Részlet egy x-edik Ars Poeticából
| Ezt az egyetlen szobát se lehet leírni |
| a benne élő tárgyak genezisével és utóéletével |
| s azzal a picike végtelennel |
| a rövidűlő téli alkonyatból |
|
| A látható színeket se hát még a láthatatlanokat |
| az érzékeimen megtörő hullámokat se |
| hát még a mellettük nyomtalan elsuhanókat |
| azt se ami agyam vezetékein |
| egy milliomod-másodperc alatt végigsistereg |
| hát még körülöttem a másodperc százmilliomod részéig élő |
| elemi részeit az anyagnak és antianyagnak |
| s a rég-szétesett szervezetek |
| romolhatatlan-fényes exkrementumait |
| ahogy szakadatlanul zuhognak körülöttem |
| a könyvek kanyargó kanálisaiban a falakon |
|
| De mi akkor mégis ez a kibírhatatlan |
| türelmetlenség ez a folytonos iszonyú hiány |
| mintha a szó lenne a kezem vagy a lábam |
| s nélküle csak kerekes ládában löködném magam |
| mint a cipős-kezű rettenetes nyomorékok az utcán |
|
| A költő tehát az az ember akinek a szó a lába |
|
| Vagy mindannyiunk egyik végtagja volna a vers |
| Az emberiség egyik végtagja a költő |
| s ha elnémul olyannak érzi magát |
| mint az amputált tag érezheti mikor |
| véresen behajítják a műtő szemétkosarába |
|
| De mit számít az amit csak ő maga érez |
| Amit csak én érzek még magamat se tud érdekelni |
| ha nem tudom (vagy nem hiszem legalább) |
| hogy nem énnekem fáj hanem én vagyok az ami sajog |
| én sajgok valami másnak az emberiségnek vagy isten tudja minek |
| Csak az érdekel ami több nálam ami rajtam túl van |
| aminek én csak része vagyok |
|
| Ami rajtam túl van az vagyok igazán én |
|
|
|