Részlet egy x-edik Ars Poeticából
Ezt az egyetlen szobát se lehet leírni |
a benne élő tárgyak genezisével és utóéletével |
s azzal a picike végtelennel |
a rövidűlő téli alkonyatból |
|
A látható színeket se hát még a láthatatlanokat |
az érzékeimen megtörő hullámokat se |
hát még a mellettük nyomtalan elsuhanókat |
azt se ami agyam vezetékein |
egy milliomod-másodperc alatt végigsistereg |
hát még körülöttem a másodperc százmilliomod részéig élő |
elemi részeit az anyagnak és antianyagnak |
s a rég-szétesett szervezetek |
romolhatatlan-fényes exkrementumait |
ahogy szakadatlanul zuhognak körülöttem |
a könyvek kanyargó kanálisaiban a falakon |
|
De mi akkor mégis ez a kibírhatatlan |
türelmetlenség ez a folytonos iszonyú hiány |
mintha a szó lenne a kezem vagy a lábam |
s nélküle csak kerekes ládában löködném magam |
mint a cipős-kezű rettenetes nyomorékok az utcán |
|
A költő tehát az az ember akinek a szó a lába |
|
Vagy mindannyiunk egyik végtagja volna a vers |
Az emberiség egyik végtagja a költő |
s ha elnémul olyannak érzi magát |
mint az amputált tag érezheti mikor |
véresen behajítják a műtő szemétkosarába |
|
De mit számít az amit csak ő maga érez |
Amit csak én érzek még magamat se tud érdekelni |
ha nem tudom (vagy nem hiszem legalább) |
hogy nem énnekem fáj hanem én vagyok az ami sajog |
én sajgok valami másnak az emberiségnek vagy isten tudja minek |
Csak az érdekel ami több nálam ami rajtam túl van |
aminek én csak része vagyok |
|
Ami rajtam túl van az vagyok igazán én |
|
|
|