Példázat

Gyűlés előtt, a füstös jó melegben könnyen indul a szó, fölengedetten, nem merevíti már a régi fagy, mint jégbedermedt hínárt, halakat. Ez is, az is, amaz is beleszól, csokor a nép kisebb gondjaiból: hogy szántáskor nem volt kocsikenő, s hogyan prédál a gyümölcs-átvevő, ki nem tudván, hány éj s nap gondja-kínja, míg ágán ring az alma, körte, szilva, míg dús hozamával lesznek teli a gazda és a haza csűrei, csak jön, és le se szállva kocsijáról, leszedeti a gyümölcsöt a fáról, s aztán, a szerződéssel balzsebében, otthagyja rohadni az árokszélen. (Erről jut eszembe:) Sok lélektelen, vadorzó itész, lyukas kaskával házaló vigéc, ki azt hullatja el belőle épp, a legjavát, az édes-ízesét. Mit tudja ő, hány éj s nap kínja-gondja, míg a megindult, feldúlt szív kiforrja, élmények gyönge burkát fejtve szét, a vers legelső, gyantás kis rügyét. Mit bánja ő, hisz nem tudja a szentem, mennyi fagy elől kellett melengetnem, hány féreg bújt kérgébe, levelébe, mennyi keserűség édes belébe. Csakhogy: amit hoz a vers ritka fája, maga is eljut már ahhoz, ki várja, s nem romlik meg, bárha, mi benne drága, százszor otthagyod is útfélre hányva. Mindig akad, ki ott is megtalálja. [1953]