Ars Poetica helyett

1 Úgy látszik én nem is vagyok Mert mindent önmagamnak érzek A megtorpanót a merészet A napot és a csillagot Énnékem élet nem elég egy Nem elég lennem itt vagy ott Ellentétem is én vagyok Nem őrzöm az egyéniséget Egy rímemből egy névutómból Ugyan rám ne ismerjenek Ne ragasszon rám az utókor Ilyen vagy olyan bélyeget Maradjak inkább jeltelen Minden legyek vagy semmi sem   2 Stációs ösvény kanyarog a hegyre, a torony – fa a többi fa között; a juharról egy szárnyas mag pörög, csöpp bogár-zizzenést vésvén az egyre üresen is forgó idő-lemezre; a hangya komp nagy terhével kiköt: mozdulatlan az őszi délelőtt, a folyó sima ónlapjába metszve. Lábamnál tiprott szilva, tyúkganéj: a versbe, lám, még ez is belefér. És ami nem? az észbontó tenyészet? Mikroba, csillag… Égő jonhaimban mindig ott nyögöm a megrághatatlan s emészthetetlen-emésztő egészet.   3 Kiköt. Ürül. Telik. Indul. Kiköt a komp. Akár a perc. Hordozza terhét. Mint bennem is a mindig-új üresség, a zúgó gép, a mindig-fölfütött. Kiránduló-raj lézeng, vagy nyüzsög a munkába-menő-jövő sietség. Viszem-hozom szerszámát és szerelmét, innenső és túlsó partom között. Mindig ugyanaz a biztos manőver. Csak bátrabb ívben – vagy kis kerülővel. A nap szikrázik, köd ereszkedik. Hé, emberek, szelet, gőzt, áramot! Sodró közepe is van a folyónak. Fel a forrásig! le a tengerig! [1958]