Barackfa

Nem tudom elmondani néktek a hirtelen gyönyörüséget, hogy mily áradó boldogság volt, mikor kocsink zökkent s megállott a tóparton, s a hűs időben egyszerre ott termett előttem a kék szőlőhegy és alatta e virágbaborult barackfa. Úgy éreztem ott, ahogy álltam, hogy épp ez volt, amire vártam: az én szavamat mondta ő ki, az én virágom rajta nőtt ki. A többi fa még dideregve várt körül a késő melegre. Ami bennük csak sejtve duzzadt, izzó izgalmát a tavasznak ő szította tüzes virággá. Ő kiáltotta el világgá forrón, édesen s egyszerűen, mi ott feszült mindegyikükben. Légy hű te is e tanusághoz, költő, te is korán virágozz! Szavadból szóljon jóelőre a jövendő csengő gyümölcse. Az élhetetlent élve éld át, ragyogd előre, mint a példát. Ami most még csak rejtve érik, segítsd végső teljesedésig. Minek a szivekben s agyakban csak első zsenge rügye pattan, te már hajtsd ki teli virágát, pusztíthatatlan igazságát. Adj oly erőt, kedvet a harcra, mint nekem adott e barackfa, mely maga virágzott a tájon, mégsem külön a többi fától: de e távozó télutóban a többieknél még mohóbban fúrta gyökereit a földbe, még érzőbben a napra törve. S nem törődve a fagyos szélben kisértő gyilkoskarmu téllel, gyökeréig benn állt a nyárban, virágai szép mámorában. [1951]