A Múzsához
| Nem hívlak én, mint társaim annyian, |
| minden korokban, dicstelenek s dicsők, |
|
kik vértjeid felöltve, győzni |
|
hittek a szörny feledés hatalmán. |
|
| Nem félem én! oly korba születtem én, |
| mely összedönté századok álmait |
|
szánkban a szónak is, így tanított, |
|
| vérünkbe marván a keserű tudást, |
| vinnünk halálig: élni, nem-élni – a |
|
színe előtt ugyanazt jelenti. |
|
| S hogy mennyit ér e szőttjebomolt világ |
| minden csodája, emberi műveink, |
|
gyors századok s az élet, élet |
|
lepkei mámora… Én meguntam, |
|
| hogy napra jő nap s engem e hasztalan |
| vak vágy csigázzon egyre könyörtelen: |
|
szívemben izzó végtelenség, |
|
véges igékbe gyötörni téged! |
|
| Elhallgatok már. Vége a dalnak. Ó, |
| Múzsám, bocsásd el ifju papod, kemény |
|
szolgálatodban ő kifáradt, |
|
add, hogy örökre a dalt feledje. |
|
| Add, hogy feledjem – s kék nyarak és ezüst |
| őszök varázsán ringva, örökre csak |
|
téged tanuljalak, teremtés |
|
daltalan éneke, hallgatagság. |
|
|
| Mit is kiáltott vélem a fájdalom! |
| Eltékozoljam azt, mit a sors adott? |
|
A dal hatalmát?… Meggyötörtél, |
|
Múzsa, hogy ily szavakig jutottam. |
|
| Ó, lélek álma, nagyratörő remény, |
| tökéletes hang, egyszeri csendülés, |
|
melyen megáll s bámész futását |
|
félbeszakítva mereng a hold is. |
|
| Ó, adj nekem szót, édeset és erőst! |
| Adj nékem is, mint nékik, akiktöl e |
|
szók rám maradtak – adj sötét súlyt |
|
s szívszakitó lebegést dalomnak. |
|
| Hogy lenne mély, mint nagy vizek árama, |
| és illanó, mint pára a tó fölött, |
|
játékos és zord, lágy, hatalmas, |
|
mint e világ, keser-édes. – És ha |
|
| nem hallja senki? Kérdi-e tán a nagy |
| tenger, ha feldöng megkeserült szive, |
|
hogy bárki hallja-é?… az isten |
|
rádfigyel, és ha nem, ő sem – akkor, |
|
| zengj akkor is! gyújtsd fel remegő szived, |
| ha nyelned is kell keserü kormait. |
|
Láng és korom, tűz és hamú az |
|
életed: égj porig és lobogjál! |
|
|
|
Felszín és mély
| Hagyd a szellőket is, nyugalmad meg ne bontsák, |
| mely magos csillagok rendjét ragyogva áll, |
| s űzd azt is el – mit ér a loccsanó bolondság! – |
| ha víg szárnyaival surolna tán sirály. |
|
| Méhed forrong ugyis, formátlan forgatagban |
| szörnyekkel hánytorog lent kétes életed. |
| Örvényeid felett maradj te mozdulatlan, |
| a nagy fények felé feszítve színedet. |
|
| S ha olykor lágy varázs kövét belédvetette, |
| csobban a lelked és oly édesen gyürűz, |
| csapjanak össze mind a habjaid felette – |
| s lész újra egy-egész. Nagy s néma. Mint a víz. |
|
| Nem rezzenő. Te csak a mélységre figyelhess, |
| mit titkos áramok ezer rengése tör, |
| töretlen tartva tág tükröd, melyben a teljes, |
| karcnélküli egek ábrándja tündököl. |
|
|
Kürtjel
| Költők! a várost zengeni jöjjetek, |
| mert bennetek tart még, ami elveszett, |
|
mert bennetek még áll a dőlt fal |
|
s élnek a földbetiport halottak. |
|
| Költők! a várost zengeni jöjjetek, |
| mert bennetek már szól, ami néma még, |
|
mert bennetek már áll az új fal |
|
s élnek az új falak új lakói. |
|
|
Ars Poetica
| Kiért beszéltél ezen múlik |
| Hová veted szemed (s a rímeken) |
|
amiket legkegyetlenebbül őrzött pillanataidtól kell elrabolnod |
vihogó hadseregein melyek barna nyakkendőben kezdik előlről |
a barna ingek jólismert sorakozóját a civilizáció megmentésére |
egészen a 7000 milliméteres ágyukig |
s a renovált gázkamrák neonfényes bejáratáig |
mely szakadatlanul borzong a világba rejtelmes funkcióinak |
| végreHallod-e költő |
ragozd el |
|
| Mindenki |
azokat a szavakat |
| azokat a szavakatMindenki |
várja tőled |
| |
amiket még magadnak se |
tudsz elmondani |
|
|
Politika
| Nem bánja ékes irháját a kígyó |
| melyben pedig annyi kalandra csavargott |
| óriás fők törzse körül lágyujjú mohák |
| borzongató símogatásai közt nagytitku vizekben |
| s a partok csillogó fövenyén |
|
| Nem bánja a föld mikor nyomorultul |
| elvérzik mellőle téli lágy szeretője a hó |
| fekete vérével bemocskolva a szűzen |
| nem bánja elejtett csillagait az ég |
|
| Nem bánja szüntelen párolgó perceit az idő |
| tudja fölébe gyűlnek úgyis |
| az el sose szálló fellegek |
| ott játszanak futkosva csillogva egy ideig |
| hogy aztán visszahulljanak belé |
|
| Nem múlik el semmi – csak attól |
| aki gyenge elhagyni azt ami széthullt |
|
| Semmi se vész el – csak az veszti el mindenét |
| aki görcsösen fogja kezében azt ami nincs |
|
|
Irodalom
| Végre látni szeretném a dolgokat |
| Nem folytonos futásban hagyni el |
| mindent újra meg újra Megállani |
| és végre tudni azt amit tudok |
|
| már tágszemű kisfiúként múlt és jövő |
| szembenálló tükrei közt a fényben |
| s nem hiába borzongok azóta |
| amint fogynak el nem fogyva soha |
|
| Ha nem lehet máskép el kell vetni mindent |
| ami mást mond helyettem ami ránt |
| vagy ellök az útból vagy elragad akár |
| El a lendületet mely lehetetlen |
| szédületekbe szakít el a zengés |
| ragyogó vértjét is ha nem képes már |
|
| S ha a költemények ideje lejárt |
| s „régen elzengtek Sapho napjai” lehet |
| akkor legalább teljes üzenetünkkel |
| s biztos gyűrűkkel bocsássuk útjukra őket |
| e mindig szállni készülő galambokat |
| hogy egykor majd visszatalálhassanak újra |
|
|
Barackfa
| Nem tudom elmondani néktek |
| a hirtelen gyönyörüséget, |
| hogy mily áradó boldogság volt, |
| mikor kocsink zökkent s megállott |
|
| a tóparton, s a hűs időben |
| egyszerre ott termett előttem |
| a kék szőlőhegy és alatta |
| e virágbaborult barackfa. |
|
| Úgy éreztem ott, ahogy álltam, |
| hogy épp ez volt, amire vártam: |
| az én szavamat mondta ő ki, |
| az én virágom rajta nőtt ki. |
|
| várt körül a késő melegre. |
| Ami bennük csak sejtve duzzadt, |
| izzó izgalmát a tavasznak |
|
| ő szította tüzes virággá. |
| forrón, édesen s egyszerűen, |
| mi ott feszült mindegyikükben. |
|
| Légy hű te is e tanusághoz, |
| költő, te is korán virágozz! |
| Szavadból szóljon jóelőre |
| a jövendő csengő gyümölcse. |
|
| Az élhetetlent élve éld át, |
| ragyogd előre, mint a példát. |
| Ami most még csak rejtve érik, |
| segítsd végső teljesedésig. |
|
| Minek a szivekben s agyakban |
| csak első zsenge rügye pattan, |
| te már hajtsd ki teli virágát, |
| pusztíthatatlan igazságát. |
|
| Adj oly erőt, kedvet a harcra, |
| mint nekem adott e barackfa, |
| mely maga virágzott a tájon, |
| mégsem külön a többi fától: |
|
| a többieknél még mohóbban |
| fúrta gyökereit a földbe, |
| még érzőbben a napra törve. |
|
| S nem törődve a fagyos szélben |
| kisértő gyilkoskarmu téllel, |
| gyökeréig benn állt a nyárban, |
|
|
Példázat
| Gyűlés előtt, a füstös jó melegben |
| könnyen indul a szó, fölengedetten, |
| nem merevíti már a régi fagy, |
| mint jégbedermedt hínárt, halakat. |
|
| Ez is, az is, amaz is beleszól, |
| csokor a nép kisebb gondjaiból: |
| hogy szántáskor nem volt kocsikenő, |
| s hogyan prédál a gyümölcs-átvevő, |
|
| ki nem tudván, hány éj s nap gondja-kínja, |
| míg ágán ring az alma, körte, szilva, |
| míg dús hozamával lesznek teli |
| a gazda és a haza csűrei, |
|
| csak jön, és le se szállva kocsijáról, |
| leszedeti a gyümölcsöt a fáról, |
| s aztán, a szerződéssel balzsebében, |
| otthagyja rohadni az árokszélen. |
|
| Sok lélektelen, vadorzó itész, |
| lyukas kaskával házaló vigéc, |
| ki azt hullatja el belőle épp, |
| a legjavát, az édes-ízesét. |
|
| Mit tudja ő, hány éj s nap kínja-gondja, |
| míg a megindult, feldúlt szív kiforrja, |
| élmények gyönge burkát fejtve szét, |
| a vers legelső, gyantás kis rügyét. |
|
| Mit bánja ő, hisz nem tudja a szentem, |
| mennyi fagy elől kellett melengetnem, |
| hány féreg bújt kérgébe, levelébe, |
| mennyi keserűség édes belébe. |
|
| Csakhogy: amit hoz a vers ritka fája, |
| maga is eljut már ahhoz, ki várja, |
| s nem romlik meg, bárha, mi benne drága, |
| százszor otthagyod is útfélre hányva. |
|
| Mindig akad, ki ott is megtalálja. |
|
|
Egy rózsa
| Sétáltam, hogy nyugosszam |
|
| Csend volt s még nem homály: az |
| mely még egyszer eláraszt |
|
| hogy egy szín – hány szinű. |
|
| minden gyors fecskeszárny, |
|
| Ott kint is azt találtam, |
| száz kérdést száz irányban, |
|
| Fönt egy gyors gép motorja |
|
| S egyszerre csak megálltam, |
|
| vagy bármelyik bogár, vagy |
|
|
|
Mindent bámulok én, ami él. |
| |
Mindent bámulok én, ami él. |
A végtelenül nagy |
| s végtelenül kicsi egyformán lenyügöz. Tavasz és tél |
| titkai egyformán hívnak, hogy fussak utánuk, |
| s futnék is valahányszor. Minden perc remegése |
| vinne magával. A dombon a szőlők emberi rendje, |
| s mély-alvó mocsarak soha-szem-nem-járt televénye, |
| nagy fák százados ága fölöttem, s lábam alatt a |
| porban a népvándorló hangya-sereg vonulása, |
| emberi szív remegő órája, s izomkötegek közt |
| bújkáló pici nedvek, e fáradtságot elűző |
| titkos, legfinomabb illó olajok… |
| titkos, legfinomabb illó olajok… |
De ki tudná |
| mind elmondani, hogy mi kiséri, kisérti egész nap |
| tudni-tekergő, éhes agyunkat? Egyre loholnék |
| én mindegyik után, és mindre külön-külön én egy |
| életet is rászánnék, titkai végire járni, |
| mint aki meg nem elégedhet soha egy-szerelemmel |
| s szüntelenül szaggatja az új s új vágy meg a hűség. |
| Bújnám évekig egy nagy könyv barlangjait értük, |
| várnám éveken át, hogy végre kicsapjon a lombik |
| kétesen összevegyült anyagából a tiszta megoldás, |
| fognék villódzó bonckést, vágnék elevenbe, |
| s görnyednék egy mikroszkópba meredve örökkön – |
| vagy csak egyetlen fészkerakó fecskére tavasszal. |
|
Mindent bámulok én, ami él. |
| |
Mindent bámulok én, ami él. |
Forró kamasz-inger |
| űz, hajt, vonz és kerget mindje után… |
| űz, hajt, vonz és kerget mindje után… |
De csak egy van, |
| egy csak igaz szerelem, mely nem hajt útlan utakra, |
| egy, ami ott helyben lélegzetfojtva megállít |
| s túlnő önmaga százrétű vagy egyszerű lényén, |
| mintha csak egyszeriben minden megnyílana benne, |
| egy csak a megrázó perc, mely nemszűnő teljesedettség, |
| egy – például e félig-nyílt nagy rózsa a kertben. |
| Egy csak – amit úgy hívunk köznapi nyelven: a szépség. |
|
|
Sirály
| Láttál-e már sirályt közelről? |
| Az irigyelt-szép libbenés, |
| a szétnyíló szárnyak merész |
| íve közt sunyi, csúnya test ül: |
|
| felkapott, kacska láb, hegyes csőr, |
| egy hal-koporsó az egész, |
| szem, mely a vízből és egekből |
|
| csak prédát les… S nézd a magasban: |
| villámként vág fel s lengve, lassan |
|
| …Hát te is azt lásd csak belőlem, |
| a szárnyat, mely szikrázva röppen |
|
|
Ars Poetica helyett
| Úgy látszik én nem is vagyok |
| Mert mindent önmagamnak érzek |
|
| Énnékem élet nem elég egy
|
| Nem elég lennem itt vagy ott |
|
| Egy rímemből egy névutómból |
| Ne ragasszon rám az utókor |
|
| Ilyen vagy olyan bélyeget |
| Minden legyek vagy semmi sem |
|
|
| Stációs ösvény kanyarog a hegyre, |
| a torony – fa a többi fa között; |
| a juharról egy szárnyas mag pörög, |
| csöpp bogár-zizzenést vésvén az egyre |
|
| üresen is forgó idő-lemezre; |
| a hangya komp nagy terhével kiköt: |
| mozdulatlan az őszi délelőtt, |
| a folyó sima ónlapjába metszve. |
|
| Lábamnál tiprott szilva, tyúkganéj: |
| a versbe, lám, még ez is belefér. |
| És ami nem? az észbontó tenyészet? |
|
| Mikroba, csillag… Égő jonhaimban |
| mindig ott nyögöm a megrághatatlan |
| s emészthetetlen-emésztő egészet. |
|
|
| Kiköt. Ürül. Telik. Indul. Kiköt |
| a komp. Akár a perc. Hordozza terhét. |
| Mint bennem is a mindig-új üresség, |
| a zúgó gép, a mindig-fölfütött. |
|
| Kiránduló-raj lézeng, vagy nyüzsög |
| a munkába-menő-jövő sietség. |
| Viszem-hozom szerszámát és szerelmét, |
| innenső és túlsó partom között. |
|
| Mindig ugyanaz a biztos manőver. |
| Csak bátrabb ívben – vagy kis kerülővel. |
| A nap szikrázik, köd ereszkedik. |
|
| Hé, emberek, szelet, gőzt, áramot! |
| Sodró közepe is van a folyónak. |
| Fel a forrásig! le a tengerig! |
|
|
|
Az olvasóhoz
| A kútról hoztam egy vödör vizet. |
| De kút és szomjúság kimerhetetlen. |
|
| Virágot téptem – hogyha engedett. |
| De több maradt ott, mint amit leszedtem. |
|
| Nekivágtam nyugatnak és keletnek. |
| De kicsúsztak alólam az utak. |
|
| Elkaptam a kitárt-szárnyú szerelmet. |
| De sajnáltam, mint a rab madarat. |
|
| Ó, légy te kortyomtól még szomjasabb. |
| Menj a virágért, ami ottmaradt. |
| Kutasd fel elakadt útjaimat. |
|
| Magad egyetlen szerelmét keresd meg. |
|
|
A kritikushoz
| Olvasók gyémántja, te csalhatatlan, |
| hívlak, annyit-megcsalatott reménnyel, |
| mily varázskört húzzak e könyv utolsó |
|
| Cimboráljunk végre, kegyes Mefisztóm! |
| Vájtfülű! Bölcsek Köve! Nagy Megértő! |
| Titkos énem Szelleme, lópatájú |
|
| Nélküled csak kósza lidérc a pusztán, |
| elbitangolt nyáj a bozótos aljban, |
| nyári égen nyomtalanul lehullott |
|
| Távirányítástalan űrrakéta, |
| nászi ágyán özvegyül ottmaradt szűz, |
| száguldó autó, ha sofőrje holtan |
|
| Kincs, amelynek kulcsa a kútba hullott, |
| hang, mely elzárt mikrofonon rekedt el, |
| fénysugár, mely nem lel a végtelenben |
|
| Élni így s alkotni az eb se kíván, |
| hát ezért fordultam a mágiához: |
| Undiné, usszál, Szalamander, izzál, |
|
| Vérem kell? vedd, itt van e rongy papíron. |
| Lelkem úgyis régen az ördögé! csak |
| légy, Igenlés és Tagadás legősibb |
|
| Lényegetlátó, aki érted azt is, |
| mit talán én csak bizseregve sejtek, |
| váltsd találattá tapogatva kúszó |
|
| Bölcs Igaztévő, makacs Alkimista, |
| Sárbafullasztó, vagy Aranycsináló, |
| szűrj ki, mérj föl, vond ki a tiszta port a |
|
| Századok pincéiben el ne engedd |
| féltve gyűjtött kis boromat csorogni, |
| széteső dongáimat egybeácsold, |
|
| Démon? angyal? – vérem örökjogán vett |
| szolga légy csak, Mesterem! elveim, hő |
| terveim s káprázataim csürének |
|
| Jöjj, örök Nemző s örök Elvetélő, |
| minden ízem téged eseng zihálva, |
| add a szót, mely végre beteljesít, és |
|
|
Pont – verseim végére
| sziklába vájt lépcsőfokok |
| s megállnék e csonka csucson |
|
Részlet egy x-edik Ars Poeticából
| Ezt az egyetlen szobát se lehet leírni |
| a benne élő tárgyak genezisével és utóéletével |
| s azzal a picike végtelennel |
| a rövidűlő téli alkonyatból |
|
| A látható színeket se hát még a láthatatlanokat |
| az érzékeimen megtörő hullámokat se |
| hát még a mellettük nyomtalan elsuhanókat |
| azt se ami agyam vezetékein |
| egy milliomod-másodperc alatt végigsistereg |
| hát még körülöttem a másodperc százmilliomod részéig élő |
| elemi részeit az anyagnak és antianyagnak |
| s a rég-szétesett szervezetek |
| romolhatatlan-fényes exkrementumait |
| ahogy szakadatlanul zuhognak körülöttem |
| a könyvek kanyargó kanálisaiban a falakon |
|
| De mi akkor mégis ez a kibírhatatlan |
| türelmetlenség ez a folytonos iszonyú hiány |
| mintha a szó lenne a kezem vagy a lábam |
| s nélküle csak kerekes ládában löködném magam |
| mint a cipős-kezű rettenetes nyomorékok az utcán |
|
| A költő tehát az az ember akinek a szó a lába |
|
| Vagy mindannyiunk egyik végtagja volna a vers |
| Az emberiség egyik végtagja a költő |
| s ha elnémul olyannak érzi magát |
| mint az amputált tag érezheti mikor |
| véresen behajítják a műtő szemétkosarába |
|
| De mit számít az amit csak ő maga érez |
| Amit csak én érzek még magamat se tud érdekelni |
| ha nem tudom (vagy nem hiszem legalább) |
| hogy nem énnekem fáj hanem én vagyok az ami sajog |
| én sajgok valami másnak az emberiségnek vagy isten tudja minek |
| Csak az érdekel ami több nálam ami rajtam túl van |
| aminek én csak része vagyok |
|
| Ami rajtam túl van az vagyok igazán én |
|
|
Részlet egy x+n-edik Ars Poeticából
| Talán a hajnal ragyogására visszaragyogó muskátlik tükreivel? |
| Sohase volt még ennyi írnivalóm |
|
(soha? micsoda pleonazmus |
|
hiszen nyilván minden nap- |
|
pal eggyel több a nap a tör- |
|
ténelemben és az én történe- |
|
temben írnivaló? de miért |
|
írnivaló az ami élnivaló vagy |
|
egyszerűen csak való és mire- |
|
(de hiszen soha megint: soha?
|
|
sem tudtam nem is akartam |
|
vagy ha akartam is hiszen mi |
|
mást is tehettem volna? sose |
|
tudtam magam igazán bele- |
|
amputálni az irodalom neve- |
|
zetű Prokrusztész-ágyba és |
|
minél inkább kínzott az írás |
|
hogy én is azt csinálhassam |
|
amit csodálatom tárgyaiban |
|
úgy csodáltam bár bennük is |
|
mindig inkább az írás lehe- |
|
tetlensége nyűgözött le az |
|
írás csodáján túl annál ke- |
|
vésbé voltam biztos abban |
|
hogy épp az írás csillapíthatja |
|
ezt az írás utáni vágyat s hogy |
|
azt amiért írnom kell éppen |
|
az írással kellene kielégíte- |
| leveszem a polcról valamelyik könyvemet |
| leveszem a polcról a mások könyveit |
| és képtelen vagyok elképzelni hogyan is írtam azt amit írtam |
| és hogyan írták azt amit írtak |
|
|
tudja a nagy Mindenható”) |
|
hogy lesz egyszer olvasható
|
| hogyan lesz szöveg |
abból ami nem szöveg |
| és miért kell annak lennie |
| és miért kell annak lennie |
ha nem az |
| hogy ez a semmi ami egészen betölt |
| miért legyen rajtam kívül valamivé |
| micsoda fává meredő Daphné |
| micsoda fává meredő Daphné |
szarvassá változott Actaeon |
| saját lenyúzott bőréből folyót fakasztó Marsyas |
| (stb. lásd Ovidius: Metamorphoses) |
| most is miközben ezt írom |
| most is miközben ezt írom |
most is csak az érdekel |
| amit nem írok |
arról szeretnék írni |
| amiről nem írok |
és amit írok |
| úgyis arról szól amit nem írok |
| szeretnék is már túlesni rajta |
| mint az alkoholista a szükséges adagján |
| hogy végre ne kelljen már többet innia |
| hogy végre ne kelljen már többet innia |
(hogy ne kelljen többet írnom) |
| és elkezdhessen élni |
(és elkezdhessek élni) |
| azzal a bűntudattal |
hogy megint nem írok |
| és újra kezdhessek írni |
azzal a bűntudattal |
| kezdjem hát a hajnali muskátli-ragyogással? |
| vagy inkább a nyomdafestékké változott |
| vagy inkább a nyomdafestékké változott |
(ez is mitosz és metamorfózis) |
| vérrel és velővel amely minden reggel a nyakunkba zúdul |
|
|
(szemben a muskátlik ragyogásával) (egyéb- |
|
ként maradhatnánk akár végleg a muskátli- |
|
nál ahogy ernyedt bimbófürtjeit küllős nap- |
|
ernyőkké feszíti haragos-zöld krinolin-bokra |
|
fölé vagy ha modernebb hasonlat tetszik |
|
ahogy titokzatos szögekben illeszti össze kü- |
|
lönleges rendeltetésű piros radar-lemez-szir- |
|
| vagy bármivel ami látható körülöttem |
| valahol tán csak megreped a burok |
| az összepréselt folyadékba talán belefuródik |
| a felszabadító légbuborék |
| kialakul valahogy a páncélszekrényen az ismeretlen chiffre |
| amitől önműködően kinyílik |
| s míg szakadatlanul szól bennem a várakozás orgonapontja |
| a hajnal mindennapos preludiuma után |
| a dél az este és az éjszaka hármashangzatával |
| a percek és szívdobbanásaim ellenpontjaival |
| egy új nap |
a millióéves szabályokhoz kötött mégis kiszámíthatatlan |
|
|
|
Ember és lant
amely baljába szinte belenőtt, |
mint olajágak közé rózsaindák. |
[RILKE: ORPHEUSZ. EURÜDIKÉ. HERMÉSZ.] |
|
1. Hárfás-szobor (Kérosz, i. e. 3. évezred)
| Egymásból és egymásba nő a szék a comb a hárfa a kar |
| A letört kar amely úgy sajog vissza a kőben |
| Mint a csontban az amputált tag |
| Mint a hárfában a húrok hiánya |
| Mint a márványban a beléje tört idő |
| Mint bennünk a belőlünk kitört idő |
| Mint az idő csonkjaiban a költészet |
| Ez az örökké-sajgó fantom-fájdalom |
|
2. Oszip Zadkin: A költő (i. sz. 20. század közepe)
| Nem a kezében tartja a lantot |
| A lant tartja a kezében őt A lant |
| Amely már rég kitört a kezéből |
| A lant amelynek csak atavisztikus |
| Sejtelme sajog a testében mint az |
| Amputált tag A lant amely már csak sajgó |
| Jelkép Önmaga sajgó hiánya A hiány |
| Jelképe A költészet fantom-fájdalom |
| Az ami mindig mindenből hiányzik és |
| Ami nélkül minden mindig hiányos |
| Aminek a hiánya nélkül semmi sem egész |
| Aminek a hiánya mindenben benne van |
| A vacuum amely nem bírja elviselni és |
| Önnön hiányával tölti be önmagát |
| (Mint az üregek szobra a Kéroszi és |
| Zadkin vagy Vilt szobraiban) A költő |
| Már rég nem lantot tart a kezében |
| Az elveszített lant elveszíthetetlen |
| Hiánya tartja kezében a költőt |
|
3. Vilt Tibor: Orpheusz (1965)
| Nem a kezében tartja a lantot |
| Kezében van a lant nincs is keze |
| Orpheusz testébe belenő a lant |
| Orpheusz testéből nő ki a lant |
| Orpheusz mindig újra szűli a lantot |
| Önmagát szűli lanttá Orpheusz |
| A kezéből kitört lant helyett |
| Nincs is keze hogy pengesse a lantot |
| Mert tudja hogy csak addig övé |
| Amíg hozzá nem ér Szája sincs mert |
| Tudja hogy csak addig övé amíg |
| Nem adja hozzá a hangját Szeme |
| Sincs mert tudja hogy csak addig |
| Övé amíg meg nem pillantja egyszer |
| Arca sincs mert tudja hogy csak |
| Addig övé amíg meg nem fordul utána |
| Csak addig övé amíg nem az övé |
| Ez a mindig maga előtt sejtett |
| És mindig mögötte imbolygó Eurüdiké |
| (Akinek ma sem tudjuk jobban a nevét) |
|
| (költő olvasó itész hercegek |
| segítsetek megírni versemet): |
|
V g
o |
|
|
|
