuk
magunkat, mindentől, áthághatatlan
távolban, mint az élettől a kép.
Ó, kénytelenség! örökkévaló
megalkuvások! Itt csillog köröttem
minden pompájával a drága város,
százezer ház! és millió szoba!
és nincsen egy sem, egyetlen kicsiny
szobácska, egyetlen kis heverő,
ahol öledhez hullhatnék, siratva
tizennyolcéves ifjú életem:
a vesztett múltat, a magánybafúló
jelent, s arcomra-komorló jövőm!…

 

 

 

A test dicsérete*

 

1

Szomorú vagy, hogy „csak” a testedért
szeretlek? – Látom, nem tudod, mit érsz te.
Minden más csak a föld salakos érce,
de tested a fém, mely ősrég is élt,
minden élőben újjászülető íz,
sejt, amely egy maradt, bár alakult.
Most testedben találkozik a mult
és belőle indul ki a jövő is.
Alakja, íze, fénye ott ragyog
minden nemzedékben, mely élni fog,
örökig! Mint véges a végtelenhez,
úgy viszonylik a testedhez a lelked,
melynek meddő méhéből sarj sosem lesz.
Ne vess meg hát, ha testedért szeretlek.
 

2

Tudom, nem te vagy csak, aki kiszabja,
hogy mennyire és hogy lehetsz szabad,
mert súlyosan és megkötőn tapad
rád a körülmények fojtó iszapja,
s ránkfonódnak a rend törvényei,
a szerelmünkre és az életünkhöz,
s úgy léphetsz csak, hogy beléjük ne ütközz
és nem csak rajtad áll itt: dönteni.
De minek bent nem hiszel, künt se higgy,
ne állítsd gyáván, hogy jól van ez így,
ne ragaszkodj hozzá és ne fogadkozz!
Így megtagadod s elveszted magad,
a máz alatt valóban ami vagy.
Szeress: én visszavezetlek magadhoz!
 

3

Itt állok. Bénít s fojt a vad vihar.
Te gyilkolást és háborút akarsz hát,
testünk és lelkünk vak, iszonyu harcát
a meg-nem-értés vád-nyilaival?
Énnekem béke kell! vérig gyötör
úgyis sok más –: e bonyolult, sötét lét
zavarai alatt görnyedve hétrét,
kiáltom: fény kell, egyszerű gyönyör!
Fény, tiszta béke, sugár, melyre szentül
a néma kő is ős himnuszra zendül…
Törjön fel húnyt szemed mögül a nap!
S egyenlítőtől sarkig dalolom
örök dicsőséged… Ó, Memnonom,
ismeretlen isten, tárd fel magad!
 

4

Évezredek élete jelenik meg
tested csodás örök arányain:
ott csillog mind a gyönyör és a kín,
minden, ami most már történelem lett.
Mindennek úgy kellett történnie,
ahogy történt, másképp egy árva perc sem,
hogy így, e formában létrejöhessen
tested íze, alakja, ereje.
Ott élt öröktől az egysejtü őslény
testében már születésed előtt, s él
elmúlásod után is, mert örök.
A nem-múló csodát, a végtelennek
vízióját szeretem én tebenned:
a mindenséget: múltat és jövőt.

 

 

 

Medúza*

Ide vetett gyávaságod hazúg erénye.
Hát most már nyisd fel és tekints be: itt a kulcs!
Nem így akartad? félsz? késő! nem szabadulsz
már, nincs, akit magányom karja el nem érne!
Te tehetsz róla csak! az lettem, amivé
a te kemény-öklű önzésed s kételyed vert.
De most mellednek fordítom a szörnyü fegyvert,
mit te rántottál fel az én mellem elé!
Te tetted, hogy torzzá omlott bennem a hit
s elmúlt szelídségem – és most már neked is rossz!
Én nem akartam mást: lehullni lábaidhoz
s gyengéden megcsókolni alvó melleid…
De eldobtál magadtól! hát nyisd szemedet meg,
most nyögnöd kell, amivé tettél: társtalan
és léttelen Medúza-létem… Vad hajam
sziszegő kígyói melledre tekeregnek,
s – nézz rám: kővémeredsz! – halál s kín lett a szépség,
kit szerettél, mert gyáván eldobtad: komor
s mély bánatú tekintetem, és arcomon
minden vonást az iszonyat ollója tép szét!
Itt köröttem a redves unalom világít
s a tespedés zajtalan árja állva fut,
a szeretet mélyeihez nem ás le út,
a közöny minden mélyt s magast egy szintre ránt itt.
Gyáva voltál! most én leszek – könyörtelen.
Tévedsz, ha azt hiszed, hogy hiányod ma fáj még,
de benned, ott örökre ég e szörnyü tájék
iszonyata s föl-fölriaszt a förtelem.
Lásd be, hogy nem lehettem álnok, gyáva, pajzán
kényed tárgya, s örök marcangolás leszek
a melleden… Nem fényes diadal-jelek,
mint Medúza feje győztes Athéne pajzsán.

 

 

 

Judithoz*

Nagy folyókat, tengerek ős morajját
csorgatod hangod csobogó vizében,
szád a csillagok mosolyával ékes –
 
 s mélyködü bolygók
vízióját gyújtogatod szemedben;
erdők nyújtóznak kibomolt hajadban
s lépteidben ringani nagy folyókat
 
 látok a széllel. –
S múltak égnek benned: örökre porladt
szívek ellobbant olaján lobogsz te!
Ó, Judit, szép vagy, s leomolt világok
 
 vágyaival szép.
Tested ősök szertezilált vonását
őrzi, s benn az ő sürü kéjük alszik,
mint bozótok közt heverő oroszlán,
 
 mely csak egyetlen
jelre vár s megrázva arany sörényét,
ugrik is. – Csókolj! riogassuk álmát:
hadd üvöltsön s verje fel éjeinket
 
 szörnyü szavával.

 

 

 

Az arcod*

Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
 
 fölötte vijjogón a gond.
S tükrén az oldhatatlan szomorúság
 
 sikamlós olaja borong.
Vizére, mint lehajló parti fűzek,
 
 borul lombos, sötét hajad.
Iszamós emlékid hínárba fűzted
 
 s most ott kúsznak a víz alatt.
A távolból derengve imbolyognak,
 
 mint hegyek ködlő ormai,
múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
 
 feltornyosúló árnyai.
Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,
 
 mint felbukó fényes halak.
De félve visszahull mindjárt s utána
 
 csak hullám és zavar marad.
Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
 
 mely sóhajaidból fakad!
Most kél a hold és ver föléd az éjben
 
 vágyakból ragyogó hidat.
Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
 
 nem törik át fénylő szavak.
Az ifjú, megrázó boldogtalanság
 
 csodálatos tájképe vagy.

 

 

 

Télen a hídon*

Eddig mindig, ha jöttem tőled erre,
szabadon zúgva áradt a Duna,
mint valami órjás artéria,
rohanva ifjan titkos tengerekre.
S én is úgy mentem itt a víz felett,
látványok szédületével szememben,
tudva és érezve, hogy veled engem
is várnak hihetetlen tengerek.
És most megállt! Micsoda szenvedések
s irtózatok, milyen rémületek
tomboltak benne, hogy így megmeredt,
bár hívják most is messzi jelenések?
Mily kín teszi, hogy bár örökre él,
minden télen megráng s megáll meredten,
mint az elmeszesedett rossz erekben
ha megcsomósodik a fürge vér?
Beteg a föld és beteg a világ! S jaj,
beteg a kedves, szeme nem ragyog
és vére nem küld széles iramot,
testén a rém s a kór kufárja tárgyal.
Ágyában fekszik most és kín veri.
Látványaim szobájára szükültek,
fáradt vagyok, nem hívnak már az űrnek
álmodott, részeg jelenései.
Csend van. A város is beteg talán.
Csak e nehéz köd omlik rám sötéten,
s fénytelen, fáradt kétségbeesésem
ül a görcsösen fuldokló Dunán.

 

 

 

Koratavasz*

Ó, mily szép januárban, a tél kellős közepében,
 
 hogyha a friss fények, illatok és viharok
vad paripáin iramló, szélsebes égi heroldok
 
 elhozzák minekünk a tavasz üzenetét,
hogy még létezik, él és el fog jönni megint, hogy
 
 nem, nem szűnt meg örök kényszerüsége, örök
körforgása a végtelen áramu űr kerekének –
 
 s mostani vakságunk újra feloldja a fény.
Drága, a nap kisütött, nézd, újra ragyognak az utcák,
 
 nincs a hegyen hó már, olvad a jég a Dunán,
fürdik a fényben a város, zsongva zsibong ma a kő is,
 
 langyos szél remeg és megsimogatja csipőd…
Felszabadult a világ! szabaduljunk fel mi is! új rend
 
 csóvás fároszaként messze lobogjanak ős,
meztelen ösztöneink… Eddig csak próba, kisérlet
 
 volt a mi létünk itt, félbemaradt feladat,
s most diadalmasan itt van a képlet, a tiszta megoldás:
 
 testünk mélyeiből szintre e vad ragyogás
fénycsákánya nyomán évezredes éjölü tárnák
 
 kincsei tárulnak, titkok acél kapui
fordulnak ki csikorgón. Új törvényt kap a lélek,
 
 új tartalmat a test, új hivatást a világ.

 

 

 

Félálomban*

Hol vagyok? orvul a síma habokból, jaj, ki hozott föl?
 
 ég s föld közt lebegek s sziklakövek sulya nyom;
torz, irtózatos árnyak kelnek a kénköves űrben,
 
 fojtó füst kavarog, nincs levegő… a tüdőm!
Izzó vasrudak égetik: ó, szemem égi világa,
 
 jaj neked! és nékem százszor! a vészteli űr
száz lobogó tűzcsillaga hull mellemre, karomra,
 
 és nem nyílhat a szám jajra se!… Hol vagyok? és
honnan hoztak el? – Ó, emlékszem a tájra, be szép volt.
 
 Dajkált ringva a mély és a sötét anyaöl
vágyott, büszke nyugalma borult szívemre szelíden…
 
 És most szörnyetegek rugnak a homlokomon,
s meg-megráz az iszony szele! Ó, ez az apokalipszis…
 
 …Ó, hát itt vagyok? itt? és te is itt, gyönyörü?
Itt fekszel mellettem az alkonyi drága homályban.
 
 Rettenetes volt ott, s most milyen édes is itt,
melletted… Csak a csókjaid égtek a mellemen, és csak
 
 fínom, hűs tenyered siklik a homlokomon?
Csak cigarettád rőt tüze tört fenyegetve szememnek,
 
 s füstje kavargott, hogy majd kiszakadt a tüdőm?
Rámhajoló kis melled hittem szörnyü tehernek,
 
 és a süvöltő szél halk szuszogás zaja volt?
Úgy tünik, álmodtam. Mért vertél fel? szerelem kell?
 
 Nem kell most szerelem, jöjj, alugyunk, no aludj.
Mily szép volt is aludnom elült vágyammal… A tárgyak
 
 bántják most szememet, bánt az alak meg a fény.
Fáj ma szivemnek a lét, szomorú szépségei fájnak.
 
 Felszakadt a világ keserü belseje! ó,
gyűlik az emberi kín és omlik az isteni szépség.
 
 Úgy fáj, kedves, a zaj: zárd be az ablakokat.
Hadd csukjam le szemem: milyen édes a sűrü sötétség.
 
 Hadd zárjam be fülem: ó, milyen édes a csend.

 

 

 

Magány*

Mint mindenki, börtönben élek én is,
a világ sötét rabságok felé visz
s hihetetlenül egyedül vagyok.
Az elhagyottság megtört és lerontott,
érzéseim leszáradt águ csonkok,
tört kérgű, meztelen akaratok.
Szivemből csupasz fatönkök merednek.
Érts meg! kiáltottam az embereknek,
kopogtam minden lélek ajtaján.
De nem felelt hívásomra rokon hang,
mindenünnen rámtört s kivágta roppant
ifjú erdőmet a fejszés magány.
Szétszed, megoszt, felőröl minden óra,
az együtt-sarjadás kohéziója
mindegyre enged s nem tart össze már.
Akaratom atomjaira dül szét,
eléget a parázsló egyedülség,
életem minden sarkán lángban áll.
Mely a közönyt felgyújtani akarta,
sok feltörő lángom most mind magamba
mar és tép: vágy, akarat, indulat.
Jöjjetek! oltsatok el! könyörögtem,
s magamban égek el. E szörnyü ködben
senki sem keresett hozzám utat.
Segítsetek, nem élhetek magamban,
míg élek, minden élőhöz közöm van,
ahhoz is, kinek hozzám nincs köze.
Testvérem az aszkéta és a kéjenc,
hisz minden élet eggyé forr a mélyen, s
ki tudja: a mély is nem magas-e.
Ami felül van, hazug, durva kéreg.
Ássátok fel magatokban a mélyet,
a fel-felbuggyanó szeretetet.
Amennyit a világ ér, annyit érek!
Magát nem érti, ki engem nem ért meg.
Magát gyűlöli, aki nem szeret.

 

 

 

Árnyékban*

Lehet az ember nagy, titáni
héroszok árnyékában is.
De jaj, kire saját árnyéka hull,
jaj, akin fonák és hamis
szögben, torz, ferde sugarakban
ömlik el kivülről a fény.
Mint a nyílt kúpra önárnyéka,
úgy hullok önmagamra én!
Úgy vet a hazugság mind nagyobb
sötét árnyékparabolát
az igazságra: én – magamra,
rá én és reám a világ.
Mert egy vagyok én bonthatatlan
a világgal, mint embrió,
mely összenőtt az anyaméhhel,
s elválasztani nincs fogó…
A világ méhéből fogantam,
s ős céltalanság volt apám.
Ilyen szülők gyermeke csak bajt
s örök romlást hordhat magán!…

 

 

 

Múlt, jelen, jövő*

Mellemen nem döng súlyosan a múlt,
nem fojt emlékek százkarú polipja,
nem fon be bénítón, és nem borít a
jelen kitörő erőire mord
kényszerzubbonyt. Nem vagyok múltam rabja.
Kezem arra kap s lábam arra lép,
merre a jelen lendíti a lét
útjain; ami tetteim kiszabja,
csak a változás, nem múltak-alkotta
sors. Minden percem független, mi volt a
megelőző, és mindig más vagyok.
De meddig?… Jaj, már veti megkötő,
halálos hálóját a tébolyok
s gyűlöletek orsóin szőtt jövő!

 

 

 

Fellebbezés Budapesthez*

Sötétedik. Öltözve sűrű gyászba,
jön s asztalomra könyököl az est.
Most, megcsúfoltan és porig alázva,
megidéztek e szomorú szeánszra,
bölcsőm, nevelőm, hazám, Budapest!
Gyűljön fel most szivemben minden emlék,
a régi percek tárják karjukat:
sürítse most át a múlt kósza lelkét
valami bonthatatlan, súlyos egység:
titokzatos forrású áhitat.
És e tizennyolc évnyi pillanatból,
melyben eggyéforr egész életem,
a célokkal játszó, merész gyerekkor,
s a megtört ifjúság, mely sírva harcol –
céllal s reménnyel intsetek nekem:
jöjjetek sorra mind, utcák, terek,
s körútak, ti az én napos mezőim,
álljatok meg nagy szégyenem felett,
és hallgassatok meg! ti legyetek
az én bíráim és védelmezőim.
Jöjj, nagy Duna, budai szép hegyek,
vonuljatok fel szigorú sorokban,
kocsik, kis házak, meghitt szögletek,
kikkel minden percemben összeforrtam,
büszkén tihozzátok fellebbezek.
Az emberek gonoszul elitéltek.
Hát téged hívlak, Város, titeket,
fák, oszlopok, hidak, vizek, kövek,
hajnali részeg köd, dús esti fények!
a ti csodátok igaza vezet.
Nem hagyhatsz most el, s már el nem felejthetsz,
ha el is űzöl, hogy vergődve kinn
az idegenség vad hidege megvesz.
Nékem minden kis köved csont, amelyhez
első vágyaim és élményeim
tapadtak, benned nőttem, falaidhoz
kötöztek gyerekkorom álmai.
Mindegy már, külső sorsunk átka mit hoz,
erős idegekkel tart itt a mítosz,
s nem tudja semmi elszakítani.
Nem válhatunk el már, nem lehet oly vad
a maró méreg, hogy szétbontsa ma
forró ölelését erős karodnak –
s hogy emlékem jövődben úgy elolvad,
mint fönt a hóban sítalpam nyoma.
Különös, hogy itthon fog el a honvágy!
A szokott úton borzongva megyek,
villogó fényed léptenként sziven vág,
hogy lesz, lehet majd nem lelnem egy utcát,
s hiába indulnom feléd, Sziget…

 

 

 

Két év*

 

1

Két év! Ó, bennem s köröttem mi minden történt!
 
 Ellentétek harcaiban
csatáztam s nem leltem bennük sehol a törvényt,
 
 úgy siklott ki, mint a higany,
úgy bújt, gördült ki ujjaim közt, láthatatlan
 
 lett, aztán újra látható,
mindenkiben volt s mindenütt, másban s magamban,
 
 de sehol sem megfogható,
bújkált, mindig más színt és más alakot öltve,
 
 másutt villantva fel a fényt,
s mégis mindig önmagába visszaömölve –
 
 más-más eszme harcosaként
küldött csatázni. Voltam ezer eszme rabja,
 
 s nem tudom, volt-e, mely igaz…
Kell, hogy legyen valaki, kell! aki kiszabja
 
 szilárdan: erre térj, ez az.
 

2

Mert bennem őrjöngő zenére mintha kánkánt
 
 járnának a gondolatok:
az én kinom a mások kínjaiba ránt át
 
 s rémülten pergek, fordulok
e tánc barbár ütemére – ó, céltalanság
 
 fonák és torz rángásai!
Szűnjön meg már rohanni ezt a szörnyü hajszát
 
 szivem, szűnjön meg rángani!
és ütni és üttetni! törni és pörögni
 
 bennem le-fel céltalanul,
hogy már csak rekedten s erőtlenül hörögni
 
 tud szép hegedűmön a húr.
 

3

Két év! Ó, messzire kerültél el azóta,
 
 jaj, messzire, apám.
Hol vagy? „Szived taván” most is a „sárga rózsa”
 
 illatozik, mely „bút hord magán”?
Míg éltél is, kapcsolatunk, egyszer te, majd én
 
 dúltuk fel, mindig változott.
E két „vigasztalan s vigaszra hasztalan” lény
 
 egymásra is csak bajt hozott.
Belül mindketten szántuk és szerettük egymást,
 
 s egymáshoz vágytunk hajlani,
de kívül mégis csak idegenek maradtunk,
 
 konok homlokunk átkai
üldöztek egyre, a magány, az idegenség
 
 fojtó ólma hullott közénk,
s bár beláttuk, sosem fogadtuk meg a leckét
 
 és megnemértésünk ködét
nem oszlathattuk el sosem. Várjam, ne várjam,
 
 hogy összehoz bennünket a
sír? Mindegy: tőled indukálódott az áram
 
 bennem, életem árama
(amely szilárdan önmagam felé s feléd visz),
 
 helyzetünk változásai
folytán, s oly egyszerűnek tűnik már a lét is,
 
 melyben már fájni, rángani
neked nem kell… S lényed megérteni tanultam:
 
 így lettél mégis te, apám,
ki kiszabtad s megmutattad egyetlen útam:
 
 a mély és elmerült magány
bozótos, iszonyú erdejében a korcs, unt,
 
 örök ösvényt, a végzetet;
hogy tudjam: minden külső szín alatt a sorsunk
 
 mindig csak egy s közös lehet.

 

 

 

Téli elégia*

Egyszerűségbe fagy a pompa,
átöltözik most a világ.
A puritán tél zord kámzsáit
kapkodják magukra a fák;
az ifjú, szertelen rajongás,
az őszben borzongó csodák
után a mindenség ím, újra
a férfikorba fordul át.
Nehéz áhitat váltja fel most,
szent rémület és megbüvölt
a sűrű, szikrázó kavargást,
a szárnycsattogtató gyönyört
s a féktelen zöld kicsapongást –:
vad szerelmekben elgyötört
testével most magábaszáll és
megtér a lázadó, e föld.
Apám, ilyenkor jutsz eszembe,
mikor bomlik az őszi köd,
de már hasít a tél vésője,
november s január között.
(Engem november hámozott ki,
téged január elfödött,
testem először ködbe, a tiéd meg
utolszor fagyba öltözött.)
Mindig ilyenkor látogatsz meg,
mikor a fény magva szakad,
nem ködlik rajta semmi kétely,
s bár mind messzebbre tér a nap
és hidegebben csillog egyre,
a lét élesen látható
s a kékre-csiszolt levegőből
kereken cseng vissza a szó.
És már nem kell a szó se, mindent
egyszerűvé csiszolt a fagy,
az érzés szinte hallható lesz
és látható a gondolat.
Teljes a világ, közelebb jön,
s mikor az est homálya rezg,
érezni, bundákba takartan
is közelebb a női test.
Apám, tollas, sötét varázsló,
kit önmaga elátkozott!
(szemembe zárva él kiugró,
meredek, sziklás homlokod),
s ti mind, aggult vagy már nem élő
bús századvégi héroszok,
az újuló élet riadtán
könnyel most nektek áldozok.
Elhagyott kávéházi asztalodhoz
szivem most gyakorta leül.
Emléked magamból kioldoz
s a te életed fon körül.
Úgy élek benne, mint bábban a lepke,
mely majd, ha a tél menekül,
valódi életére lelve,
szabadon szállva kirepül.
Ó, ritka, visszahozhatatlan,
álmos vasárnap reggelek.
Ha most itt ülhetnél sötéten,
ha itt ülhetnék most veled!
Kiáltanám: rossz volt! rossz voltam!
rosszak voltunk! most értelek.
S – hányszor próbáltad! – kezdjük újra!
Kezdjünk egy másik életet.
Ó, szótalan találkozások,
zord kávéházi reggelik,
reménytelenségtek izével
szivem most újra megtelik.
Hogy vártam tőletek a fényt, a
kimondhatatlan valamit,
mely idegenségünkből egyszer
mégis melegen kiszakít.
Hiába! két távoli csillag
voltunk e rossz század sötét,
zuhantató ürében – és csak
néztünk a kávéházba szét.
(Most is látom a vén újságos
órjásfogú bálnafejét,
arcán a bőr úgy rángatózott,
mint a zajló Dunán a jég.)
Micsoda csaló durva játék
folyt itten véled és velem,
milyen zord törvények s szabályok
ültek sziveden s szivemen,
hogy egymással harcolnunk kellett,
bár mindkettőnk fegyvertelen,
s elválasztott a dicstelen dac,
jobban, mint bármi küzdelem?
Apjából, istenem, a tolvaj
idő a fiúnak mit ad?
Én barátod szerettem volna lenni –
és nem lehettem, csak fiad.
De szép lett volna járni együtt
ifjan ködös hajnalokat,
míg Kosztolányi hangja száll az
Üllői úti fák alatt.
Ó, mért sziszegsz bennünk örökkön,
mérgeskígyó emlékezés?
Hogy mindig újra megsirassuk
hazúg és elrontott egész
múltunkat, újra látva, minden
perc hogy volt bűn és tévedés! –
A könnyű részt elejtve, mindig
az egészet emelni oly nehéz…
Elhagylak nemsokára, érzem,
hív már a megnyílott világ,
valóság vadszagú mezői,
mit nem ismert az ifjuság.
Lesz tán nekem is gyermekem majd,
és a magány, mit zárt a báb,
másokban és a végtelenben
talál majd élni új hazát.

 

 

 

Apám nyomában*

 

1

Mint ódon várkastély zord gót hegyek
csucsán, legendás korokat idézve,
úgy merengett magasló szenvedélye
tetőin bús feje a füst megett.
A kósza átok felhői magányán
ült szótlanul. De ha az est lejött,
kiugró sziklás homloka mögött
dal zendült s egy elvarázsolt királylány
törte fel évszázados álma burkát,
s övét letépve táncolt meztelen.
A falakon sötét szélvész suhant át
s (így álmodott vitézi álmokat)
felkelt vasban zörögve két lovag:
pajzsos barátság s kopjás szerelem.
 

2

Elátkozottsága ködös magányán
csak ült sötéten és rejtelmesen.
– Ó, mért nem láttad soha, kedvesem?
Hát menjünk most, az ő nyomába járván:
járjuk be e sok kis budai utcát,
a hó ropog alattunk, mint a tüll.
Itt baktatott ő mindig egyedül,
a csillagoktól követelve jussát.
Az „életét”, amelyet egyre várt,
megszállt kincskeresők konok dühével,
kik földberejtett kincseket keresnek,
mert leltek valami ódon tekercset,
s felásva végig az egész határt,
minden kincsük e vad kincsvágyban ég el.
 

3

Milyen boldogtalan volt! S mégis én
irígylem őt, irígylem bús apámat.
Mert tiszta volt, s szárnyas tündéri fákat
zúgatott meg a szégyen is szivén.
Láng volt, nagy láng, de nem loboghatott,
kidőlt fatörzs, mely önmagára omlott,
de dőltében, mint fehér ritka hollók,
rebbentek róla ritka dallamok.
Mesék királya volt ő!… S lásd, nekem
bogos fogalmak félelme maradt csak,
nincs más mesém, csak a te szép hajad.
Te szomorú, te vagy nekem vigasznak.
Te nyugtalan, a nyugalmam te vagy.
S csak tört szivek zenéjét szeretem.
 

4

Ha tudnád, mily tájakról jöttem én,
s mily útakon! a vér mily robogásán,
milyen szemek micsoda lobogásán,
milyen fájdalmak bomlott ütemén.
Ha láttad volna Őt! ha sejtenéd,
mily vészeken kell villámlásra várnom,
hogy felidézze őt gyermeki álmom,
egy ragyogó élet szédületét –
megértenéd e tűnő fényt szememben
s ajkam tövén e keserű vonást.
Engem egy egész élet vágya ráz,
hogy felragyogjam egyszer, századok
elfúlt tüzének kormával szivemben,
a lángot, mely sosem loboghatott.

 

 

 

Sziszüfoszhoz*

Ó, segíts, nézz rám le, Titán, hatalmas
szenvedő! társad vagyok én a kínban.
Nézd, hogy élek, görgetem itt a sziklám:
 
 új Sziszüfoszként
vonszolom rejtélyeim és magányom
gránittömbjét, fel, fel a tisztaság és
egyszerűség orma felé, a hegynek
 
 vad meredélyén!
S egyre súlyosodnak a titkok, állott
tetteimből erjed a vád, s az ólmos
elhagyottság úgy szakad, úgy feszül rá
 
 gyenge karomra,
mint Terád az isteni átok omlott,
szikla-sorsom így nyögöm égve én is!
Ifjú testem lankad, erőm hanyatlik,
 
 bírom-e még! ó,
meddig bírják izmaim és inam még,
meddig lesz még bennem erő csatázni,
jaj, hiába küzdeni és akarni,
 
 törni a jobbra?

 

 

 

1939. szeptember 1.*

 

1

Ragyog az utca. Telt korsó a város.
A fény borával így kinál az ősz.
Igyunk! maró sugárzás, adj erőt,
hogy elkezdhessük azt, mi tán halálos.
Mert nem maradt már itt számunkra jobb út,
legyen borodban hát hit s jó harag,
édes-vad szesz, hogy ki ne józanodjunk,
s falhoz ne csapjuk a poharakat.
Mert ennyi vészen s irtózaton át,
mint a rohamra hajszolt katonát,
csak a békét lélegző tiszta égbolt,
csak a kéklő önkívület, a téboly
ragadhat el, hogy ne zúgjuk: elég volt! –
Mielőtt megszületnél, új világ.
 

2

Most ragyogj, nap, most szédíts, most vakíts el,
ősz, lobogó, nehéz aranykeret.
Szörnyű napok jönnek, szörnyű hetek,
elborult rajzok, sosevolt szinekkel.
Ó, édes ősz, milyen garázda kéz dúl
gazdagon érő díszeid között!
Itt minden elrothadt és megtörött,
te vagy csak érintetlen, innen és túl.
Zsibongó változás! ősz, tél, tavasz…
Biztos erő, biztass, hogy te kiállod,
ha minden elvész is, te megmaradsz.
Te csak tünődve állsz vesztünk felett –
s új szívünknek majd újra felkinálod
virágaid s érett gyümölcsödet.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]