Egy rózsa

Himnusz Munka után a kertbe kicsalt az alkonyat, szelíd sugár ölelte a tűnő partokat. Sétáltam, hogy nyugosszam felbolydult agyamat, de hívta izgatottan az élő forgatag. Csend volt s még nem homály: az a fény az est előtt, mely még egyszer eláraszt minden eléjövőt. Mintha külön reflektor kisérne téveteg rezdültében ilyenkor minden kis levelet. Ezernyi féle zöldbe mártva, bokor, fa, fű, mind külön tündökölte, hogy egy szín – hány szinű. Külön villant az égen minden gyors fecskeszárny, s egy gólya, ahogy éppen ingó fészkére szállt. Épp olyan volt e tűzben enyésző alkonyat, mint mitől menekültem: a feldúlt, lázas agy, mely mindent élesebben lát és külön-külön, mintha izzó keretben függne egy láng-szögön. Ott kint is azt találtam, mi úgy gyötört belül: száz kérdést száz irányban, s mind feleletlenül. Alattam hangya-horda – vajon hová vonul? Fönt egy gyors gép motorja döng láthatatlanul. Fönt egymásba botolva torló felhő-hadak, bennem a kötve-oldva áramló sók, savak – századok minden titka ott tombolt körülem, és mindre sarkig nyitva szivem, eszem, fülem. S egyszerre csak megálltam, a szívem is elállt, a rózsák közt megláttam egy vörös rózsaszált. Éppúgy lélegzetet vett, mint körül bármi más, akár tövén a tetvek, vagy lent a parti sás, vagy bármelyik bogár, vagy akármely mezei gyom, éppúgy cirkulálnak benn a föld nedvei, épp olyan bonyolultan s oly egyszerűen él… És mégis leborultam volna elébe én. Csak álltam ott előtte. És még most sem tudom, mi volt e lágy redőkbe márványló tűz-szirom.   Meditáció   Mindent bámulok én, ami él.   Mindent bámulok én, ami él. A végtelenül nagy s végtelenül kicsi egyformán lenyügöz. Tavasz és tél titkai egyformán hívnak, hogy fussak utánuk, s futnék is valahányszor. Minden perc remegése vinne magával. A dombon a szőlők emberi rendje, s mély-alvó mocsarak soha-szem-nem-járt televénye, nagy fák százados ága fölöttem, s lábam alatt a porban a népvándorló hangya-sereg vonulása, emberi szív remegő órája, s izomkötegek közt bújkáló pici nedvek, e fáradtságot elűző titkos, legfinomabb illó olajok… titkos, legfinomabb illó olajok… De ki tudná mind elmondani, hogy mi kiséri, kisérti egész nap tudni-tekergő, éhes agyunkat? Egyre loholnék én mindegyik után, és mindre külön-külön én egy életet is rászánnék, titkai végire járni, mint aki meg nem elégedhet soha egy-szerelemmel s szüntelenül szaggatja az új s új vágy meg a hűség. Bújnám évekig egy nagy könyv barlangjait értük, várnám éveken át, hogy végre kicsapjon a lombik kétesen összevegyült anyagából a tiszta megoldás, fognék villódzó bonckést, vágnék elevenbe, s görnyednék egy mikroszkópba meredve örökkön – vagy csak egyetlen fészkerakó fecskére tavasszal.   Mindent bámulok én, ami él.   Mindent bámulok én, ami él. Forró kamasz-inger űz, hajt, vonz és kerget mindje után… űz, hajt, vonz és kerget mindje után… De csak egy van, egy csak igaz szerelem, mely nem hajt útlan utakra, egy, ami ott helyben lélegzetfojtva megállít s túlnő önmaga százrétű vagy egyszerű lényén, mintha csak egyszeriben minden megnyílana benne, egy csak a megrázó perc, mely nemszűnő teljesedettség, egy – például e félig-nyílt nagy rózsa a kertben. Egy csak – amit úgy hívunk köznapi nyelven: a szépség. [1956]