A kor ellen

1937–1944

 

 

 

 

A kor ellen

 

 

 

 

Pogány zsoltárolás*

József Attila sírjánál
 

1

Meghalok egyszer, a semmin enyészem el én is, ahogy Te.
 
 Mert szivem ős lángján el nem enyész a halál,
minden tűzem a bűn ellen gyúl bár – s a halál bűn,
 
 legfőbb vétek a föld minden öreg büne közt,
mert, jaj, igazság nincs, nincs élet, amíg a halál van
 
 és az élet elől orvul elissza a bort,
még mielőtt az a drága kehely pereméig elérne.
 
 És hiába rikolt mind e sok állati jaj,
míg ő él s a szivünkre csatolja garázda igáját:
 
 rút méhébe fogan a hazug és a nyomor.
Csapjon hát fel a láng, hogy az élet nagy legyen és szent!
 
 Másképp csak nyomorult, láng-lehetett-volna sár.
 

2

S majd, ha a lángon – poshadt víz – diadalt a halál ül,
 
 csúf vereségemet, ó, csak ne gunyolja virág.
Űzve riaszt már most is a szép: hazug, árnyat-elosztó
 
 csillogás a halál szörny-testén! S jaj, a bús
pellengéren, amit sirom állít, csak ne hebegjen
 
 elnézőn hazug és álnok imákat a pap:
gyűlölöm én e reves szépet meg e renyhe erőket,
 
 ők a megnyugovás, általuk él a halál.
Ám, élet, melled merevítse ma kőbe-meredt kín,
 
 elhullt zsenge fiad, gőgös-erős Niobé.
Ő a halált megölő, fényes hősnek született, mert
 
 senki se félte soha úgy, ahogy ő, a halált.
S gyáván meghátrált – a szivünk szakad erre a szóra –
 
 (mint mindenki, aki azt, ami benne feszül
és robbanni kitör, csufosan megfojtja magában):
 
 jaj, a kaján isten árja felitta tüzét.

 

 

 

Magamhoz*

Lásd, annyi szív csak szégyen és mocsok,
 
 a fájdalomnak nem jut benne hely.
A te szived, a sok könnyel mosott
 
 ragyogjon csak a kín érceivel.
És lásd be: minden vágy kevés, de sok
 
 hiába – láng is, csöppnyi tűz, amely
az ostoba közöny nedves falát
lobbantaná fel – és ő lel halált.
Kiáltsd te el, hogy minden csak hiába,
 
 mert rossz itt minden, velőkig rohadt!
És tehetetlenségében a kába
 
 nem ordít, ami csontjaiba hat,
nem érzi, csak bámul bambán a lángba,
 
 s jót, rosszat, mindent egykedvűn fogad.
Hát csak te vagy itt, hogy e rosszakat lásd,
s mi téged megfojt, nem is fojtogat mást?
Mindenkinek megvan a hivatása,
 
 hát lásd tisztán és vállald a tiéd.
A mély sebet, amelyet egyre ás a
 
 vas végzet izzó karma, hogy kiég,
szemed sebét a könnyek árja rázza
 
 szűntelen, s folyjon száz folyóba szét
a fájdalom megtört vére, e tört könny
s a tehetetlenség falán kitörjön,
és ásson mély medret – tán érdemes lesz,
 
 mint ahogy most semmi sem érdemes –
a nagy élet felé, a végtelenhez,
 
 mert ez nem élet, az élet nem ez
a rácsozatlan, szennyes-szörnyü ketrec –
 
 csak a szabad tisztaság hona lesz.
Tán eljut ahhoz. Oldó luggá forr, s a
szívek szennyesét kín-tisztára mossa.

 

 

 

A kor ellen*

Ha rámtör s fojtogat e kor,
megnyugszom s nem védekezem.
Mint ahogy a kicsiny bogár nem
félte rettenetes kezem,
a kis bogár, aki nekem már
nagy rejtelem lett, hős titok,
midőn könyvemre ült a kertben
s ottmaradt és nem tágitott,
nem mozdult, nem rezzent, nyugodtan
megült egy a betű előtt…
Hessegettem, hogy szálljon el már,
mivel nem szívesen ölök,
még bogarat se, bár tudom, hogy
mit se számít az élete
vagy halála – ahogy nem számít
a magam élte-holta se.
Hessegettem – hiába minden,
ő csak nyugodtan ott maradt,
pedig látta, érezte bizton
rángó, szörnyű karmaimat
maga fölött… – Buta bogár, hát
téged nem fojt a félelem,
vagy tán magad erősnek érzed
s szembe akarsz szállni velem? –
S gyengesége már dühitett is:
ha veszte őt nem bántja, mást
sem bánt, senkit, és én sem érzek
magamban lelkifurdalást.
Erősek ürügye… Leráztam
és rátapostam, ropogott…
S belémborzongott, mi előzte
meg ezt az egy pillanatot.
Mi voltál, kis bogár, míg éltél,
s milyen ok vezérelt ide?
Sorsod sötét vaksága vagy tán
épp sorsod világos hite?
Bátor voltál vagy gyáva? nem volt
izgékony ősi ösztönöd,
vagy több volt, mint a társaidban,
tudat az ösztönök fölött?
–  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –
A többi még harcol, jajong,
de én tudom már, mint neked,
szegény bogár, minden dolog már
énnekem is itt egyremegy.
Nem tudom, hogy az ész, az érzés
vagy csak sötét ösztön vezet,
és bátorság vagy gyávaság készt
helyeselnem a végzetet –
de itt vagyok s a rámszabott
törvénnyel el nem mozdulok,
nem rezzenek, körém fonódjék
bár millió fojtó hurok.
Az egész kor van ellenem.
De nincs egy ízem, mely remeg.
S büszkén kitárom a hazugság
előtt mezítlen mellemet!

 

 

 

Mítosz*

Jégtengerek úttalan útjain
törtet páncélos jégtörőm, a vágy,
a Scottok és Amundsenek nyomában –
feléd, ó asszony, messzi vad világtáj,
delejben-úszó északfényü délsark,
föld pólusa, világ alapja, talp!
S fedélzetén, mélázó tengerész,
remegve kémlelem, feltűnik-e
a drága part, kibomlik-é a ködből
hófedte melled jéghegye vakítón,
és zúg-e már ágyékod krátere,
a mély, amely a földközépig ér.
Ó, földet rengető erők csirája!
Ó, változás-görbéknek fókusza!
Ó, tért idővé olvasztó kohó!
Ó, magva minden ős anyagnak!
Hiába zúg a kishitű erény
vihara és hiába tornyosít
hajóm köré roppant jégtömböket,
az össze nem roppan s nem tér az úttól
egy foknyit sem el, mert ős mágnesek
rántják előre, végzetek, s törött
kormánnyal is kikötök tested partjain
és jégszived fölé kitűzöm
az első hódító gyönyörnek
diadalmas győzelmi lobogóját.

 

 

 

Híd*

Mi voltunk csak: te, én s a híd kopott
aszfaltja, melyen álltunk, és előttünk
az óriás iromba vastraverz.
S úgy vett körül a cirádás nehéz köd,
mint képet egy befuttatott keret.
Nem létezett más – és ha létezett is,
csak kívülünk, más terek és idők
más vonzásának más törvényei
szerint… S akkor egyszerre, hirtelen,
két csók között szinte a számba súgtad,
rezgő ajkaddal csak, hogy itt a perc,
meghoznod az áldozatot, amelyben
el kell hogy veszd magad, a furcsa
összeadást, amelyben egy marad csak
kettőből: két testből csak egy! S ahogy
elért hozzám, a vágy s a fájdalom
rövidhullámain, egyszerre széthullt
a keret, amelyben oly messze tudtuk
magunkat, mindentől, áthághatatlan
távolban, mint az élettől a kép.
Ó, kénytelenség! örökkévaló
megalkuvások! Itt csillog köröttem
minden pompájával a drága város,
százezer ház! és millió szoba!
és nincsen egy sem, egyetlen kicsiny
szobácska, egyetlen kis heverő,
ahol öledhez hullhatnék, siratva
tizennyolcéves ifjú életem:
a vesztett múltat, a magánybafúló
jelent, s arcomra-komorló jövőm!…

 

 

 

A test dicsérete*

 

1

Szomorú vagy, hogy „csak” a testedért
szeretlek? – Látom, nem tudod, mit érsz te.
Minden más csak a föld salakos érce,
de tested a fém, mely ősrég is élt,
minden élőben újjászülető íz,
sejt, amely egy maradt, bár alakult.
Most testedben találkozik a mult
és belőle indul ki a jövő is.
Alakja, íze, fénye ott ragyog
minden nemzedékben, mely élni fog,
örökig! Mint véges a végtelenhez,
úgy viszonylik a testedhez a lelked,
melynek meddő méhéből sarj sosem lesz.
Ne vess meg hát, ha testedért szeretlek.
 

2

Tudom, nem te vagy csak, aki kiszabja,
hogy mennyire és hogy lehetsz szabad,
mert súlyosan és megkötőn tapad
rád a körülmények fojtó iszapja,
s ránkfonódnak a rend törvényei,
a szerelmünkre és az életünkhöz,
s úgy léphetsz csak, hogy beléjük ne ütközz
és nem csak rajtad áll itt: dönteni.
De minek bent nem hiszel, künt se higgy,
ne állítsd gyáván, hogy jól van ez így,
ne ragaszkodj hozzá és ne fogadkozz!
Így megtagadod s elveszted magad,
a máz alatt valóban ami vagy.
Szeress: én visszavezetlek magadhoz!
 

3

Itt állok. Bénít s fojt a vad vihar.
Te gyilkolást és háborút akarsz hát,
testünk és lelkünk vak, iszonyu harcát
a meg-nem-értés vád-nyilaival?
Énnekem béke kell! vérig gyötör
úgyis sok más –: e bonyolult, sötét lét
zavarai alatt görnyedve hétrét,
kiáltom: fény kell, egyszerű gyönyör!
Fény, tiszta béke, sugár, melyre szentül
a néma kő is ős himnuszra zendül…
Törjön fel húnyt szemed mögül a nap!
S egyenlítőtől sarkig dalolom
örök dicsőséged… Ó, Memnonom,
ismeretlen isten, tárd fel magad!
 

4

Évezredek élete jelenik meg
tested csodás örök arányain:
ott csillog mind a gyönyör és a kín,
minden, ami most már történelem lett.
Mindennek úgy kellett történnie,
ahogy történt, másképp egy árva perc sem,
hogy így, e formában létrejöhessen
tested íze, alakja, ereje.
Ott élt öröktől az egysejtü őslény
testében már születésed előtt, s él
elmúlásod után is, mert örök.
A nem-múló csodát, a végtelennek
vízióját szeretem én tebenned:
a mindenséget: múltat és jövőt.

 

 

 

Medúza*

Ide vetett gyávaságod hazúg erénye.
Hát most már nyisd fel és tekints be: itt a kulcs!
Nem így akartad? félsz? késő! nem szabadulsz
már, nincs, akit magányom karja el nem érne!
Te tehetsz róla csak! az lettem, amivé
a te kemény-öklű önzésed s kételyed vert.
De most mellednek fordítom a szörnyü fegyvert,
mit te rántottál fel az én mellem elé!
Te tetted, hogy torzzá omlott bennem a hit
s elmúlt szelídségem – és most már neked is rossz!
Én nem akartam mást: lehullni lábaidhoz
s gyengéden megcsókolni alvó melleid…
De eldobtál magadtól! hát nyisd szemedet meg,
most nyögnöd kell, amivé tettél: társtalan
és léttelen Medúza-létem… Vad hajam
sziszegő kígyói melledre tekeregnek,
s – nézz rám: kővémeredsz! – halál s kín lett a szépség,
kit szerettél, mert gyáván eldobtad: komor
s mély bánatú tekintetem, és arcomon
minden vonást az iszonyat ollója tép szét!
Itt köröttem a redves unalom világít
s a tespedés zajtalan árja állva fut,
a szeretet mélyeihez nem ás le út,
a közöny minden mélyt s magast egy szintre ránt itt.
Gyáva voltál! most én leszek – könyörtelen.
Tévedsz, ha azt hiszed, hogy hiányod ma fáj még,
de benned, ott örökre ég e szörnyü tájék
iszonyata s föl-fölriaszt a förtelem.
Lásd be, hogy nem lehettem álnok, gyáva, pajzán
kényed tárgya, s örök marcangolás leszek
a melleden… Nem fényes diadal-jelek,
mint Medúza feje győztes Athéne pajzsán.

 

 

 

Judithoz*

Nagy folyókat, tengerek ős morajját
csorgatod hangod csobogó vizében,
szád a csillagok mosolyával ékes –
 
 s mélyködü bolygók
vízióját gyújtogatod szemedben;
erdők nyújtóznak kibomolt hajadban
s lépteidben ringani nagy folyókat
 
 látok a széllel. –
S múltak égnek benned: örökre porladt
szívek ellobbant olaján lobogsz te!
Ó, Judit, szép vagy, s leomolt világok
 
 vágyaival szép.
Tested ősök szertezilált vonását
őrzi, s benn az ő sürü kéjük alszik,
mint bozótok közt heverő oroszlán,
 
 mely csak egyetlen
jelre vár s megrázva arany sörényét,
ugrik is. – Csókolj! riogassuk álmát:
hadd üvöltsön s verje fel éjeinket
 
 szörnyü szavával.

 

 

 

Az arcod*

Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
 
 fölötte vijjogón a gond.
S tükrén az oldhatatlan szomorúság
 
 sikamlós olaja borong.
Vizére, mint lehajló parti fűzek,
 
 borul lombos, sötét hajad.
Iszamós emlékid hínárba fűzted
 
 s most ott kúsznak a víz alatt.
A távolból derengve imbolyognak,
 
 mint hegyek ködlő ormai,
múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
 
 feltornyosúló árnyai.
Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,
 
 mint felbukó fényes halak.
De félve visszahull mindjárt s utána
 
 csak hullám és zavar marad.
Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
 
 mely sóhajaidból fakad!
Most kél a hold és ver föléd az éjben
 
 vágyakból ragyogó hidat.
Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
 
 nem törik át fénylő szavak.
Az ifjú, megrázó boldogtalanság
 
 csodálatos tájképe vagy.

 

 

 

Télen a hídon*

Eddig mindig, ha jöttem tőled erre,
szabadon zúgva áradt a Duna,
mint valami órjás artéria,
rohanva ifjan titkos tengerekre.
S én is úgy mentem itt a víz felett,
látványok szédületével szememben,
tudva és érezve, hogy veled engem
is várnak hihetetlen tengerek.
És most megállt! Micsoda szenvedések
s irtózatok, milyen rémületek
tomboltak benne, hogy így megmeredt,
bár hívják most is messzi jelenések?
Mily kín teszi, hogy bár örökre él,
minden télen megráng s megáll meredten,
mint az elmeszesedett rossz erekben
ha megcsomósodik a fürge vér?
Beteg a föld és beteg a világ! S jaj,
beteg a kedves, szeme nem ragyog
és vére nem küld széles iramot,
testén a rém s a kór kufárja tárgyal.
Ágyában fekszik most és kín veri.
Látványaim szobájára szükültek,
fáradt vagyok, nem hívnak már az űrnek
álmodott, részeg jelenései.
Csend van. A város is beteg talán.
Csak e nehéz köd omlik rám sötéten,
s fénytelen, fáradt kétségbeesésem
ül a görcsösen fuldokló Dunán.

 

 

 

Koratavasz*

Ó, mily szép januárban, a tél kellős közepében,
 
 hogyha a friss fények, illatok és viharok
vad paripáin iramló, szélsebes égi heroldok
 
 elhozzák minekünk a tavasz üzenetét,
hogy még létezik, él és el fog jönni megint, hogy
 
 nem, nem szűnt meg örök kényszerüsége, örök
körforgása a végtelen áramu űr kerekének –
 
 s mostani vakságunk újra feloldja a fény.
Drága, a nap kisütött, nézd, újra ragyognak az utcák,
 
 nincs a hegyen hó már, olvad a jég a Dunán,
fürdik a fényben a város, zsongva zsibong ma a kő is,
 
 langyos szél remeg és megsimogatja csipőd…
Felszabadult a világ! szabaduljunk fel mi is! új rend
 
 csóvás fároszaként messze lobogjanak ős,
meztelen ösztöneink… Eddig csak próba, kisérlet
 
 volt a mi létünk itt, félbemaradt feladat,
s most diadalmasan itt van a képlet, a tiszta megoldás:
 
 testünk mélyeiből szintre e vad ragyogás
fénycsákánya nyomán évezredes éjölü tárnák
 
 kincsei tárulnak, titkok acél kapui
fordulnak ki csikorgón. Új törvényt kap a lélek,
 
 új tartalmat a test, új hivatást a világ.

 

 

 

Félálomban*

Hol vagyok? orvul a síma habokból, jaj, ki hozott föl?
 
 ég s föld közt lebegek s sziklakövek sulya nyom;
torz, irtózatos árnyak kelnek a kénköves űrben,
 
 fojtó füst kavarog, nincs levegő… a tüdőm!
Izzó vasrudak égetik: ó, szemem égi világa,
 
 jaj neked! és nékem százszor! a vészteli űr
száz lobogó tűzcsillaga hull mellemre, karomra,
 
 és nem nyílhat a szám jajra se!… Hol vagyok? és
honnan hoztak el? – Ó, emlékszem a tájra, be szép volt.
 
 Dajkált ringva a mély és a sötét anyaöl
vágyott, büszke nyugalma borult szívemre szelíden…
 
 És most szörnyetegek rugnak a homlokomon,
s meg-megráz az iszony szele! Ó, ez az apokalipszis…
 
 …Ó, hát itt vagyok? itt? és te is itt, gyönyörü?
Itt fekszel mellettem az alkonyi drága homályban.
 
 Rettenetes volt ott, s most milyen édes is itt,
melletted… Csak a csókjaid égtek a mellemen, és csak
 
 fínom, hűs tenyered siklik a homlokomon?
Csak cigarettád rőt tüze tört fenyegetve szememnek,
 
 s füstje kavargott, hogy majd kiszakadt a tüdőm?
Rámhajoló kis melled hittem szörnyü tehernek,
 
 és a süvöltő szél halk szuszogás zaja volt?
Úgy tünik, álmodtam. Mért vertél fel? szerelem kell?
 
 Nem kell most szerelem, jöjj, alugyunk, no aludj.
Mily szép volt is aludnom elült vágyammal… A tárgyak
 
 bántják most szememet, bánt az alak meg a fény.
Fáj ma szivemnek a lét, szomorú szépségei fájnak.
 
 Felszakadt a világ keserü belseje! ó,
gyűlik az emberi kín és omlik az isteni szépség.
 
 Úgy fáj, kedves, a zaj: zárd be az ablakokat.
Hadd csukjam le szemem: milyen édes a sűrü sötétség.
 
 Hadd zárjam be fülem: ó, milyen édes a csend.

 

 

 

Magány*

Mint mindenki, börtönben élek én is,
a világ sötét rabságok felé visz
s hihetetlenül egyedül vagyok.
Az elhagyottság megtört és lerontott,
érzéseim leszáradt águ csonkok,
tört kérgű, meztelen akaratok.
Szivemből csupasz fatönkök merednek.
Érts meg! kiáltottam az embereknek,
kopogtam minden lélek ajtaján.
De nem felelt hívásomra rokon hang,
mindenünnen rámtört s kivágta roppant
ifjú erdőmet a fejszés magány.
Szétszed, megoszt, felőröl minden óra,
az együtt-sarjadás kohéziója
mindegyre enged s nem tart össze már.
Akaratom atomjaira dül szét,
eléget a parázsló egyedülség,
életem minden sarkán lángban áll.
Mely a közönyt felgyújtani akarta,
sok feltörő lángom most mind magamba
mar és tép: vágy, akarat, indulat.
Jöjjetek! oltsatok el! könyörögtem,
s magamban égek el. E szörnyü ködben
senki sem keresett hozzám utat.
Segítsetek, nem élhetek magamban,
míg élek, minden élőhöz közöm van,
ahhoz is, kinek hozzám nincs köze.
Testvérem az aszkéta és a kéjenc,
hisz minden élet eggyé forr a mélyen, s
ki tudja: a mély is nem magas-e.
Ami felül van, hazug, durva kéreg.
Ássátok fel magatokban a mélyet,
a fel-felbuggyanó szeretetet.
Amennyit a világ ér, annyit érek!
Magát nem érti, ki engem nem ért meg.
Magát gyűlöli, aki nem szeret.

 

 

 

Árnyékban*

Lehet az ember nagy, titáni
héroszok árnyékában is.
De jaj, kire saját árnyéka hull,
jaj, akin fonák és hamis
szögben, torz, ferde sugarakban
ömlik el kivülről a fény.
Mint a nyílt kúpra önárnyéka,
úgy hullok önmagamra én!
Úgy vet a hazugság mind nagyobb
sötét árnyékparabolát
az igazságra: én – magamra,
rá én és reám a világ.
Mert egy vagyok én bonthatatlan
a világgal, mint embrió,
mely összenőtt az anyaméhhel,
s elválasztani nincs fogó…
A világ méhéből fogantam,
s ős céltalanság volt apám.
Ilyen szülők gyermeke csak bajt
s örök romlást hordhat magán!…

 

 

 

Múlt, jelen, jövő*

Mellemen nem döng súlyosan a múlt,
nem fojt emlékek százkarú polipja,
nem fon be bénítón, és nem borít a
jelen kitörő erőire mord
kényszerzubbonyt. Nem vagyok múltam rabja.
Kezem arra kap s lábam arra lép,
merre a jelen lendíti a lét
útjain; ami tetteim kiszabja,
csak a változás, nem múltak-alkotta
sors. Minden percem független, mi volt a
megelőző, és mindig más vagyok.
De meddig?… Jaj, már veti megkötő,
halálos hálóját a tébolyok
s gyűlöletek orsóin szőtt jövő!

 

 

 

Fellebbezés Budapesthez*

Sötétedik. Öltözve sűrű gyászba,
jön s asztalomra könyököl az est.
Most, megcsúfoltan és porig alázva,
megidéztek e szomorú szeánszra,
bölcsőm, nevelőm, hazám, Budapest!
Gyűljön fel most szivemben minden emlék,
a régi percek tárják karjukat:
sürítse most át a múlt kósza lelkét
valami bonthatatlan, súlyos egység:
titokzatos forrású áhitat.
És e tizennyolc évnyi pillanatból,
melyben eggyéforr egész életem,
a célokkal játszó, merész gyerekkor,
s a megtört ifjúság, mely sírva harcol –
céllal s reménnyel intsetek nekem:
jöjjetek sorra mind, utcák, terek,
s körútak, ti az én napos mezőim,
álljatok meg nagy szégyenem felett,
és hallgassatok meg! ti legyetek
az én bíráim és védelmezőim.
Jöjj, nagy Duna, budai szép hegyek,
vonuljatok fel szigorú sorokban,
kocsik, kis házak, meghitt szögletek,
kikkel minden percemben összeforrtam,
büszkén tihozzátok fellebbezek.
Az emberek gonoszul elitéltek.
Hát téged hívlak, Város, titeket,
fák, oszlopok, hidak, vizek, kövek,
hajnali részeg köd, dús esti fények!
a ti csodátok igaza vezet.
Nem hagyhatsz most el, s már el nem felejthetsz,
ha el is űzöl, hogy vergődve kinn
az idegenség vad hidege megvesz.
Nékem minden kis köved csont, amelyhez
első vágyaim és élményeim
tapadtak, benned nőttem, falaidhoz
kötöztek gyerekkorom álmai.
Mindegy már, külső sorsunk átka mit hoz,
erős idegekkel tart itt a mítosz,
s nem tudja semmi elszakítani.
Nem válhatunk el már, nem lehet oly vad
a maró méreg, hogy szétbontsa ma
forró ölelését erős karodnak –
s hogy emlékem jövődben úgy elolvad,
mint fönt a hóban sítalpam nyoma.
Különös, hogy itthon fog el a honvágy!
A szokott úton borzongva megyek,
villogó fényed léptenként sziven vág,
hogy lesz, lehet majd nem lelnem egy utcát,
s hiába indulnom feléd, Sziget…

 

 

 

Két év*

 

1

Két év! Ó, bennem s köröttem mi minden történt!
 
 Ellentétek harcaiban
csatáztam s nem leltem bennük sehol a törvényt,
 
 úgy siklott ki, mint a higany,
úgy bújt, gördült ki ujjaim közt, láthatatlan
 
 lett, aztán újra látható,
mindenkiben volt s mindenütt, másban s magamban,
 
 de sehol sem megfogható,
bújkált, mindig más színt és más alakot öltve,
 
 másutt villantva fel a fényt,
s mégis mindig önmagába visszaömölve –
 
 más-más eszme harcosaként
küldött csatázni. Voltam ezer eszme rabja,
 
 s nem tudom, volt-e, mely igaz…
Kell, hogy legyen valaki, kell! aki kiszabja
 
 szilárdan: erre térj, ez az.
 

2

Mert bennem őrjöngő zenére mintha kánkánt
 
 járnának a gondolatok:
az én kinom a mások kínjaiba ránt át
 
 s rémülten pergek, fordulok
e tánc barbár ütemére – ó, céltalanság
 
 fonák és torz rángásai!
Szűnjön meg már rohanni ezt a szörnyü hajszát
 
 szivem, szűnjön meg rángani!
és ütni és üttetni! törni és pörögni
 
 bennem le-fel céltalanul,
hogy már csak rekedten s erőtlenül hörögni
 
 tud szép hegedűmön a húr.
 

3

Két év! Ó, messzire kerültél el azóta,
 
 jaj, messzire, apám.
Hol vagy? „Szived taván” most is a „sárga rózsa”
 
 illatozik, mely „bút hord magán”?
Míg éltél is, kapcsolatunk, egyszer te, majd én
 
 dúltuk fel, mindig változott.
E két „vigasztalan s vigaszra hasztalan” lény
 
 egymásra is csak bajt hozott.
Belül mindketten szántuk és szerettük egymást,
 
 s egymáshoz vágytunk hajlani,
de kívül mégis csak idegenek maradtunk,
 
 konok homlokunk átkai
üldöztek egyre, a magány, az idegenség
 
 fojtó ólma hullott közénk,
s bár beláttuk, sosem fogadtuk meg a leckét
 
 és megnemértésünk ködét
nem oszlathattuk el sosem. Várjam, ne várjam,
 
 hogy összehoz bennünket a
sír? Mindegy: tőled indukálódott az áram
 
 bennem, életem árama
(amely szilárdan önmagam felé s feléd visz),
 
 helyzetünk változásai
folytán, s oly egyszerűnek tűnik már a lét is,
 
 melyben már fájni, rángani
neked nem kell… S lényed megérteni tanultam:
 
 így lettél mégis te, apám,
ki kiszabtad s megmutattad egyetlen útam:
 
 a mély és elmerült magány
bozótos, iszonyú erdejében a korcs, unt,
 
 örök ösvényt, a végzetet;
hogy tudjam: minden külső szín alatt a sorsunk
 
 mindig csak egy s közös lehet.

 

 

 

Téli elégia*

Egyszerűségbe fagy a pompa,
átöltözik most a világ.
A puritán tél zord kámzsáit
kapkodják magukra a fák;
az ifjú, szertelen rajongás,
az őszben borzongó csodák
után a mindenség ím, újra
a férfikorba fordul át.
Nehéz áhitat váltja fel most,
szent rémület és megbüvölt
a sűrű, szikrázó kavargást,
a szárnycsattogtató gyönyört
s a féktelen zöld kicsapongást –:
vad szerelmekben elgyötört
testével most magábaszáll és
megtér a lázadó, e föld.
Apám, ilyenkor jutsz eszembe,
mikor bomlik az őszi köd,
de már hasít a tél vésője,
november s január között.
(Engem november hámozott ki,
téged január elfödött,
testem először ködbe, a tiéd meg
utolszor fagyba öltözött.)
Mindig ilyenkor látogatsz meg,
mikor a fény magva szakad,
nem ködlik rajta semmi kétely,
s bár mind messzebbre tér a nap
és hidegebben csillog egyre,
a lét élesen látható
s a kékre-csiszolt levegőből
kereken cseng vissza a szó.
És már nem kell a szó se, mindent
egyszerűvé csiszolt a fagy,
az érzés szinte hallható lesz
és látható a gondolat.
Teljes a világ, közelebb jön,
s mikor az est homálya rezg,
érezni, bundákba takartan
is közelebb a női test.
Apám, tollas, sötét varázsló,
kit önmaga elátkozott!
(szemembe zárva él kiugró,
meredek, sziklás homlokod),
s ti mind, aggult vagy már nem élő
bús századvégi héroszok,
az újuló élet riadtán
könnyel most nektek áldozok.
Elhagyott kávéházi asztalodhoz
szivem most gyakorta leül.
Emléked magamból kioldoz
s a te életed fon körül.
Úgy élek benne, mint bábban a lepke,
mely majd, ha a tél menekül,
valódi életére lelve,
szabadon szállva kirepül.
Ó, ritka, visszahozhatatlan,
álmos vasárnap reggelek.
Ha most itt ülhetnél sötéten,
ha itt ülhetnék most veled!
Kiáltanám: rossz volt! rossz voltam!
rosszak voltunk! most értelek.
S – hányszor próbáltad! – kezdjük újra!
Kezdjünk egy másik életet.
Ó, szótalan találkozások,
zord kávéházi reggelik,
reménytelenségtek izével
szivem most újra megtelik.
Hogy vártam tőletek a fényt, a
kimondhatatlan valamit,
mely idegenségünkből egyszer
mégis melegen kiszakít.
Hiába! két távoli csillag
voltunk e rossz század sötét,
zuhantató ürében – és csak
néztünk a kávéházba szét.
(Most is látom a vén újságos
órjásfogú bálnafejét,
arcán a bőr úgy rángatózott,
mint a zajló Dunán a jég.)
Micsoda csaló durva játék
folyt itten véled és velem,
milyen zord törvények s szabályok
ültek sziveden s szivemen,
hogy egymással harcolnunk kellett,
bár mindkettőnk fegyvertelen,
s elválasztott a dicstelen dac,
jobban, mint bármi küzdelem?
Apjából, istenem, a tolvaj
idő a fiúnak mit ad?
Én barátod szerettem volna lenni –
és nem lehettem, csak fiad.
De szép lett volna járni együtt
ifjan ködös hajnalokat,
míg Kosztolányi hangja száll az
Üllői úti fák alatt.
Ó, mért sziszegsz bennünk örökkön,
mérgeskígyó emlékezés?
Hogy mindig újra megsirassuk
hazúg és elrontott egész
múltunkat, újra látva, minden
perc hogy volt bűn és tévedés! –
A könnyű részt elejtve, mindig
az egészet emelni oly nehéz…
Elhagylak nemsokára, érzem,
hív már a megnyílott világ,
valóság vadszagú mezői,
mit nem ismert az ifjuság.
Lesz tán nekem is gyermekem majd,
és a magány, mit zárt a báb,
másokban és a végtelenben
talál majd élni új hazát.

 

 

 

Apám nyomában*

 

1

Mint ódon várkastély zord gót hegyek
csucsán, legendás korokat idézve,
úgy merengett magasló szenvedélye
tetőin bús feje a füst megett.
A kósza átok felhői magányán
ült szótlanul. De ha az est lejött,
kiugró sziklás homloka mögött
dal zendült s egy elvarázsolt királylány
törte fel évszázados álma burkát,
s övét letépve táncolt meztelen.
A falakon sötét szélvész suhant át
s (így álmodott vitézi álmokat)
felkelt vasban zörögve két lovag:
pajzsos barátság s kopjás szerelem.
 

2

Elátkozottsága ködös magányán
csak ült sötéten és rejtelmesen.
– Ó, mért nem láttad soha, kedvesem?
Hát menjünk most, az ő nyomába járván:
járjuk be e sok kis budai utcát,
a hó ropog alattunk, mint a tüll.
Itt baktatott ő mindig egyedül,
a csillagoktól követelve jussát.
Az „életét”, amelyet egyre várt,
megszállt kincskeresők konok dühével,
kik földberejtett kincseket keresnek,
mert leltek valami ódon tekercset,
s felásva végig az egész határt,
minden kincsük e vad kincsvágyban ég el.
 

3

Milyen boldogtalan volt! S mégis én
irígylem őt, irígylem bús apámat.
Mert tiszta volt, s szárnyas tündéri fákat
zúgatott meg a szégyen is szivén.
Láng volt, nagy láng, de nem loboghatott,
kidőlt fatörzs, mely önmagára omlott,
de dőltében, mint fehér ritka hollók,
rebbentek róla ritka dallamok.
Mesék királya volt ő!… S lásd, nekem
bogos fogalmak félelme maradt csak,
nincs más mesém, csak a te szép hajad.
Te szomorú, te vagy nekem vigasznak.
Te nyugtalan, a nyugalmam te vagy.
S csak tört szivek zenéjét szeretem.
 

4

Ha tudnád, mily tájakról jöttem én,
s mily útakon! a vér mily robogásán,
milyen szemek micsoda lobogásán,
milyen fájdalmak bomlott ütemén.
Ha láttad volna Őt! ha sejtenéd,
mily vészeken kell villámlásra várnom,
hogy felidézze őt gyermeki álmom,
egy ragyogó élet szédületét –
megértenéd e tűnő fényt szememben
s ajkam tövén e keserű vonást.
Engem egy egész élet vágya ráz,
hogy felragyogjam egyszer, századok
elfúlt tüzének kormával szivemben,
a lángot, mely sosem loboghatott.

 

 

 

Sziszüfoszhoz*

Ó, segíts, nézz rám le, Titán, hatalmas
szenvedő! társad vagyok én a kínban.
Nézd, hogy élek, görgetem itt a sziklám:
 
 új Sziszüfoszként
vonszolom rejtélyeim és magányom
gránittömbjét, fel, fel a tisztaság és
egyszerűség orma felé, a hegynek
 
 vad meredélyén!
S egyre súlyosodnak a titkok, állott
tetteimből erjed a vád, s az ólmos
elhagyottság úgy szakad, úgy feszül rá
 
 gyenge karomra,
mint Terád az isteni átok omlott,
szikla-sorsom így nyögöm égve én is!
Ifjú testem lankad, erőm hanyatlik,
 
 bírom-e még! ó,
meddig bírják izmaim és inam még,
meddig lesz még bennem erő csatázni,
jaj, hiába küzdeni és akarni,
 
 törni a jobbra?

 

 

 

1939. szeptember 1.*

 

1

Ragyog az utca. Telt korsó a város.
A fény borával így kinál az ősz.
Igyunk! maró sugárzás, adj erőt,
hogy elkezdhessük azt, mi tán halálos.
Mert nem maradt már itt számunkra jobb út,
legyen borodban hát hit s jó harag,
édes-vad szesz, hogy ki ne józanodjunk,
s falhoz ne csapjuk a poharakat.
Mert ennyi vészen s irtózaton át,
mint a rohamra hajszolt katonát,
csak a békét lélegző tiszta égbolt,
csak a kéklő önkívület, a téboly
ragadhat el, hogy ne zúgjuk: elég volt! –
Mielőtt megszületnél, új világ.
 

2

Most ragyogj, nap, most szédíts, most vakíts el,
ősz, lobogó, nehéz aranykeret.
Szörnyű napok jönnek, szörnyű hetek,
elborult rajzok, sosevolt szinekkel.
Ó, édes ősz, milyen garázda kéz dúl
gazdagon érő díszeid között!
Itt minden elrothadt és megtörött,
te vagy csak érintetlen, innen és túl.
Zsibongó változás! ősz, tél, tavasz…
Biztos erő, biztass, hogy te kiállod,
ha minden elvész is, te megmaradsz.
Te csak tünődve állsz vesztünk felett –
s új szívünknek majd újra felkinálod
virágaid s érett gyümölcsödet.

 

 

 

A tétlenségből

 

 

 

 

A tétlenségből*

 

1

Rettenetes így élni tétlen,
mikor úgy lendülne a kéz,
a kényszerű semmittevés
üresen kóválygó vizében
bukni a mélybe észrevétlen,
mint ki magában vízbe vész
a népes parttól távol, és
jaját sem hallják, végzetét sem
jegyzi fel senki és nehéz
tusája is elhal a feledés
még mélyebb s kuszább tengerében…
Ha legalább a lompos égen
villogna már a sűrü vész
s ottvesznék óriás szelében!
 

2

 
 Indulsz s megállsz – ahogy a nap vakít.
Oktalanul szeretve és gyülölve,
s teszed kábán lélek és test örökbe
 
 kapott halálos mozdulatait.
 
 Akármit! mindegy, csak tégy valamit,
hogy perceid, ha bármi is, kitöltse.
S álmaid fércén öltögeted össze
 
 rongyokban csüggő condra napjaid.
A kínzó ürességet hogy befedhesd,
s a kongó éjszakának hogy felelhesd,
 
 hogy tettem ezt és azt is tettem én! –
ha rádbámul némán és feketén,
s te nézed: mint kiásott koponyák
jövő-kutató, üres iszonyát.
 

3

Megcsókolt – mert valamit mindig tenni kell,
hogy szállhasson szálló perceivel.
S megcsókoltam – én is hogy tegyek valamit:
így élünk negyven, ötven évekig.
Így élünk céltalan halálos tetteink
szikláin nyögve sziszüphoszi kínt,
pörgetve azt, ami magától is pörög,
múlatjuk a magától is múló időt.
Mint gyermekek, kik játszva untig görgetik
láncos kút kerekét, emelve vödreit –
úgy húzzuk-ejtjük mi a percek vödreit,
mik tűnnek-jőnek úgyis mind, kinálva: – idd,
hajtsd fel, amit titokzatos mélyünk kinál,
mindegy, ha jó, ha rossz, mindegy, ha fáj,
ha torkig vagy, ha undorodsz, mindegy: igyál!
Hiába várod úgyis, hogy megáll…
 

4

Kit nők arany szeme és gyöngyházfényü melle
örökre megfogott s vak hálójába font,
bolond az és akit nem, még nagyobb bolond!
és mind, kit gond emészt, a sorsát hogy viselje.
Bolond! mindegy hová, hogy arra vagy emerre,
és mindegy hogy mi az, mit szád áhitva mond,
fölötted izzik még az égi szén, a hold,
de már ott jő a nap, új holnapot emelve.
Mindegy hogy merre mész s miért, hová, kivel,
az idő mindenkit majd egyaránt kiver,
ki minden gyermekét összezúzni goromba.
S számon hogy tartaná, kétmilliárd porontya
változó ég alatt hogy élvén mit mivel –
az életét, egek! hogy mint múlatja el?
 

5

Haraptam harsogón a hamvas-héju hajnalt,
s útvesztős éjszakákon utam kutatva vitt,
elvontam már a bíbor alkony függönyeit
s a nappal vad borát is ittam hő ajakkal.
S ültem szobámban sokszor a délutánba, míg
rámszállt az est, akár egy setét-szárnyu angyal;
s szálltam a fényben is, széllel-kuszált hajakkal:
láttam mindent e földön, ami történik itt.
Mindent, ami történik itt és mi nem mulik:
a hold vigyorgó maszkját kelni s lehullni itt,
s a nap fényes fejét, bércekkel koszorúsan.
– S itt ülnek tépve mégis a percek vállamon,
s nincs benne mód, ha szállnak, szálltukkal szállanom.
Ó, sírjatok velem, hős társaim a húsban!

 

 

 

A semmittevőhöz*

Jaj, húsz éve vagy itt, húsz éve vonulnak előtted
szédült történései és látványi e földnek,
fordul a föld és mozdul a nap, kicsapódik a tenger,
és te csak állsz itt, nézed a holdat, mint libeg el, hét
fátyla között táncolva az éjben, mint Salomé, zord
szándékokkal a szitkok ez emberlakta, jajongó
honja iránt, s egy nőt képzelve, sötét lobogásút,
mint te magad, kit a táncos tenger elragadott – s most
nézel utána irígyen, mint nagy báli teremben.
Nézed a tó játékait és a folyó suhanását –
s tengereket vársz, tág egeket tág lelked elébe.
Így élsz céltalanul – s mint kis szigetecske ölében
apró víz, kis csörgeteg, úgy: csak játszik, a tengert
bánja is ő, csak csillog a napban, az égi tükörben
és kedvére dalol, ha a szellő habjait éri.
Él egyedül, tisztán, szabadon, de a szörnyölelésű,
százfejü, százkaru tenger előlép, ráveti roppant
tagjait, és így megful a csöpp víz.
tagjait, és így megful a csöpp víz. Lásd, te is így élsz,
égbeveszetten, míg el nem nyel az emberi örvény.
Ó, bonyolult e világ! sokrétű s változik egyre!
Hogy tudsz mozdúlatlanul ülni e folytonos omlás,
bomlás, romlás közt, mint egykor a pompeji őrszem?
Mily történések viharával szállt el e húsz év,
és mind nélküled! emberek és elemek szövevénye.
Háboruk őrjöngtek távol s közel, őskori hüllők
mintájára születtek acélból szörnyetegek! Jaj,
hány ember született és hány pusztult el azóta
tűzhányók peremén, hegyek ormán, nagy vizek öblén,
hány csepp szállt fel azóta a tengerből az egekre
s hány leszakadt már újra a földre s a földről a vízbe.
Mentek a gyárba a munkások reggel
Mentek a gyárba a munkások reggel s te maradtál!
és mentek hajnalban aratni a lányok, az ifjak
és te maradtál!
és te maradtál! mentek a bús katonák, a sugárzó
hajnali nap fázott szuronyuk végén,
hajnali nap fázott szuronyuk végén, s te maradtál!
Házak emelkedtek s hol vannak a kőmivesek már?
Ó-borok állnak a pincékben, s hol vannak a szőlőt
egykor puttonyban cipelő nagy, lomha leányok?
Majd beomolnak a házak is és felhajtjuk a bort is.
Omlik az élet s ömlik a könny és összekuszáltan
játssza komor játékait és álmodja riasztó
álmait itten az ember…
álmait itten az ember… Tudd meg: élned e földön
hold libegése, nap útja s a föld forgása szerint kell.

 

 

 

Várok*

Ó, hogy bőgnek a szárnyas időnek
földi konok szolgái, e vas kor
állatai: repülőgép, mozdonyok, autó!
Száguldó iramuk jármába befogva az embert,
magukkal rántva a porba, kövek közt,
míg őket uralja a föld is, az ég is…
míg őket uralja a föld is, az ég is… Én
naphosszat hallom elzörögni
ablakaim alatt e szörnyü sort.
Ó, egy világ halálhörgései vagytok,
surlódó kerekek, ti ziháló
mótorok és sziszegő szijjak, te nyöszörgő
vak telefon s bús villamosok, ti
a sínen fel-felzokogók…
a sínen fel-felzokogók… Halljátok-e?
Már a vas is sír!
Ily kemény könnyekkel siratja hiú
munkáinkat a föld is.
Minden perc új gépet vet ki a gépek gyomraiból
s mindtől csak az ócskavasak szederjes halmaza gyűlik –
halljátok-e? minden új faltól, amit felemeltek,
csak az omlás robaja lesz végül siketítőbb!
S ti mégse pihentek?
S ti mégse pihentek? Sose látott
torló építés és újra-ledöntés
kinja között, megcsúszva saját omló veritékén
s ő munkái között botolva halálra,
és messzisugárzó szép lobogók közt
és ujjongó dalok kisérete mellett
lejt el örökre egy kerge világ…
lejt el örökre egy kerge világ… Csak én,
csak én ülök álmok homálya mellett
szobámban mozdulatlanul, letűnt
világok csillagfényein merengő,
s elhullott látványok fel-felcikázó
villámain borzongva mind…
villámain borzongva mind… Csak én,
e munka közt tétlen csak én vagyok.
Ó, hol van a csákány, mely kinyílt
tenyerembe illenék? hol a
termés, amely jó lendületét
várná karomnak? hol a beomló
fal, mely dőlni derék
vállamra kiván? ó, hol van a fül,
mely megnyílnék szavamra? s a szív,
szárnyas dalomon mely szállana?
szárnyas dalomon mely szállana? Mégse feledjetek!
Mert hitté erjed bennem a kín
és visszazuhanva izmaimba,
új erőre pattan a mozdulat,
s ércfényüvé edzi szememet
a vágy, hogy benn a jövő ragyog.
Még nem láttok, de itt vagyok én,
itt várok én, egy elhamvadt világ
keserű kormával ifjú szivemben,
de melyen már az új napok
raknak tüzet az eljövőknek – várjatok csak!

 

 

 

Lángol a dél…*

Lángol a dél és várja, hogy a hűs
alkony eloltsa, elárad az alkony
s már várja az éjt, a tömört, amely befogadja, nyugodtan
ring a levélen a hernyó s már várja magában a lepkét.
Vár, vár, vár a világ, diadalmas
vendégül várja magát az idő s mint vesztes
háborúk gyalázatát, rázza le magáról a múltat.
És mindig tárva az ajtó és mindig nyitva a perc.
Tárt ajtókkal s szívig kinyílva, te is
így várod önmagadat – és nem veszed észre,
hogy déli verőn és alkonyi csöndben
s lepkékben és hernyókban és röpke sziromban
és gyalázatban és diadalban,
folyók zuhatagján és boldog-alantas női szavakban
hogy illan közben, hogy iramlik, száll szakadatlan
és vissza se nézve
hogy tűnik előled.

 

 

 

Lobogó*

Mint nagy sudár parasztlányt
 
 pajtában a béres,
úgy kapta most derékon
 
 fáinkat a szél.
Az óriás karok közt
 
 nyögve hajladoznak,
s a megvert tóra hullik
 
 tépett hajzatuk.
Két fekete oroszlán
 
 mordul fenn a holdra
és ugrik már benyelni
 
 sápadt sugarát.
S a sebzetthátu vízre
 
 s meggörnyedt hegyekre
csapkod a jégesőnek
 
 szöges ostora.
Szivem, tanuld a bátor,
 
 riadó esőknek,
földönfutó szeleknek
 
 büszke életét,
s égnek, földnek, vizeknek
 
 villanó dühével
s vágyával lobogózd fel
 
 dicstelen napjaid!

 

 

 

Szelektől…*

Szelektől a libbenést
vad naptól a lobbanást
holdtól karcsu lobogást
víztől könnyü lebegést
szálfáktól a szökkenést
lombtól éji zokogást
fövenytől a csillogást
felhőtől a rebbenést –:
lesd el élő életük
fájj lobogj ujjongj velük
elhagyva ki elhagyott
annyiszor a szajha szót.
Égesd ki hangszálaid
s úgy dalolj és úgy beszélj
ahogy szél és fény zenél
fa zokog és nap vakít.

 

 

 

Vihar után*

Mint tépett lobogók vert seregek fölött,
füstmart, vörhenyeges fellegek úsznak el
a tűnő nap előtt meghajoló egen,
 
 s barlangjába bebú a szél.
Elnyújtózik a víz, mint ölelés után
megkönnyült szeretők, csillagok őrizik
lankadt álmait és túl a sötét hegyek
 
 súlyos függönye hull alá.
Itt járom remegő szívvel az éjszakát.
S mint kíváncsi kamasz este a vetkező
nővért, úgy lesem én: felfedi-é a táj
 
 titkokkal teli álmait…

 

 

 

Hajnali dal*

Érezted, hogy ma nekünk szállt
 
 csak földre a hajnal?
Ránknézett a kivirult ég
 
 hamvas, teli arccal,
ledobva magáról a fancsal
 
 álarcot, a holdat…
Érezted, az első fény a Dunán hogy
 
 nékünk mosolyog csak?
S nékünk rajzoltak az égre
 
 a parti faágak
japános lágy vonalakkal
 
 kis furcsa babákat,
s nékünk eregettek a gyárak
 
 ezüstszinü füstöt.
És nékünk szólt az az árva madár is,
 
 ki zengeni kezdett?…
Érezted? nékünk keltek a csendből
 
 ott lenn, a hidon túl
apró zajok – és álomba merültünk
 
 e nagy nyugalomtul.
De rólunk majd ez a béke lefoszlik,
 
 szívünk fel is ébred!
Ó, érzed, ez álomból minekünk még
 
 mily izgalom éled,
e szélcsendből még micsoda vágyak
 
 szélvésze szakad ránk!
E hajnal még mily nappalokat gyújt
 
 s mily éjeket ad ránk!

 

 

 

In Catullium*

 
 Az egész világ most fegyverben áll.
Hát jambusaim, sorakozzatok fel,
mindenre elszánt, bátor kis sereg,
egyetlen fegyverem a fegyver ellen,
keljetek fel, s e meghitt társaság,
borozgató kedves barátok és
méltó ékük, a koszorúba-fűzött,
gyönyörű, illatos-virágu hölgyek
előtt előre-szegzett szó-szuronnyal
s a dac csataordításaival
rontsatok rá e csúf, hazúg ribancra,
ki szemérmetlenül szeretkezik
mindenütt, mindenhogy s mindenkivel:
fal mellett, autóban, kis zúg mozikban
s jól be sem zárt fürdőszobában is,
s iszony! ruhában, állva is, ahogy jön!
s mindenkivel, minden kikent-kifent
jampeccel, minden utolsó ripőkkel,
s tán még az útszéli koldussal is,
ha jókedvében van… és csak velem nem
akarna lefeküdni, csak velem,
tán egyetlen férfi e bús világon,
én, Somlyó György, kit elvből nem ölel,
az egyetlen! – és egyetlennek lenni
bizton kivételes kitüntetés,
valóban megtisztelő és nemes rang.
 
 – Csak ne volnának oly szép mellei,
melyekhez foghatót sem Goya, sem
Rubens nem festett és a többi mester
nem is képzelt soha – és jaj, ne volnék
szép női melleknek bolondja én!
Különben büszke lehetnék, hogy engem,
épp engem ért a megtiszteltetés,
a Sokkal szemben álló Egy, a meg-
nem-alkuvó, tömegbe-nem-vegyűlő,
mással-nem-osztozó egyéniség
mindig kivételes és úri rangja.
És lennék is, sőt tán meg is köszönném
most néki e kivételes kegyet,
melyet, bevallom, ki nem érdemeltem…
 
 – De lába mint a libanoni cédrus!
S a pusztában vándorlók sátrait
idézi széthulló sötét haja.
Sívó homokon át vánszorgok én is
negyven nap óta már… vagy több, nem is
tudom… mint régen ők… az elhagyottság
és tikkasztó magány kisér csak és
veszett, irtózatos vadállatok.
És fölém nem feszíti ki soha
hajának drága sátorát, hogy védjen,
rám nem… mindenki másra… pedig én
próbáltam már mindent s mindenhogyan,
ami, tudom, tetszik neki: ölelni
próbáltam autó mélyén, kis mozikban,
fülledt cukrászdában, barátaink közt,
a félig-bezárt fürdőszobában is…
 
 És sokszor gondolkodtam rajt, miért,
hogyan lehet, hogy dús kegyeiből,
miket olyan gálánsan osztogat szét
a nép közt, legszebb példáit mutatva
a meghatón-szép önfeláldozásnak,
épp nekem nem jutott egy morzsa se.
Találgatom: miért? hogyan?… talán mert
én valóban szeretem – s néki ez –
– megértem jól – erősen visszatetszik:
olyan szokatlan, furcsa, torz dolog.
S mert merész-ívű versekben dicsértem
soha-nem-múló bájait, s szemérmes
lénye nem bírja el, ha szemtől-szembe
dicsérik és nyíltan, többek előtt
beszélnek szépségéről – ő csak egynek
szereti egyszerre azt – mutatni.
Vagy nem is! inkább tán, mert tudja, hogy
senkinek úgy a visszautasítás
nem fájhat, mint nekem, s nem éget úgy,
mint engem, senkit! Így, igaza van.
Azon kell ütni mindig, akinek
legjobban fáj, s ki visszaütni nem tud.
 
 De hidd el, ezt is majd kiheverem,
mint annyi sok sérelmet, fiatal
életem annyi megaláztatását…
De mit! ez igazán nem tartozik rád.
Bár tudom, becsülöd és szereted
a költő nyálas nyöszörgéseit,
sőt néha egész komolyan hiszed,
hogy érted is. Nemes igyekezet!
Valóban megbecsülést érdemel, mint
jótékonyságod s más erényeid.
 
 Vedd újra hálás köszönetem inkább
a kegyért, mely, méltatlannak, nekem
ily finom úri rangot biztosított.
Én viszonzásul neked tiszta szívből
kivánok szép pályádon sok szerencsét.
Tudom, nincs könnyű dolgod, ámde mondom
– s én jól tudom – az igaz hivatás
sok áldozatot követel, de ki
meghozza érte azt, valódi ember.
Kivánok néked minden jót, s ha sorsod
vak kényszere netán utcára vinne,
magadban meg ne rendüljön hited.
Rám akkor is számíthatsz, hű szivem,
csak egyet ints, bárhonnan visszatér.
Ne félj, ha kell, mindig veled leszek,
s teljes erőmből támogatni foglak:
szállítom néked félénk szűz diákok
s undok zsíros lókupecek raját,
s megszerzem működésed szinhelyéül
majd mindig a legjövedelmezőbb
a legforgalmasabb utcasarkot!

 

 

 

Anakreóni*

 
 Catullus Lesbiához
sírt, esküdött, könyörgött,
szelíden s szitkozódva,
s hiába, mindhiába!
Hiába hívta Ronsard
segítségül a végnek,
aggságnak, csúf halálnak
rettentő vízióit:
nem tudhatták azok sem
Kasszándra, gonosz Heléna
szerelmét megszerezni.
Vitéz Lillát szerette,
s hiába hogy dalolt oly
édesen lágy zenéket.
S keserű, vad rimével
is hasztalan ostromolta
magános Vajda János
a csillogó lovarnőt.
S tovább így annyian még…
 
 Én tehozzád esengek,
szép Klári, szőke felhő
szivem setét egében.
S hiába sorolom fel
dicső elődimet mind
s a hölgyeket, akikre
ők örök fényt ragyogtak:
szived csak meg nem enyhül
és nem okulsz a példán…
 
 Vagy épp okulsz a példán:
tanulsz víg Lesbiától,
mint én Catullusomtól,
s Kasszándrát, a kegyetlent
tanúlod s büszke Lillát,
mint Ronsard-t és Vitézt én.
 
 S úgy látszik, így megy ez már,
míg a világ világ lesz,
s eljő a kor, mikor majd
a dalnokok szerelmet
mind éntőlem tanulnak,
s kegyetlen ifju hölgyek
gyötörni mind tetőled…

 

 

 

Öngyilkos barátomra*

 
 Villámok riadó jelével írd fel
minden pillanatod sötét egére,
minden perced előtt hogy ez vezessen:
„Nincsen földi erő, amely lemossa
tábládról, amit egyszer ott bevéstél:
tetted, egy szavadat se, azt se, hogyha
nem tész semmit is, és nincs földi ész sem,
mely képzelni akár tudná különbül
egyszer azt, ami elvégeztetett már.”
 
 Elvégezted e földi sort, barátom,
megtaláltad a végső mozdulatnak
tiszta, egyszeri formáját, a döntés
már-nem-emberi, szertelen hatalmát,
szörnyű szédületét, iszonyt s gyönyört is –
hogy nem kell soha elviselned itt már
terv, cél és lehetőség vak csatáit
szívedben s az üresség unszoló, mind
új és új tettre üző kemény parancsát.
Új tett nem fakad abból, mit te tettél!
 
 Nem siratlak ezért illő szavakkal,
képzelődve ezért nem is kutatlak,
nem várom, hogy a sarkon újra föltűnj,
felbukkanva a semmiből, ahol vagy:
földi fegyvered égi dörrenése
bennünk is valamit megölt, ledöntött:
már bennünk se vagy, innen is kihulltál!
Egy okkal kevesebb, mit számba vennünk
kell most már, ha a rettegés iramló
perceinknek utánafutni sarkall.
 
 S csak tovább forog itt a föld, s a hold is
lengve végzi könyörtelen futását,
fentről néznek a csillagok közönnyel,
 
 – nyílt tekintetüket, ki bírja, állja! –
Ősz jön, hullnak a dús, arany gyümölcsök
s illatoznak a fák a tél után és
újra jő a tavasz s a nyár is újra…
S nem fog tudni terólad egy se: fű, fa
nem emlékezik egy se rád, szin és fény,
minden elfeled… Én is vélük együtt.
Míg egy nem leszek ővelük, virág és
ég, föld nem leszek én magam s örökre
én is nem feledem, hogy egykor éltem.

 

 

 

Egy ifjú sírjára*

Állj meg e helyt, vándor, kit az úttalan éjbe bolyongván
 
 erre vetett a vak út,
s várod esengő szívvel a hajnalt, hozna az új nap
 
 kínra s örömre erőt
újat alélt szívednek – ó, éj vándora, állj meg
 
 s várd be csak itt a napot.
S majd, ha kigyúlt, trónjára vezetve az ifju királyt a
 
 bíborbanszületett
hajnalt, rám gondolj és ejts egy könnyet is értem,
 
 még mielőtt tovamégy.
Én is hajnal voltam, hajnal, ezüst lobogású,
 
 színehagyott vizeket
festett újra a fényem, keltek az álmatag erdők,
 
 tigrisek és madarak,
így ébredt ki ragyogva világom – s jaj, mire ébredt:
 
 rögtön az éjre megint.
Mert nappaltalan és alkonytalan égtem el itt én!
 
 S most, mielőtt tovamégy,
fényen üdült szivü vándor, tudd meg, amit tudok én már:
 
 hogy hazudott e világ
rendje, szabálya, a törvény, hold s nap váltakozása,
 
 csillagok állta, szilárd
körforgása a végtelen áramu űr kerekének,
 
 álnok az ősz, csal a nyár,
mert olyan is van, hajnal, amelynek nappala nincsen!
 
 Béke veled, szelid agg,
menj útadra, ne késs, nézd, égen a hajnali rózsák
 
 kelyhe kinyílt biboran,
várnak a játszi mezők, komoly erdők, százszinü vízek:
 
 őnekik is hirül add
sorsom s rám emlékezz minden hajnalon: ez volt!
 
 s nappalon: ez sose volt!
S tudd, ha esengő szívvel várod az éj tovatűntét,
 
 őneki örök az éj.

 

 

 

A télhez*

Hogy vártalak, te tél! havak fehér hatalma,
 
 törvény és tiszta rend az őszi tébolyok
 
 után: csend, hallható, és látható sötétség –
és olyan szelid is: tűzhelyen sül az alma,
 
 és édes illatán hány édes hölgy borong,
 
 ízén idézve fel tűnt nyarak reszketését…
Hogy vártalak! lehullt a rozsdamarta lomb
 
 és nyári vágyaink hevét is rozsda fogta,
 
 lestem, ha hallom-é csikorgó lépteid…
Hogy csupasz águkat fehér köntösbe vond,
 
 és mintha láncra, verd kiméletlen fagyodra
 
 a gyilkos, kerge őszt, ki vérben jár övig.
És megjöttél. Ezüst virágokat sodorva
 
 zajló folyók jegén; jöttél a vas szelek
 
 zörgő vértjében, ó, páncélos szép lovag,
hó könnyű szőnyegét terítve sárra, porra:
 
 mögötted győztesen a szikrázó sereg,
 
 s hallottuk: viharod fanfára mint riad. –
De jaj, hogy semmiben a hasztalan napok
 
 láncán nyögő szivünk megállást nem tud itt!
 
 s vesztére vágyai az időn győzni űzik.
Uram, sok volt a tél! szivünkbe harapott
 
 falkád: keserű fagy a zord szerelem… Judit –
 
 szörny éjeken, mikor vacogva ég a tűz is.
Most, égi tűz, te gyúlj, Tél, bújj vak odvaidba.
 
 A szédület kell most, mely tűnt nyomodba lüktet,
 
 és szörnyű Szaharák szomja-gyötört napok –
és olyan szerelem, mely kelvén, elborítja
 
 s úgy felkavarja és meggyötri lágy szivünket,
 
 mint tornádó, ha kél, a rőt sivatagot.

 

 

 

Szilveszterhez

Ki irdatlan kezedben egyre pergeted
 
 a csörgő, tarka-szalagos
év karikáját s véle-rángó életünk,
 
 ó, gyermekkedvű óriás,
Szilveszter! hozzád újra visszaérkezünk.
 
 S most, míg e perc sok telt kehely
gyöngyös szeszében messzefénylőn fogva áll,
 
 most kérdezünk, évezredek
nagy játékosa, karikájával komor
 
 sorsunkat könnyen kergető,
felelj nekünk! mily vízek, mely tüzek felé
 
 sodorsz, mily kínok körein,
mi ér, mig útunk hozzád újra visszaszáll,
 
 s mi mostan visszaszállt, mit ért?
mit ér, hogy láttuk itt háromszázhatvanöt
 
 reggel megint, hogy kél a nap,
s estén, hogy kél a hold és gyúlnak csillagok –
 
 s szórtuk feléjük átkaink…?
Mert nem volt semmi más! mert nincs itt semmi más,
 
 s az ezredévek szállanak…
– S hogy én is itt voltam, vigasztalan szemem
 
 a láthatatlan s hallgatag
örökkévalóságon csüggve untalan,
 
 hogy egyszer megszólítsam őt,
és szórabírjam őt, a mindig szótalant!
 
 Hogy egyszer én is itt valék,
világot reszkettető űri szédület,
 
 hogy titkaid keressem itt,
s a benned nyugvó s bennem mozgó végtelen
 
 arányain reszkessek itt
és mégis mind e nagy világ dolgaiból
 
 semmit hogy el ne lessek itt,
de annyi más után e földön nyomtalan
 
 és dicstelen elvesszek itt –!
S az utánamjövőknek csak e hasztalan
 
 s hazátlan vágyat hagyjam itt.

 

 

 

Reszkess!*

Nem múlt el a vihar még,
csak megszakadt.
A hídak nagy ebekként
megrázzák hátukat,
de fenn a kormos égen
parázsként gyullad a nap.
A felleg arra messze
még súlyosan lebeg.
A távol, nagy kemence,
majd szétreped.
De szivárvány ecsetje
festi be már az eget.
Nézd, mint púpos király, a
hegy, ráterül
a bársony köd uszálya,
s fején borzongva ül
a Citadella koronája:
állj meg és nézz körül.
Mi minden fér a tájba!
lázongás, kénytelen
kínok, fekete átok
és százszínü öröm,
mámor, hullás és diadal:
egész történelem.
S miket még sose láttál,
hegyek és tengerek
hátán hány csoda vár rád
s mily tudás reménye remeg!
Reszkess! ha más nem, ez elég, hogy
féltsd az életedet.

 

 

 

Távoli földekhez

Halljátok szavamat ma ti,
 
 minden távoli földek!
Borzas-hajzatu nagy vizek,
 
 ráncolt-homloku sziklák,
széles-mellü, kopár sikok,
 
 hóba-bútt szakadékok,
gyöngyház-mosolyu sarkvilág
 
 s égre-szállt hegyi ösvény –:
Észak, Dél, Kelet és Nyugat,
 
 szólj testvéri szivemhez.
Őserdők, ki ne tépjen a
 
 százezer-karu szélvész,
vízek, halni ne térjetek
 
 a föld szomju ölébe,
áramok, ne aludjatok,
 
 sziklatömb, le ne porladj,
csillagok, le ne hulljatok,
 
 észak-fény, ne enyéssz el,
vulkán, lángodat el ne hagyd
 
 fúni semmi vihartól,
ifjú, vad zuhatag, sose
 
 ernyedj el, sose vénülj,
barlangok, ne omoljatok –
 
 míg nem láttalak egyszer!
Halljátok meg ez egy szavam,
 
 s rá riadjatok egy szót!
Szót, mely zengnem a dalt segít,
 
 élvén életem álmát, –
ó, elzengnem a dalt segít,
 
 mely füstnél, sürü pornál
mállandóbb szivemen tör át,
 
 sziklánál maradóbbá.

 

 

 

Zihálva

 

 

 

 

Dél*

Költői verseny Devecseri Gáborral
Dél, fennen ragyogó és mélyben tükröző!
most forró tengelyed körül liheg a nagy nyár,
föld és ég megpihen e magos pillanatnál,
a mozdulatlanság arany álmát szövő.
Most a betelt világ örök és tünde kör,
most nincs törés, fonák vetület, ferde forma,
most minden, mielőtt új homályba hajolna,
az árny-nélküli fény teljében tündököl.
Ó, elnyugvó idő, megállt perc: örök ábránd,
te múltról nem tudó, jövőben nem hivő,
nem is rezzen az űr, magára húzza szárnyát
az izzó tér ölén álomba hullt idő…
Most csapj fel, a múlás dúlt egeit kitárva,
vakító pillanat, sorsunk fehér sirálya!

 

 

 

Tenger-fantáziák*

 

1

Hagyd el szülőanyád, hogy őt is elfeledd.
S amit ha adna tán utadra, elhajítod,
és nők csókbólvaló testét is eltaszítod,
s mint ama harcosok, ha harsantak a sípok,
a búcsúkönnyet is szemedtől elvered,
s magad-kifosztva mégy el életed felett –
ringó ölüket úgy kitárják majd a titkok
s várnak az édes és keserű tengerek.
S ott künt a nyílt vizen, hol a falánk tereknek
esvén áldozatul, mind emlékké töretnek
föld rossz varázsai – ó, álom, szerelem! –
be jó lesz majd a hold, a hold felé esengned,
s míg szép szabálya ring fényben az égi rendnek,
lengned a nagy szelek sodrában végtelen.
 

2

Tunyán a gyáva teng, a bátoré a tenger!
Mi tarthat itt tovább? e földet ismered,
álltad kötelmeit, a csókot is mered
s minden üzelmeket, mit vak forgása rendel.
És itt voltál, midőn a roppant istenek
dőltén dobbant a föld, s hogy perdült rá az ember!
S próbáltatván magad a szóval és a csenddel,
mindvégig a veszély vetett rád vak szemet.
Zsúfolt világ! tömött perceink hulltig érnek,
megfoghatatlanul csillan mind s elrohad,
temérdek tetteink ránk gyűlnek, mint a férgek,
s megújra visszahull, kit izzó vágyad éget,
töretlen-ívű ég! – ó, ringó tiszta hab,
ragyogtasd szívemig az üres messziséget.

 

 

 

Tó fölött, ég alatt*

 

1

Míg sípodon merengsz, a percek szétszaladnak
tó fölött, ég alatt: értük se nyúl kezed.
Míg tűnnek nyomtalan, mily kétes vágy üzet,
kisértni módjait hasztalan hangzatoknak?
S otthagyva nyájaid, a vígkedvű tüzet
élesztő pásztorok rajától elszakadnod
s magad a léttelen idők karjára adnod,
szíved mily képtelen remény igézte meg?
Amarüllisz haját is hányszor nem simítád!
Hányszor eldobtad is ölének ritka titkát!
Törd össze rest sípod, már látod, csalra őrzéd.
Rád vár a tág világ tó fölött, ég alatt.
Ott tűnnek perceid, s vélük tűnvén a nap,
szikrázó szőrükön csillan a lehetőség.
 

2

Tó fölött, ég alatt a perc hogy illan el
s csillant a semmibe varázst, esélyt, szerelmet!
És minden véle száll, mi volt s ami sosem lett,
s szivednek tűntiben hattyúdalt énekel.
S te vélük énekelsz, míg szerteszét hever
az életed, arany nyájaid széthevernek…
S nincs, jaj, nincs semmi mód megint összeterelned
e tájon egyszer is – de tűnni majd, ha kell,
eltűnsz velük te is… Addig csak múljanak
feletted téveteg tavaszok, édes őszök
s nyarak vad táncain forogjon csak a nap:
szerelmek a mezőn, csaták a szirtfokon,
mi gondod is velük! Győzd le, ami legyőzött!
Tó fölött, ég alatt merengj csak sípodon.

 

 

 

Kiáradt szonett*

Napon érleld és őrizd hó alatt,
veretve minden nyarak erejével,
s megóva, míg fagyokon át kiévell,
lefojtva, titkon, bújtva, hallgatag,
s áztasd meg az ezerszínű esőkben,
s megforgasd minden termő földeken,
míg múltak dús zamata és a tört jelen
benne egy gyönyörű szándékba szökken,
meghozva gyümölcsét, a súlyos-édest,
melyben elosztja változtán az ég
minden tavaszok és őszök izét,
s akkor hullasd el – életed, a tévest
és keserűt! vesd el új tavaszig!
Mint a megért narancsból is, hogy élvezd,
kihullatod csikorgó magvait.

 

 

 

Rondó

Időm hervadva hulldogál,
zörgő levelek messzi lombról.
Az élet hullt csodákból áll,
egyre hanyatló hatalomból.
Arany nyarakról álmodál
s hol vannak a csengő napok, hol?
Időd hervadva hulldogál,
zörgő levelek messzi lombról.
Ó, éj s nap, égi árapály,
mely csenddel zeng és rendbe tombol,
adj innom örök mámorodból,
melyben a perc pezsgőn megáll!
Időm hervadva hulldogál.

 

 

 

Ophélia*

Születő szél! új nap, te boldogan
kelő! végsőt vonagló hosszu álmok!
Ó, s én megújra csak terád találok
dúlt ágyamon: keserves önmagam!
…Kosbor, csalán… Hamlet csalárd szinész,
Polonius halott s elvan Laertes.
S ó, el vagyok, hol vagyok én?… mi kert ez,
melyben tévelygek s mely bennem tenyész?
Künn harmattal mosdják álmuk a kertek
s emlékeken megújult dolgaik
fonalán talpra szöknek újra, kik
az éj ormótlan karjában hevertek.
…Hamlet szerelme, hajh… te láncfü, zsálya
s emlékezet virága, rozmaring…
Bennem az emlék már zörrenve ing
korhadt szárán, ó, meddő vágy aszálya!
Ébred a lány, kit bűvös bűn kisért,
fürtét is véled fodrozza, kisértés.
Csak fekszem én… ó, kelni nincs miért, és
nincs mód, hogyan, hová és nincs, kiért.
…A hosszú éj mily vágyat ingatott,
ó, rámtekergő, sziszegő sötétség!
míg üres és tág szemükkel igézték
magányomat a merő csillagok!
És szúrt a hold! alvó vérembe oltva
sötét nyirokját – s mint most odakinn
a napra boldog szirmok, bimbaim
boldogtalan úgy feslettek a holdra.
És így lel most a nap, amint az álom
sarában éles fényével tapos:
képzelt ölelések gyalázatos
ütemén ringva fullatag s zihálón.
Ó, ragyogó, ó dús, ó hasztalan
reggel, mit kezdjek igéző napoddal?
egeddel? s örökös ajándékoddal,
mit kezdjek én magammal – egymagam?
A hold-bűvölte habok is riadnak
és minden és mindenki ünnepi
tisztét készül méltóképp tölteni,
megújult sorsát áldozván a napnak.
De én hová legyek? honnan vegyek
áldozatot, tények és képzemények
adója, fény, neked?… én legszegényebb,
ki önnön sorsomra se lelhetek.
Áldott emelkedés, boldog függőlegesség,
csak egyszer tarts még az örvény felett!
Sugár-iránt iramló képzelet,
ne hagyd, hogy lelkem mégegyszer megessék.
Mely önmagam lázába köttetett,
most koszorúba kötöm a világot!
Verjétek fel szűz testemet, virágok,
a hasztalant! gyom, nődd be keblemet.
Oldás, kötés… be mélyre vettetett is
lelkem a test sötét záraiba…
Mért, hogy nem lehetett megnyílnia?
Hát oldd meg most bontatlan ölemet, víz!
––
…Bőröm zsendül puha csókodra, gyep,
föld csókja, melyre izmaim ölében
a mozgás megfogan, s ó lenge léptem
hintáján ring a táj, amint megyek.
Hogy zuhannak és lendülnek a fák,
amint a járás ejt s emel, előttem.
S mind magasabbra s lázasabb körökben
ing szememben szédületed, világ!
Ó mozdulat! élet csirája, nemtő,
ragadj nagy rendjeidben mind tovább!
Ki kérdhet itt miértet és hovát?
ki bánja, éltet vagy halált jelentő –
csak vigy… Tó csapzott melle, hadd omoljak
kitárt karodba, hullám, csak ölelj!
ki önnön valómat nem bírom el,
boldog sejtekre benned hadd bomoljak.
––
– Repess, repess ez üres szédületben,
melyből az élet sorja már kihullt,
mintha szakadtán elhagyja a húrt
a hangok zengő rendje ernyedetten.
S dalolj: emlékedül ott függ a fűz
lombján virítva eszelős füzéred,
dalolj, dalolj, míg átitatva részeg
és büszke ruháiddal elmerülsz:
s a sejlő vízen lágyan ring tova
az őrülés fehér káprázatában,
örök-ölelhetetlen, szárnya-zártan,
vágyunk hattyúja, szűz Ophélia.

 

 

 

Teiresziász*

Az kell nekem most, ami nem lehet.
Te borulj rám, mint tengerre a hegy.
S míg téged a teremtés kínja tölt,
én nyújtózzam el termőn, mint a völgy,
kinyílva lágyan én bújjak alád,
hogy élve temessen belém a vágy,
így lássam kéjben-széttört arcodat,
ahogy az ég villám közt meghasad,
s ujjongva gyászoljalak részegen
e mindig boldog-végű vészeken,
hol biztosabb élet minden halál
s minden elszórt perc új talajt talál,
és feltör engem, eltölt, és kikel,
teljes gyümölcs: a héj, a hús, a mag,
a mindentudóvá-nőtt pillanat
érett csudája: a hármas Iker.
A csillagtermő éji hárs alatt
így révedett Teiresziász, a vak,
egy női test felett, egy test alatt
vettetve, sors alatt és sors felett,
így mondta ki, mi ki nem mondható:
– Ó, lenni az, mi lenni nem lehet!
Ó, tudni azt, ami nem tudható!

 

 

 

Béna énekes*

Bejárni hét világot
belengni az eget
és zengni a világot
és zengni az eget
kihíva minden átkot
és minden életet
legyőzni mind mi áldott
és minden életet
magasból minden átkot
mélyből szerelmeket –
 
 most rád űr csendje tátog
 
 és bénaság takar
 
 most itt remeg a lábad
 
 most nincs már aki hall
 
 már nem repít a lábad
 
 s már elszökött a dal
 
 itt tart kilenc nagy átok
 
 és messzi száll a dal –
győző ki győzedelme
percében lemarad
ki ott hull el leverve
diadala alatt
király ki önhatalma
ormáról lebukott
kit bemocskolt kezekre
önnön dicsfénye dob
szent akit kárhozatra
fő üdvössége vet –
 
 s nem leli önmagát ott
 
 hol győzedelmeskedett
hol várták hét világok
és hívták hét egek
és nem leli magát ott
hol elveszejtetett
s most zárják tört világok
és összedőlt egek
léptébe-tört virágok
s dalába-dőlt egek –
kiből olyat kiáltott
az óriási dal
túlzengve hét világot
hogy többé mit se hall
zuhog fölé az átok
a siket zivatar

 

 

 

Tétova óda*

Ha tegnap nem, ma mért?
S mért holnap, ha ma nem?
Így szól a tetten-ért
s tettig-nem-ért jelen.
Így hull az elvetélt,
a máris-múlt jelen.
Mulasztott élvekért
kárpótlás nem terem.
Egy öröklétre mért
láz múlik lelkemen.
Mulasztott művekért
sosem lesz kegyelem.
Ó, szókra felcserélt
csókok! ó eremen
tomboló, egekért
dobogó szerelem!
Arra is – erre sem:
így bolygom át a tért,
indulva mindenért,
míg állok egy helyen.
Mit kezdjek? hol lelem
a percet, mely elért?
Hol van a tett, melyért
túladjak végtelen
lehetőségeken?
Ó, szél, zúgd és meséld,
ó nap, ragyogd nekem
az egyetlen esélyt!
Ragadj el, értelem!
s a mélyeidre mért
isteni méreten
a megoldást felérd.
Ragyogj fel, újraélt
terveknek testtelen
talányán tetten-ért
aránya: életem.
S a torló éveken
gyűlt sorsodat megérd. –
Ha tegnap nem, ma mért?
S mért holnap, ha ma nem?

 

 

 

Zihálva*

Ingó levéllel lengeni hullatag,
az érdes élet kúsza igézetén,
 
 kín és gyönyör egyként homályos
 
 szálaival begubózva rángni
hulló levélen… Ég kivetettje, ág
eltaszitottja, hull a világ velünk,
 
 őrjöngő örvények sosem-zárt,
 
 szűk öle várja örökkön újult
mélységek útján űzve kerengeni,
s enyészhetetlen, újra emelkedőn
 
 minden csalárd szellőre, éledt
 
 friss erein remegő reménnyel,
s aztán zuhanva újra az összedőlt
egek alatt le… Ó, kirepülni báb
 
 sorsunkból egy nagy szárnycsapással,
 
 nyílegyenest fel a fény iránt! és
áradni – mint ha boldogan elszakad
hörgő tüdődből lepke lehelleted…
 
 Válj el ziháló életedtől!
 
 úgyis azért kötözött erősen,
hogy majdan eltépd… Hadd vigye már a szél,
szaggassa kín és rázza botor gyönyör,
 
 s kergesse csak végét-nem-érő
 
 forgatagán az örök kerengés –
csak nézed immár – fönt aki szállsz, a lét
s nem-lét sugárzó szédületén – miként
 
 álmát az éber: hadd oszoljon!…
 
 Rezzen a boltos azúr, ha szállsz, a
sejlő magosság zeng; soha-szárba-nem-
szökkent virágok méze ül ajkadon,
 
 s szárnyad ragyogva rezg a szétszórt
 
 távolok éles, arany porában.

 

 

 

Arión

…Vihogva fogták közre… Ám daloljon,
ha jobb a lelkének! Mit volt nekik
a dal! mit nékik, a bennük homályló
rejtelmes istenek ha fölragyognak
s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők,
mit tudnak ők felőlük, rettegett
és rémült útjaik során üzetve
vízen és szárazon?…
vízen és szárazon?… De fönn,
magát önnön tündökletébe rejtve
állott a nap, a megingathatatlan,
s izzó magva körűl, az ezeregy
szélben lobogva, rojtos széleit
korommal írva égre, mint a láng,
ingott a tér.
ingott a tér. És ő, e lobogásban,
maga is, mint a láng, magasra csapva,
s fürtös fejét a dalnak fölemelve
és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel
és meg-nem-ingva, mint a szédület,
a bárkaorr habvert csucsán kiállott
a báva nép fölé, mélység s magasság
fölé, önnön szíve fölé kiállott
és állva, megrándult minden izében,
élet s halál közt ajzva pattanásig,
amint a vásott sors belékapott.
És felcsapott a hang és lecsapott.
Mint az ég ívén cikázó sirály,
mint a habok között a bárka orra,
mint a szivében rémület s remény.
Ki nem látta e hangokat?
Ki nem látta e hangokat? A zajgás
elültén szétterült csend nyughelyét
fölverve, rebbentek, pattantak és
villantak és – kihúnyva visszahulltak,
szikrák szorgos szövőszékén teremve,
ó, élő lant, ó aranyveretű
torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat!
Vakítva rajzottak s alant vakon
pihentek el, mind várva, várva – rá,
ki tudta már, hogy vesztét leshetik,
hiába, ő már el nem veszhetik.
Táncol a táj. Arión énekel.
S már nem is ő dalol, az ének, ó, a
vásott, a bűvös sors énekli őt,
s egész valója hanggá lesz, amint
istenének neve fölzeng az ajkán,
amint ő fölzeng az isten nevében,
amint e név fölzeng a tengeren,
fölzeng és elhal:
fölzeng és elhal: PAIÁN!
PAIÁN!fölzeng és elhal: És nyomában
fekete némaság gomolya tátong
s vele oszlik alakja, mint a füst.
S az ellobbant csudára rászakadt
kormos sötétben lassan ring a bárka
irdatlan útjain tovább, az elgyúlt
csend hullongó pernyéiben,
miket már újra megzörrent a raj,
felver a döbbenet…
felver a döbbenet… Paián! te fénylő!
Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe,
ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom!
Kalózok közt, kalózhajón, kalóz
szelek kényén, kalóz sors sodratán
vettetve – hadd vetem magam ki én is.
Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély,
zendülj fel izmaimban, lendület,
pattanj szökő párává, sűrü test,
s lélek, ölts testet, röpke-surranón:
fogadj magadba, dal! te tünde
és el sosem tűnő, ringassatok
bizton, ti mindentudó tengerek.
Roppant sugár az ég íve, az isten
íjjának fényes idege remeg.
Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul
és ámulatra tégy ki Tainaronnál
a döbbenetre-gyűlt népség előtt:
 
 eltűnő delfinem.
 

[1944. március]

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]