A kritikushoz

Olvasók gyémántja, te csalhatatlan, hívlak, annyit-megcsalatott reménnyel, mily varázskört húzzak e könyv utolsó   tiszta ivére? Cimboráljunk végre, kegyes Mefisztóm! Vájtfülű! Bölcsek Köve! Nagy Megértő! Titkos énem Szelleme, lópatájú   másom, idézlek! Nélküled csak kósza lidérc a pusztán, elbitangolt nyáj a bozótos aljban, nyári égen nyomtalanul lehullott   csillag a Művünk! Távirányítástalan űrrakéta, nászi ágyán özvegyül ottmaradt szűz, száguldó autó, ha sofőrje holtan   dől a volánra. Kincs, amelynek kulcsa a kútba hullott, hang, mely elzárt mikrofonon rekedt el, fénysugár, mely nem lel a végtelenben   színre sehol se. Élni így s alkotni az eb se kíván, hát ezért fordultam a mágiához: Undiné, usszál, Szalamander, izzál,   Szilfe, suhogjál! Vérem kell? vedd, itt van e rongy papíron. Lelkem úgyis régen az ördögé! csak légy, Igenlés és Tagadás legősibb   Szelleme, szolgám! Lényegetlátó, aki érted azt is, mit talán én csak bizseregve sejtek, váltsd találattá tapogatva kúszó   vak keresésem. Bölcs Igaztévő, makacs Alkimista, Sárbafullasztó, vagy Aranycsináló, szűrj ki, mérj föl, vond ki a tiszta port a   kétes iszapból. Századok pincéiben el ne engedd féltve gyűjtött kis boromat csorogni, széteső dongáimat egybeácsold,   démoni kádár. Démon? angyal? – vérem örökjogán vett szolga légy csak, Mesterem! elveim, hő terveim s káprázataim csürének   éjjeli őre. Jöjj, örök Nemző s örök Elvetélő, minden ízem téged eseng zihálva, add a szót, mely végre beteljesít, és   vess a pokolra! [1961]