Árnyjáték

Un romanzo

Una romanza?

Quasi una fantasia

Barátaimnak, az élőknek és a holtaknak

Ezért, hogy márványban megörökítsem, Luigi, Cecchino páratlan alakját, bár köztünk már föld súlyosul sötéten, –

mert művészet nincs, ha mintája nincsen, s barát barátban él tovább: ha arcát akarom, a te arcod kell kivésnem.

Michelangelo: Luigi del Riccióhoz –

Cecchino Bracci halálára

(Rónay György fordítása)

What, reduced to their simplest reciprocal form, were Bloom’s thoughts about Stephen’s thoughts about Bloom and Bloom’s thoughts about Stephen’s thoughts about Bloom’s thoughts about Stephen?

 

(Melyek voltak, legegyszerűbb közös formájukban, Bloom gondolatai Stephen Bloomra vonatkozó gondolatairól és Bloom gondolatai Stephen gondolatairól Bloom Stephenre vonatkozó gondolatait illetőleg?)

 

James Joyce: Ulysses (III/602)

Az indiai táncjáték ötszáznégyféle mundrá-t – kéztartást – ismer. Mindegyik jelent valamit. És a nézők háromezer év óta tudják, hogy mit. Egy feltartott kisujj, egy kifelé fordított tenyér, egy hátravetett hüvelyk: jel, jelentés és jelkép egyszerre. De mit jelent ez a kézmozdulat? Melyik az ötszáznégy ismert – vagy a ki tudja, hány lehetséges – közül? Ez az egyetlen, örökösen ismétlődő mozdulat, az ujjak éppoly öntudatlan, mint amily megfontoltnak ható játéka, melyet a kislámpa fénye a falra vetít? Hónapok óta nézem napról napra, és mint mindig, most is alig tudok elszakadni tőle. Állok a kisablak előtt. Ki akarom nyitni az ajtót. Nem tudom. Nem tudom levenni szemem a kisablakról. Talán tízéves lehettem, mikor először láttam az Állatkertben a jegesmedvét, ahogy szünet nélkül mániákusan előrecammog a műjéghegy-szakadék széléig, kicsavart nyakkal felhorkan a levegőbe, aztán megfordul, és visszacammog a barlang hátsó faláig. És megint elölről. Azóta ki tudja, hányadik örökösödés ment végbe a fogoly jegesmedve-királyok e tébolyult dinasztiáiban, s mostanában, míg a kisfiammal nézem: ugyanaz a nagy busa fehér fej, ugyanaz az előrecammogás, ugyanaz a horkanás, ugyanaz a visszacammogás. A fogságnak mindig ugyanaz az őrjítően pontos koreográfiája… Vajon ezek az ujjak itt meddig ismétlik ugyanazt a koreográfiát ezzel a lassú tébollyal? Mintha valaki ezerszer meg ezerszer egymás után ugyanazt a szót mondaná, míg a szó megsemmisíti önmagát mint szót, és csak a puszta értelmetlen hangcsoport marad belőle élve. Egy hangcsoport a végtelen sok lehetséges hangcsoport közül, mielőtt még az ember értelmet adott volna neki. Nem jelent semmit. Vagy talán maga a JEL, amelynek már nem kell jelentenie. És megint elölről. A kislámpa fényében a falra vetülve. Abban az órában emberi kéznek ujjai tűnének fel és írának a gyertyatartóval szemben a király palotájának meszelt falán és a király nézé azt a kézfejet amely ír vala.

És nézém vala és nézem és meddig nézem még ezt a kézfejet?    Akárki légyen az ember aki elolvassa ezt az írást és annak értelmét megjelenti nekem…

MENE MENE TEKEL UFARSZIN

Én vagyok az az ember, aki elolvassa. Bármennyire is irtózom tőle. Ezt a jelet, amelyet nem egy túlvilági kéz ír a falra, hanem egy evilági kéz, de mintha már a túlvilág falára írná. És folyton olvasom, és nem merem elolvasni, és tudom, hogy el tudom olvasni.     Megszámlált Megszámlált Megmért Töredék    Töredék. Kamasz fővel milyen borzongva olvastuk együtt annak idején – emlékszel? –, mint akik egy hirtelen megnyíló résen most bepillantanak a kor, a jövő, a felnőtt, a történelmi lét iszonyú titkába, költőfivérünk, a halálra ítélt, a már akkor – ő is, mi is tudtuk, a sejtelem eszelős tudásával, hogy – halálra ítélt költőfivérünk versét: meghalok s úgyis minden töredék. Úgyis minden töredék, nem mindegy hát, hol törik el? Belzacár jogara? Radnóti tolla? De azért borzongva éreztük a bőrünkön a korai, az erőszakos, a természetellenes halál jeges leheletét. A képtelent, az elfogadhatatlant. Pedig nem elfogadhatatlanabb-e, nem képtelenebb, nem „természetellenesebb”-e a „természetes” halál? az, hogy a halál természetes, hogy minden erőszak, orgyilok, gázkamra nélkül is meg kell… nem éppen a legbensőbb „természetünkkel” elfogadhatatlan-e, hogy ha nincs Tarkólövés. Így végzed majd te is; ha nincs És ugyanazon az éjszakán megöleték Belzacár, a kaldeusok királya; ha semmi „nem jön közbe”, akkor is, akkor is, mindenképpen… Az ujjak árnya lassan rebben a falon. És meg tudom jelenteni annak értelmét. Rebben a falon az ujjak árnya. Végre ki kellene nyitnom az ajtót. Be kellene lépnem a szobába. Le kellene ülnöm az ágy elé. Mondanom kellene valamit. Mint hónapok óta mindennap. Megigazítom az arcom. Lenyomom a kilincset.

 

Milyen képeslapot is küldhettem volna neked akkor Jáva szigetéről? Hát persze hogy aWayang kulit figuráit. Méghozzá épp a három bohócot, Garenget és Petrukot, apjukkal, Semarral. Emlékszem még a lap címzésére is, abban a fölényes ifjonti modorunkban, amit (Mallarmé hasonló játékainak nyomán) megengedtünk magunknak. Fiatalok voltunk, és fiatal volt az idő is, a mi időnk, vagy még inkább megfiatalodott idő volt az, háború utáni idő, halál utáni idő, a saját, minden valószínűségszámítás szerint kikerülhetetlen halálunk kikerülésének ideje, az újjászületés ideje, az újjászületett idő. A jávai lapra a Budapest Hongrie útbaigazításon kívül mindössze ezt írtam címzésként:

 

Szárnyas Hermész-lábon járva Siess, Postás, meg se állj a Hegyig, hol a szűz Diána Útján ül a nagy Parázna, Az Ifjú Költők Királya. Eme lapot messze Jáva Szigetről küldi barátja.

 

És a lap megérkezett. Talán még most is megvan. Sokáig ott állt kitéve egyik könyvespolcodon, a könyvek hátának támasztva. Hát igen, a csodák csodákra halmozódtak akkoriban. Mikor vendéglátóim, a többi vendégekkel együtt – egy nemzetközi találkozó résztvevőivel – a fantasztikus egyenlítői tél e forró estjén kivittek a Djakarta melletti kis faluba megnézni egy árnyjátékelőadást, egy igazit, a falusiak viselte tarkafurcsa kéz-, kar- és lábszalagok egyszerre színt váltottak előttem, és áttűntek azokba a karszalagokba, amelyeknek viselői napra pontosan két évvel azelőtt ugyanezen időben jöttek értem az ostromgyűrűbe zárt főváros kis hegyi utcácskájának pince-albérletébe, hogy hamis papírjaim valódiságát egy füsttől és borgőztől gomolygó bunkerben ellenőrizzék, ahol az egyetlen karbidlámpa fénye ugyancsak fantasztikus játékokat játszott a vállak és lábak közt ingó puskák, a mellem előtt lóbált géppisztoly imbolygó árnyaival a falakon. S most itt voltam, ebben az indonéz faluban, amelynek létezéséről se volt sejtelmem még két nappal azelőtt, s ahol már kezdték előttünk meg a falu csellengő lakói előtt, részben azok segítségével, banánfatörzsekből összetákolni az ideiglenes színpadot, kifeszíteni köztük a durva vásznat, aztán felállították vele szemben a nagy Garuda-madár legyezőtollas alakját mintázó olajlámpást, s előállott a művész (vagy pap), a dalang, beállította a minden Wayang-kulit-előadást bevezető nagy életfa-bábut, s míg az ott rezegtette előttünk sokágú árnyát, imába kezdett. A szöveget most egy dél-ázsiai színházról szóló könyvből idézem, emlékezetemben csak a taglejtések maradtak, és a gamelang-zenekar lekottázhatatlan hangjai, lehet, hogy a dalang akkor éppen nem pontosan ezt mondta, de bizonyára valami hasonlót, az istenek és vallások e különös egyenlítői kiegyenlítődésében, ahol Allah és Salamon király és Siva együtt idézik a holtak szellemeit:

 

„Légy üdvöz, Om!… Tárd ki a kapukat! Mert a pusztító Siva alászáll a hegyek ormáról, hogy elűzze mind a rossz hatalmakat, a rontás minden szellemeit. Midőn a Föld még csak talpalatnyi volt, és a Menny boltja puszta terv, midőn még csak Allah trónja és a Végzet táblája és a Korán létezett, én voltam az ős varázsló, aki kimondtam azokat az igéket, amelyek szétszórják a rossz szellemeket. Megparancsoltam nekik, hogy térjenek meg uraikhoz, Solomon királyhoz, Sivához, a Kísértet-Vadászhoz, Visnuhoz és a Nagy Sárkányhoz a tenger köldökén. Nem én parancsoltam nekik, hogy térjenek vissza, hanem az ősi, az eredendő üzenet parancsolja nekik; nem én, hanem Siva, a legelső színész, nem én, hanem Siva, a legelső tanító. És az én varázserőm a tanító erejével bír. Egy, Három! Öt! Hét! Táguljatok! Táguljatok!”

 

És az emberek tágultak letelepedtek körben a földre vagy álldogáltak és a nagy Garuda-madár-lámpás fénye elkezdte megvilágítani a mozgó bábukat és a mozgó bábuk a fényben mozgó sötétet hagytak a banánfatörzsek közt kifeszített vásznon és megjelentek az árnyak a holtak szellemei és a gamelang-zene kopogása mintha odaszögezte volna az árnyakat a vászonhoz és a nézők árnyait a földhöz és szemeiket a látványhoz és az árnyak pillanatonként újra kiszakították magukat a vászonról és más alakban szögeződtek oda újra szaggatottan és folytonosan ott mozgott a három bohóc az igazság oldalán harcba szálló Semar és két fia Gareng és Petruk és csodálatos madarak jöttek és tigrisek és elefántok és majmok és kígyók és különös madár majom és kígyó alakú fegyverek csaptak össze és zászlók és írótáblák emelkedtek a magasba és végül megjelent a rettenthetetlen Bima és ellejtette győzelmi táncát és egyre lassabban és lassabban mozogtak az árnyak a holtak árnyai a régholt törzsek őseinek megidézett szellemei

 

Mozog az árny a falon. Lassú madárrebbenés, cirpelő tücskök, lábukat egymáshoz reszelő legyek, csavarodva felemelkedő kígyófejek egymásba átmenő képei. Nem holtak megidézett árnya, hanem az élő saját halálának folytonosan újra megidézett képe. Vajon alászáll-e Siva a hegyek ormáról, hogy elűzze a rontás szellemét? Már rég lenyomva tartom a kilincset. De nem tudom szemem levenni a kisablakról. Hónapok óta, mielőtt benyitok, mindig innen nézlek, ezen a kémlelőlyukon, ezen az áruló nyíláson, ezen a júdáson, ezen a cirklin, a börtönőrök fölényes indiszkréciójával, a (viszonylagos) egészség szégyellt önbizalmat nyújtó erőfölényéből nézem, hogy „viselkedsz”, hogy tudjam, hogy kell majd nekem viselkednem, mire számíthatok ma, melyik arcomat kell felvennem, nézem ezt a folyamatos lélekidézést, halálidézést a falon, benézek ezen a cirklin, amely mögött életfogytiglani rabságod töltöd, ezen a kerek kajütablakon, amely mögött ismeretlen útjaidat rovod ismeretlen gondolataid tengerén. Lenyomom a kilincset, bent vagyok a két ajtó között, a belső ajtón egy még kisebb, körívben végződő, álló téglalap alakú ablak, azon beintek, már nem én vagyok, ettől a pillanattól kezdve az vagyok, aki ide belép, aki átlép valami tilos határt, amely mögött megváltoznak a viselkedés rendszerei (bár ezt a változást is, tudom, mindenki csak a maga viselkedési rendszerei között tudja eszközölni), megigazítom az arcom, maszkot csináltam, mint a színész, még egy utolsó simítás, meg is néztem magam az ablak tükrében, a belső ajtót kinyitom, csöndben becsukom magam mögött, leülök az ágy melletti székre.

– Szia, Debebe – mondom, előre megírt szerepem szerint.

 

 

belépek a szobába, miután bekémleltem a cirklin, kinyitottam a külső ajtót, s benyitok a belső ajtón, amely mögött ott fekszel. Még a nevüket se tudom, se azét az én-ét, aki benyit, se azét a te-ét, akihez szólni fog. Egy függőleges meg egy vízszintes. Két, eddig párhuzamos sors, amely egyszerre egymásra merőleges lett. És itt metszi egymást, e mögött az ajtó mögött.

 

– Szia, Debebe –

mondom tehát, előre betanult szerepem szerint. Úgy is mondhatnám, előre megfontolt szándékkal. Érzem is a vele járó bűntudatot. A helyzet kikerülhetetlen tisztességtelenségét. A csalás szégyenét. Amit csak nagy nehezen s mintegy intellektuálisan enyhít az a tudat (tudat!), hogy mindezt éppen a „bűn” ellentéteképpen cselekszem (hisz mi a bűn? az, amit mások ellen cselekszünk; s a bűn ellentéte? az, amit másokért). Már itt is vagyunk a kulcskérdésnél, minden emberi kapcsolat eleven ütközőpontjában, talán minden erkölcsnek nevezhető képzet kényes belső működésében. Mikor kegyetlen az igazság, és mikor „kegyes” a hazugság? a kegyetlen igazság kimondása mikor önfeláldozó hősiesség, és mikor önző ösztöneink palástolt kielégülése? És a kegyes hazugság? Mikor palástol az is bennünk valami kevésbé kegyeset? Hiszen magunk se tudjuk, viselkedésünk melyik rétege ellentmondásos lényünknek melyik rétegét képviseli éppen… Akárhogy van is, nem tehetek mást:

– Szia, Debebe – mondom, ahogy belépek, és leülök az ágy mellé, előre betanult szerepem szerint.

Tudom, miért köszönök így. És jól számítottam. Ujjaid tétován abbahagyják az árnyjáték vetítését a falon, rásimulnak a paplanra, a magadra maradt keserű önfeledtség kiléphet magából, van mibe kapaszkodnia, a mozgásba dúsított semmi helyett.

– Már te is – mondod, mintegy távolról jelezve azt a jellegzetes sziszegést, amit régen váratlan és indokolatlan dührohamaid frenetikus árnyjátékának kísérőzenéjeként szoktál összeszorított fogaid közül kiereszteni. – Te is ezt az undokságot mondod? Mikor tudod, hogy utálom. Nem tudod, hogy utálom?

 

(De igen, tudom, hogy utálod, éppen ezért mondom.)

 

Aztán megbékélve, vagy inkább beletörődve, de azért hallható éllel ejtve a szót, azt mondod: – Szervusz, édes Nyuszika – mintegy ellenpontozva az értelmét, éreztetve, hogy ha irántam való mitikus szeretetedet nem is változtathatja meg semmi, de azért kellőképpen haragszol rám; vagy fordítva: hogy ha haragszol is rám, azért, hiába, rabja maradsz irántam érzett megváltozhatatlan érzelmeidnek.

De igen, tudom, hogy utálod ezt a hanyag, szerinted nyeglén fiatalos köszönést, ezt a sziá-t, amellyel a tizenévesek különböztetik meg magukat tőlünk, s még nyeglébbnek tartod, ha valaki közülünk ennek a használatával kívánja ezt a megkülönböztetést szolgalelkűen leplezni. Igen, tudom, hogy utálod. Éppen azért mondom. Ha vitába keveredünk – akármilyen értelmetlenbe is –, megteremtjük az egyenrangúság illúzióját. Egy pillanatra megint párhuzamossá változtatjuk a merőlegeseket.

– Tudom, hogy utálod – mondom –, te meg tudod, hogy én szeretem. Vagyis egy-egy. Nem látom be, mi szól inkább amellett, hogy én alkalmazkodjam a te ízlésedhez, mint hogy te az enyémhez. Mi indokolja, hogy nekem kelljen előbb meggondolnom, hogyan köszönjek a legjobb barátomnak, s nem a barátomnak kell elviselnie, hogy a barátja úgy köszön neki, ahogy éppen eszébe jut? És ha úgy köszönnék, hogy abrakadabra vagy alászolgája, lekváros a pofája?

Tudom, hogy megnyugtatlak egy kicsit, ha egy kicsit felizgatlak ezzel a semmiséggel. Mi több, magam is csodálkozom rajta, de: engem is megnyugtat egy kicsit. Nemcsak téged, önmagamat is becsalogatom a magam által állított csapdába. Ha ilyenen fel tudsz dühödni, hátha valóban fontosnak tudod érezni még az ilyen végtelenül, ó, a végtelennél is végtelenebbül végtelenül csekély dolgokat, amíg pedig valóban fontosnak tudod érezni, addig talán mindenki téved, s még nem ejtett meg végleg az a szervezetedben készülő végtelen, amely mindennek a fontosságát elnyeli.

 

Tudom, hogy utálod. Itt ültem, ugyanitt, egy ugyanilyen délután –

 

ugyanitt? és ugyanilyen? igen, ha úgy tetszik, ugyanitt és ugyanilyen délután. Kint napsütés vagy eső vagy hó, itt bent hónapok óta mindig a fehér falak, a kislámpa, az ujjak árnyjátéka a falon, paplanodon a könyvek és kéziratok meg a kis fekete könyvmakett az új versekkel. S a paplan alatt? A paplan alatt a megszokhatatlanul megszokott kontúr, ez a has-dombormű, e betegség-relief, a kór „torz”-korszakának e műve, amely az emberi testből valamilyen nem-emberi testet mintázott, olyant, amely – még, egyelőre, átmenetileg – mégis emberi test, mintha valóban csak művészi deformáció volna, szélsőségesen expresszionista modorban. Akárcsak a valószínűtlen méretekben eluralkodó csípő és ágyék azon a női torzón, amelyet tizennégy éves korunkban iskolai kirándulásunkon együtt láttunk a bécsi múzeumban (a világért se akarnálak most emlékeztetni rá, csak magam emlékszem): akkor fogtam fel először (először? biztos?) valamit a természet és a művészet közti feszültségből, ez volt az egyik első „modern” műalkotás, amit láttam, vagy észrevettem, mindenesetre az első, aminek láttán meg is fogalmaztam magamnak e „természetellenes” és „értelmetlen” szobordomborulat értelmét a kettős kamaszfelismerés friss izgalmában: hogy ti. a művész itt nem azt mutatja meg, amit lát, hanem azt, ami a női test „lényege”, ami minden mást háttérbe szorít, a fejet teljesen, a test többi részét majdnem. Vagy a Willendorfi Vénusz, amelynek 30 000 évvel ezelőtti sztyeppi vadász alkotói, ahogy a lexikon mondja, „másodlagos nemi jellegét túlhangsúlyozták”. Itt a betegség hangsúlyozza túl, a legbárdolatlanabb expresszionizmussal vagy a gravetti kultúra primitívségével iszonyatosan túlhangsúlyozza a maga „másodlagos jellegét”, a betegség jelképe domborodik a paplan alatt, a szó legszorosabb értelmében, minden szemérem és (jaj! micsoda szavakba botlik gyanútlanul az ember!) áttétel nélkül. Úgy, hogy lehetetlen szabadulni ettől a paplan leplével borított domborműtől. Rabul ejt, mint egy iszonyatos műalkotás.

 

Hogy tudsz tőle szabadulni te? ez az egyik nagy kérdés, amitől én sehogy se szabadulhatok, amíg itt ülök előtted most, és mindig, mikor itt ülök. Nemrégen, nemrégen? nemrégen, mégis egy más korszakban, mikor még fel tudtál kelni, sőt egy rövid és jelképes órára el is hagytad e varázshegyet, Öcsi születésnapján, itt ültem, ugyanitt, amíg készülődtél. Nem tudom (hát persze hogy nem tudom! hiszen épp ez a kérdés), hátborzongató szemérmetlenség vagy hátborzongató öntudatlanság volt-e benned, mikor tétovázás nélkül meztelenre vetkőztél előttem, leleplezve ezt a szörnyű szobrot, meztelenebbre, mint ami elkerülhetetlen lett volna, azok nélkül a beidegzett műveletek nélkül, amikkel naponta, minden meggondolás nélkül, akkor is, ha teljesen magunk vagyunk, tartózkodunk testünk teljes felfedésétől, ruházatunknak előbb felső, majd alsó részét cserélve egymás után (vagy fordítva); nem, te nyugodtan, mintegy meggondoltan, egyszerre vetetted le pizsamád mindkét részét, úgy álltál a tükör (a tükör!) elé, tüntetően egyszerre mutatva magadat nekem és önmagadnak. Ezzel is hangsúlyozva, hogy amit mindketten látunk, azt nem látjuk, nem veszünk róla tudomást, hogy látjuk, vagy legalábbis úgy vesszük, mintha nem látnók, mint ami nincs, s ha van, említésre se méltó. Nincs ez a has, amely mintha irtózatos mohósággal magába szívta volna a test minden többi részének színét, erejét, térfogatát, magába olvasztotta volna a combokat, karokat, mellkast, s mint a drótháló a hasas, vastag falú savtartó ballonokon, úgy hálózzák be a drótszerűen vaskos és göcsörtös erek, mintha nem is a bőr alatt, hanem a bőrön kívül kereszteznék egymást. Nincs – vagy semmit sem jelent, ha van; és a barátom előtt mért ne mutatkozhatnék akárhogyan, fésülködve a tükör előtt? S nemcsak ez nincs, ennek – a tükörben ugyancsak látszó – fordítottja sem: a konvex hasnak mintegy völgyét képező konkáv mellkas, a nyaknak a kiugró inak vonalán beeső romboidjai, s az arc, a szép melegbarna arc e hidegszürkére zsugorított totemje sincs, amelyben mintegy külön égnek a szemek, mint a vidám parkok mutatványosbódéiban a papírmasé maszkok fel-fellobbanó hártyaszemei a sötétben.

Teljes elfogulatlansággal fésülködtél, mintha azt se látnád, hogy még a vészesen meggyérült haj sem találja helyét a még vészesebben összezsugorodott arc fölött, közben jelentéktelen dolgokhoz fűzve néhány megjegyzést, s még azt a kihívást is elfogadtad a sorstól (a sorstól?), hogy külsődről tégy néhány észrevételt, vagy inkább – mint az öltözködés terén köztudomásúan járatosabbtól (a „piperkőctől” – ahogy egyszerre megint képtelen váratlansággal rátaláltál a régen feledésbe ment fiatalkori csúfnévre) – tanácsot kérj tőlem, hogy ezt vagy azt az inget vedd-e fel, s hogy ehhez (vagy ahhoz) az ott levő néhány közül melyik nyakkendő fog illeni, s még azt is (azt is!), hogy az ing elképesztően kibővült gallérjáról elejts néhány szót, persze csak úgy mellékesen, hogy hát meghízni nem híztál meg éppen, mióta itt bent vagy, de hát ez nem is volt várható – amin én rögtön közbevágva, tódítottam is, persze vigyázva a kellő és elfogadható mérsékletre, hogy hát elég cefetül lefogytál, de azért nem olyan vészesen, s majd szépen visszahízzuk, ha a soványka s nehezen nyelt sonkák helyett megint töltött káposztát eszünk, és túrós csuszát. A cipődet nekem kellett befűzni –

 

de ez már nem is fontos (mintha tudnám, mi fontos, és mi nem!), túllendültem azon, amit voltaképpen mondani akartam –

 

illetve, dehogyis akartam, dehogyis akarok mondani: azon, ami elűzhetetlenül előttem maradt abból a délutánból, amit semmiképpen se tudok megkerülni, akárhogy próbálok is most mellénézni, ahogy akkor is szemérmesen, a te – tudatos? – szemérmetlenségedet ellenpontozó szemérmességgel néztem magam elé, szórakozottságot mímelve, de azért persze mindent látva, mert tudtam, hogy látnom kell, s hogy valószínűleg utoljára látom, s hogy minden bizonnyal te is azt akarod, hogy lássam, és mellénézve is pontosan, a döbbenet pontosságával állapítottam meg, hogy ezen az emberi testre már alig-alig hasonlító testen hivalkodón, épségben és teljességben virul a férfiasság virága.

Ezért módosítanom is kell előbbi feltételezésemet arról, hogy milyen tudatos vagy tudatalatti kombinációk eredőjeként vállalhattad a pőrére vetkőzés, a teljes lelepleződés meghökkentő aktusát – mint ahogy egyébként is állandóan módosítanom kell, és folytonos gyanúval kell szemlélnem minden gondolatomat arról, hogy te mit gondolhatsz. Mert hátha nem is afféle kompenzáció működött benned, hátha nem is azzal akartál próbára tenni, hogy állom-e magam elárulása nélkül betegséged csupasz látványát, hanem ezt a félelmedet (hogy mégsem fogom állni, és akkor mindketten elárultuk magunkat, jóvátehetetlenül) teljesen elnyomta a kívánság, hogy e legfőbb ponton megőrzött egészséged látványában részesíts.

Tudom én, hogy erről a regényekben sem szokás beszélni. De mért ne beszélnénk róla itt? Mikor is beszélhetnénk róla, ha nem ezekben a pillanatokban? Mikor merészkedhetnénk oly közel az élethez, amilyen közel csak lehet, ha nem most, a halál közvetlen közelségében? Mikor, ha most sem? Amikor nemcsak egyikünk él a halál közvetlen közelségében, hanem mind a ketten, mert az emberrel nemcsak ő maga hal meg, hanem mindazok a kapcsolatok is, amelyeknek ő egyik tagja volt.

Néztem tehát e testet, amelyen semmi se volt már azonos önmagával, minden kisebb vagy nagyobb, teltebb vagy üresebb volt önmagánál, csak ez az egyetlen szerv tartotta magát hősiesen. Mintha a „művész” nem a „másodlagos”, hanem az elsődleges nemi jelleget „hangsúlyozta volna túl”. S te hagytad, biztos vagyok benne, most már egészen biztos, akartad is, hogy lássam.

 

 

Aztán felhúztad az alsónadrágod, majd egészen felöltöztél, állandóan hangsúlyozva e helyzetben természetellenes mozdulataid természetességét, s különös módon az öltözet nemhogy takarta volna, inkább még jobban kiemelte az önmagából kivetkezett test féktelen és szertelen formáit. Így, felöltözve, először öltözve fel, mióta kórházra vetkeztél, először próbálkozva újra az élet függőlegesével a halálvárás vízszintese helyett, a normális testre szabott ruha elképesztően kiemelte a test anormalitását, megkoronázva mintegy a kalappal, ezzel az amúgy is nevetséges férfiöltözék-tartozékkal, amelynek a polgári öltözködésben kialakult formáját – legjobb tudomásom és belátásom szerint – semmi logika, célszerűség vagy esztétikum sem indokolja, s amit valószínűleg épp ezért ösztönös idegenkedésből az érettségi óta soha nem tettem a fejemre, s amelynek viszont általad előszeretettel való hordása így mintegy egyik jelképévé nőtt kettőnk kibékíthetetlen, bár eredendően egymáshoz kapcsolt különbözőségének – ez a banális szürke puhakalap, konya karimájával úgy ívelt e fölé a minden emberi arctól különböző alig-arc fölé, valóban ijesztő odanemillőséggel, mint egy madárijesztőn, ami az ember – nem a madár – számára épp azért ijesztő, mert az emberre méretezett ruházat nem emberen lóg, értelmetlenül. Aztán karomba kapaszkodtál, s elkezdtünk csoszogva elvergődni a liftig, majd a lifttől a kocsiig. Begyújtottam a motort. Minden mozdulatom teljesen valószínűtlennek hatott. Egyetlen gesztus sem önmagát jelentette. Mintha mindent idézőjelek közé tennék. A már régóta automatikussá vált műveletek újra visszatolakodtak a tudatomba. Tengelykapcsoló, sebesség, index, gáz – mint mikor kórosan figyelni kezdjük vegetatív életműködéseinket – összezavarodott. Arra gondoltam, minden bizonnyal most van rajtad utoljára ruha és kalap; most ülsz utoljára kocsiban; most látod utolszor a várost; most látod hosszú idő után először; mint aki hosszú utazás után hazatér, és aztán mindjárt még hosszabb utazásra indul. Arra gondoltam, mire gondolhatsz te. Most is arra gondolok. És most éppúgy nem tudom eltalálni. Elindultunk. „Szép új kocsid van”, jegyezted meg. „Igen, most cseréltük ki”, feleltem. És elfogott valami teljesen indokolatlan és még teljesebben indokoltnak érzett lelkifurdalás. Rákapcsoltam. Kis híján belerohantam egy úthibát jelző palánkba. Aztán hosszan megállított az előttem haladó autóbusz hátsó peronablakához tapadó női szempár –

 

 

Itt ültem, ugyanitt, egy ugyanilyen délutánon – kezdtem el; most folytatom –, mikor Jutka ugyanezzel a köszöntéssel lépett be hozzád; ő nem az én körmönfont meggondolásaim alapján, csak úgy, teljesen spontánul, kettős koré-mivolta (úgy is, mint lány, úgy is, mint öntudatos görög filológa) édeni öntudatlanságával. Mint aki nyilván ugyanezzel a köszöntéssel vált el az imént a kórházkapuban valakitől, akinek ez a köszöntés éppoly magától értetődő volt, mint neki magának. (–„Szia, gyere vissza értem egy óra múlva.” –) S téged talán épp ennek az oly provizórikus búcsúnak az elképzelése dühített fel úgy, hogy még régi, mindig érthetetlen és váratlan dührohamaidra emlékezve is elképedtem tőle. Mindig is elképesztettek a dühnek ezek az indokolatlan kitörései, a jelentéktelen mozzanatoknak ez az ellenőrizhetetlen teljhatalma fölötted, amely lényednek abba a mélytalajába kapaszkodott, amelyhez senki, semmi, a legközelebbi barátság se férkőzhet közel. „Voltak idők, hogy olyan közel voltunk, – hogy egymás könnyét tagadtuk le már” – még az ilyen közelség is hol van attól, hogy megérthesse bennünk, amit magunk se érthetünk. „Utállak”, sziszegtél az elképedt Jutkára. „Csak azért jössz hozzám, hogy utálhassalak. Rosszul leszek, ha ezt az undokságot hallom. Rosszul leszek tőled.” – És sírni kezdtél.

Jutka annál is jobban elképedhetett, miközben megbántódás nélkül az ágyadra ült, csitítóan simogatta a homlokodat, és kétoldalt megcsókolta az arcodat, mert biztosan eszébe jutott az, ami nekem is eszembe kellett hogy jusson. Hiszen csak pár nappal előbb mesélte el nekem, azzal az önmagán is csodálkozó nyíltsággal, ami a te csodád delejétől érintetten egyre szorosabb kapcsolatba fűzte egymással az így vagy úgy hozzád tartozókat ezekben a hónapokban.

 

Mikor nemrégiben egyszer meglátogatott téged, kora délután – mesélte Jutka –, a kórházi csendesórák idején, mikor szünetel a látogatás, az orvosok is igyekeznek szobájukban pihenni, az ápolónők is szusszannak egyet, s az ajtód előtti szinte megszakítatlan sor (akár a mauzóleum előtt, nem szabadulhatok ettől a szörnyű képzettársítástól) is megszakad egy időre – mesélte Jutka, aki külön ezért hívott randevúra egy eszpresszóba (abba, mondta, ahol alig egy éve szakítottatok) –, félszendergésedből riasztott fel, kicsit szabadkozott, hogy ne haragudj, nem tudott máskor jönni, majd legközelebb megfelelőbb időben próbál, ugyanígy odaült az ágyadra, megsimogatta a homlokodat, kétoldalt megpuszilt, mint ahogy minden nőtől megkívánod, aki belép hozzád, aztán megfordítottad, mint ugyancsak minden csinosabb nőlátogatódat, fellebbentetted a szoknyáját, és a két tomporán viszonoztad a kétoldali puszit, amit az arcodra adott. Ebben nem volt semmi különös, elmaradhatatlan része volt a megszokott és elfogadott szertartásnak. De – mondta Jutka – az volt a fantasztikus, hogy a már egyáltalán nem megszokott folytatás, a tulajdonképpen elképzelhetetlen és rémületes folytatás is megszokottnak és természetesnek tűnt, ahogy szinte észrevétlenül, mintha nem is vele történnék, megtörtént vele. Amint visszaült melléd az ágyra – mesélte tovább Jutka –, érezte, hogy féloldalt fekve hozzásimulsz, egy pillanatra még azt is realizálta elképedve, hogy a paplanon keresztül valami olyan érintést is érez, amire itt és most a világért se számított volna, de csak épp annyi ideje maradt, hogy ez átvillanhasson rajta. S már nem is tudja, hogyan, ott is volt a feje a paplanod alatt, és hunyt szemmel megtalálta a szörnyű dombormű árnyékában a mindennel dacoló diadalmas jelképet, amelyet oly fölényes tudatossággal játszott öntudatlansággal mutattál fel előttem és önmagad előtt akkor, mint egy fogadalmi szobrot.

 

„És hogyhogy nem iszonyodtál?”, kérdeztem Jutkát.

„Nem tudom. Végig be volt hunyva a szemem. És amit egy évvel ezelőtt, amikor szerettem, és még egészséges volt, nem tudtam megtenni, bárhogy kért, nem is tudom, miért, most megtettem – talán azért is, mert akkor nem tettem meg. És különben is, magam sem értem, ha visszagondolok rá, de az egész teljesen természetes volt, nem gondoltam semmire, csak arra, hogy neki jó. Teljesen természetes volt, mint vele minden, a legképtelenebb dolog is. Most is, ahogy mindig.”

 

– Meghallgatnál egy részletet? – kérdezed, félkönyékre támaszkodva az ágyban, úgy, hogy a test alakja még ismeretlenebbnek tetsző kontúrokba redőzi a paplant, amely alól az ágy végében kibukkan egy hüllőszerűen elváltozott lábfej, mintha uszonyossá kocsonyásította volna az ödéma

(ezt igazán most látom először, vagy most veszem először észre, igyekszem nem odapillantani, vagy csak úgy, ellenkező irányba fordított fejjel, mintha nem látnám, bár valószínűleg te se látsz engem, nem látod, hogy látom-e, szemed még be van hunyva),

hunyt szemmel, abban a félalvásban (vagy álalvásban), amivel minden társaság – „a” társaság – körében is mindig megvédted állandó alkotás-készenlétedet vagy éppen annak kipihenését („Debebe megint alszik”, csattant fel ilyenkor egy pillanatra nevetve a társaság, aztán háborítatlanul folytatta tovább a hülyéskedést vagy komolykodást, te meg tovább aludtál háborítatlanul), abban a félalvásban, amelyből aztán oly meghökkentő élénkséggel tudtál hirtelen felocsúdni, mikor rejtelmes érzékszerveiddel felmérted, hogy elérkezett aznapi nagyáriád ideje, amire nyilván kezdettől fogva készültél. „Írtam. Meghallgatjátok?”, mondtad ilyenkor, s be se várva a választ, amelyre nem is tartottál számot, fürgén felálltál, egyszeriben hallgatóságot teremtve a rendetlenül és figyelmetlenül tengő-lengő csoportokból, kicsit félrehajtott fejjel, kicsit hunyorgó szemmel, már előre élvezve a biztos sikert, homlokod körül az ihlet szikrázásával. Akkor aztán, egy röpke pillanatra még – amíg el nem hárítottad az amúgy is csak elhárításra szánt akadékoskodást, és el nem kezdted az olvasást – rajtunk volt a sor. Legalább az ugratás egy pillanatnyi elégtételét kellett vennünk tündéri gátlástalanságodon.

Voltak közöttünk, akik titokban nevettek rajta, s elnéző sértettséggel vették tudomásul, hogy neked az egész társaság nem jelent mást, mint mindig rendelkezésre álló hálás és értő közönséget (mintha jelenthetett volna ennél többet is) – én mindig irigységgel vegyes csodálattal tekintettem erre a tündéri gátlástalanságra. Volt okom rá, hogy komolyan vegyem. Olyannyira pontosan az volt, ami énbelőlem hiányzott. Én tündér helyett inkább békakirályfinak éreztem magam, a mások rólam alkotott véleménye pedig (amelynek oly pontosan éreztem illuzórikus voltát) nagyon kevéssé érdekelt ahhoz, hogy akár egy mozdulatot tegyek kedvezőbbé formálásáért, másrészt viszont (főként a magam kényelme miatt) irtóztam attól, hogy bárkinek is kényelmetlenséget okozzak. Te eleve megváltott voltál, én örökös megváltásra váró és egyben mások megváltását áhító. Milyen jó volt hát benned, akit másik önmagamnak éreztelek, megszabadulni első önmagamtól. S milyen keserű is volt mégsem tudni annak lenni, ami te vagy. De a keserűséget mindig elnyomta valamiféle büszkeség, hogy a barátod lehetek, hiszen a barátság számunkra akkor sziámi-iker-összetartozást jelentett, a sírig

(csak akkor? látod, vannak beváltott ifjúkori álmok is, hiszen ez, íme, valóban a sírig, a szó mivoltából nemsokára megásandó valóságosig tart; tulajdonképpen csodálatos, ha meggondoljuk, de lehet-e ezt most meggondolni?)

– hogy épp te vagy a barátom, hogy lehet ennyire mással ennyire egynek lennünk, s ennyire magunkénak tudni azt, ami tőlünk ennyire idegen. (Mindig persze nem tarthatott így, időközönként fájdalmasan kellett éreznünk kibékíthetetlen különbözőségünk feszítő, olykor már-már taszító erejét, de az összeforrást még ez sem fejthette fel.) Én is tettem néhány sikertelen kísérletet, hogy a társaságot közönségemmé tegyem, hogy teutánad én is felolvassak, amit egyébként mindig te magad kezdeményeztél (tudva, hogy én úgyse kezdeményezném), amihez mindig te ragaszkodtál („Nyuszika is írt, méghozzá gyönyörűt”, konferáltál be), nem, semmiképp sem azért, hogy a magad sikere az én sikertelenségem homályából tán élesebben ugorjon elő, hanem mert a te teljesen nyilvánvaló sikeredet az tette volna számodra még teljesebbé, ha nekem is sikerem van. Csakhogy nekem nem lehetett. Éppen azért, amiért neked nem lehetett, hogy ne legyen.

(Ujjaid közben a fehér billentyűs lapos kis fekete Philips-magnóval babrálnak, továbbra is hunyt szemmel fekszel, s még csak tétován, célszerűtlenül játszol a készülékkel, mintha még nem ismernéd a rendeltetését, mintha még akkor volna a kezed ügyében, mikor nem is ismerhettük a rendeltetését; s egyszerre milyen képtelenné válik ez az értelmes kis szerkezet, akkori kezünkbe képzelve!)

Te azonnal, ahogy megszólaltál, máris mintha a társaság lelkéből szólaltál volna meg. Hogy is ne, mikor a társaságba te lehelted a lelket. Amit olvastál, mintha már előre fel lett volna véve egy ilyen, akkor még nem is létező mágneses szalagra. Olyannyira azonos voltál önmagaddal, hogy e magaddal való azonosság a környezeteddel is probléma nélkül azonosított. Úgy hallgattak, mint a madárdalt a visszhangzó liget. Csakhogy belőlem az irigylésre méltó goethei „naivitás” – Ich singe, wie der Vogel singt – csak csodálatot vagy lenézést tudott kiváltani, mikor hogy. A benned megtestesülő, igaz, barátságunk és a neked mindjárt oly pillangó könnyű, nekem sokáig oly lárva nehéz indulás kezdő szakaszában csak csodálatot. És, persze, ellenállást. Állandó eltolódásban lévén önmagammal, ilyen eltolódásban álltam környezetemmel is, minél közelebbi volt, annál inkább. Minden buzgó és éber eggyéforrási szándékom ellenére mindig kívülálló maradtam „a” társaságban és minden társaságban, talán innen ered azóta is minden csoportosulásban megőrzött (vagy inkább le sem küzdhető) kívülmaradásom; te félig alva is egy voltál vele. Én állandó erőszaktételre kényszerültem természetemen; te a természet részének érezted a sajátodat, amit betölteni kell, nem bírálni. Nem te akartad, hogy olyan légy, amilyen vagy, hárítottad el többször is, mikor bírálni próbáltak valamit, ami épp te voltál – hogy jöhetnél te ahhoz, hogy kétségbe vond, ami vagy. (Ezért is lehetett aztán veled minden természetes, ahogy Jutka mondta, még az egyébként legképtelenebbnek látszó dolgok is. És ezért fogadhattad el magad a legképtelenebb formákban is, mindig olyannak, amilyen voltál. Most is, ezzel a domborművel a hasad helyén.) Nyomban te jutottál eszembe, mikor, évekkel később, a Tabou-ban először hallottam Juliette Gréco fekete-hattyú-szárny fürtjei alól kiröppenni a nagy háború utáni slágert: Je suis comme je suis – je suis faite comme ça. A saint-germain-des-près-i kis bár műegzotikus hang-füst-pohár-arc-dzsungelében úgy éreztük magunkat, mint a felfedezők, annyi sikertelen hős után megint a felismert boldogság kerekasztal-lovagjai. A kis asztalok fölött összeboruló fejek, frissen bukkanva fel a háborús évek alvilágából, ahol minden arra kényszerítette őket, hogy mások legyenek, mint amik, vagy mint amik szerettek volna lenni, mámorosan fogadták azt a lehetőséget, hogy végre olyanok lehetnek (még ha ez a lehetőség valójában csak egy bűvösen búgó hangban testesült is meg a párizsi éjszaka katakombáiban, és már ott is menthetetlenül össze volt fonódva, ha hasonlóan felületesen is, a háború szorításának nyomát viselő másik életérzéssel, amely szerint, épp ellenkezőleg, az emberi egzisztencia minden pillanatban a választás parancsa előtt áll, épp az előtt, hogy milyen is legyen). Te mintha sose kerültél volna választás elé. Voltál, amilyen voltál, akár Mademoiselle Gréco közöttünk kígyózó hangja. És írtad, amit írtál. S amit írtál, mintha csak egyenes folytatása lett volna annak, ami voltál, ugyanazokból a sejtekből épült fel, ugyanaz a hámszövet födte. Verseiddel ugyanolyan súrlódásmentes viszonyban voltál, mint önmagaddal; s önmagaddal is azért lehettél ilyenben, mert a verseiddel ilyenben voltál. Verseidnek így aztán leganyagszerűbb megvalósulása éppen az volt, ha személyeddel együtt jelenhettek meg, a közönség közvetlen vonzatában. A felolvasásban teljesedtek be, alkotó, mű és közönség oly szerves egységében, mint hajdan a rapszódoszok, manapság már csak a chansonnier-k felléptekor. Jó-e, amit írtál, vagy rossz? értik-e, vagy sem? – ezek a kérdések fel sem merültek benned. Mint ahogy az se, van-e barátaidnak idejük és idegük két órát várni rád, amíg egy találkozóra megérkezel; vagy jólesik-e nekik az, hogy jobbára csak közönségednek tekinted őket. Ha volt, ha nem, megvártak; ha jólesett, ha nem, megtapsoltak. Nem egyes tetteiddel mértek téged; hanem teveled mérték minden tettedet.

Hogy is ismerhetted volna azt a távolságot, amely mindig ott éktelenkedett, közém és mind a közé ékelve, ami voltam, a között, ami voltam és amit írtam? Szavaim és tetteim azonnali kérdésességét, amely önmaga iránt is újabb kérdést támasztott (hiszen a kérdés éppoly kérdéses lehet, mint az állítás). Ahogy a te hangosan és vidáman elcsattanó sikered után („Ugye, gusztusos?”, kérdezted a dicsérő szavak és felkiáltások közepén, szerény diadalittassággal és ezzel a szóval, amelyet én nyelvem leharapása árán se ejtettem volna ki azzal kapcsolatban, amit írtam, vagy ami mások írásában tetszett nekem; de hát számodra az érték amúgy sem volt kérdéses; és magától értetődőségében talán fontos sem, csupán az élvezhetőségére volt érdemes szót vesztegetned), ahogy tehát elkezdtem utánad olvasni a magamét, már az első szavaknál éreztem, hogy sem hozzám nem tartoznak, sem azokhoz, akik hallgatják, hogy egyrészt úgysem értik, másrészt meg ha értenék, olyasmit értenének, amit én nem akarok hogy értsenek. Hogy is lehetett volna hát sikerem? Hiszen ha lett volna, azt éreztem volna a legteljesebb kudarcnak. Ami, persze, nem jelenti azt, mintha a kudarcot sikernek tudtam volna érezni. Nem voltam azonos azzal, amit írtam, se azzal, aki azt írta, még kevésbé azzal, aki a sajátjaként olvassa fel azt, amit jószerivel nem is ő írt, és bár így a visszhangtalanság nem neki szól, mégis óhatatlanul őt érinti. Tudtam, miből áll és hogy jön létre a „siker”, még e legrokonabb, legegyneműbb közegben is, és nem kértem belőle. De vajon a sikertelenség feltétlenül becsesebb anyagból gyúródik-e? Siker és kudarc egyformán csak értéktelen oldalát fordította felém, egyformán keserű ízével kínált. Csak te voltál azonos még azzal is, amit én írtam (bár az teljességgel más volt, mint amit te írtál), azon az egyetlen, mindennél nyomósabb okon, hogy én írtam, s a te természetes természeted számára még az én nem-természetem is természetes volt. Végül is, valóban, nem voltam-e én is csak „olyan, amilyen”, ha olyan is, aki történetesen éppen nem olyan? „Nagyon szép, Nyuszika, gyönyörű”, mondtad, mielőtt még valaki – szokás szerint tódítva s a tartalmánál bántóbb modorban – hangot adhatott volna a mindenkiben valóban rémlő idegenségnek. „Nagyon szép”, mondtad akkor is, ha valóban elég „szép” volt (bár én ezt a „szép”-et sem sokkal inkább szíveltem, mint a „gusztusos”-t), akkor is, ha kevésbé; akárcsak a magad esetében, nálam sem engedtél meg magadnak ilyen elhanyagolható különbségtételt. Te írtad, és én írtam – az alapvető és megfellebbezhetetlen ítélet alapja számodra ez volt, nem pedig az, ami a természet számára is végtelenül jelentéktelen és mellőzhető kritérium: hogy végtelen számú teremtményei közül ez jobban, amaz kevésbé sikerül-e. „Nagyon szép”, mondtad. S esetleg meg is ismételted még, a balzaci Nucingen báró beszédmodorában, „Natyon szep”, a triviálisan idézőjeles torzítással még jobban kiemelve a vélemény komolyságát (mert a komolyságot közvetlenül nemigen viseltük el önmagunk és egymás vonatkozásában).

 

– Meghallgatnál egy részletet? – kérdezed még hunyt szemmel, s még mindig céltalanul babrálva a magnetofonon. A kérdés ezúttal még szónokibb, mint azelőtt bármikor. Hiszen téged igazánból sohasem érdekelt, hogy valóban meg akarom-e hallgatni, fel sem merült benned annak a lehetősége, hogy valaki ne akarná meghallgatni elkészült, készülőben levő, éppen elkezdett vagy akár csak tervbe vett művedet. Juthat-e eszébe a virágnak, hogy valaki akarja vagy nem akarja nézni, vagy beszívni az illatát? És érdekelheti-e, akadályozhatja-e ez a virágzásban és illatozásban? S már ragad is el az ihlet, az a sajátságos másodlagos ihlet, amely nálad nem kevésbé elemi erejű az elsődlegesnél, s amely bármikor meg tudott szállni, valahányszor – és akárhányszor is – meghallgattattad valakivel, vagy pontosabban, ha bárkinek a jelenléte módot adott rá, hogy újra meg újra magad meghallgasd, amit írtál. Elsődleges ihletednek mindig múlhatatlanul szüksége volt erre a másodlagosra, s ezt mindig fel is tudtad lobbantani, akármilyen kihűlt tűzhelyen. Itt, a betegágyon pedig még jobban összeforrott e kettős ihlet, egyetlen megszakítatlan láncba csavarodott. Diktálsz, és meghallgattatod, amit diktálsz, és hallgatod, ahogy hallgatják, és közben már tovább is diktálsz, megszakítatlanul. Hiszen nemcsak kész műveidhez volt szükséged mindig lehetőleg azonnali közönségre, hanem azok megalkotásához is. Ezért is tévedtek, akik zokon vették, hogy csupán hallgatóságnak tekinted a társaságot. Sokkal közelebb jártak volna az igazsághoz, ha azt mondják, társszerződül választod őket. Ifjúkorunkban írásaid legtöbbje s legjava nemcsak ott hangzott el először, ott is született köztünk; miközben mi – s velünk te magad is – szendvicseket faltunk, ugrattuk egymást, lemezeket tettünk fel, telefonvicceket ötöltünk ki, kórusban énekeltünk, randevúkat bonyolítottunk le a fürdőszobában, te, mintha csak az is ugyanilyen nemű tevékenység volna (s számodra olyan is volt), az egyik sarokban állva, esetleg percek alatt, tündéri költeményeket vetettél papírra, teljesen készen, amelyekben tökéletesen pontos és könnyed antik mértékbe foglaltad a körötted kavargó mértéktelenséget, értelmet (egy bizonyos értelmet) és szépséget (egy bizonyos fajta szépséget) kölcsönözve neki, élet és alkotás ritka szinkronjában. Most nem kell toboroznod a hallgatóságot, kiráncigálnod egyéb önös elfoglaltságai közül, mint ifjúságunk múltán nemegyszer, utcán, eszpresszókban, telefonon a lakásukon hajszolva fel őket, helyedbe jönnek, úgy, mint valaha szombat esténként a „társaság”, de most, méghozzá mindennap, a nap minden órájában. Élsz is az alkalommal. Be sem várod hát a feleletet. – Ott vannak a kazetták az asztalon, a virágok mellett – mondod.

 

Be se várod a feleletet, hiszen mi más is lehetne az, mint amit vársz, illetve, mint amit nem is vársz. Virág-öntudatod természetvarázsa alól ezelőtt se vonhatta ki magát senki, s ehhez most a betegség, e még az egészségnél is parancsolóbb természet varázsa járul. De én azért csak felelek. Pontosan úgy, ahogy rítusaink előírják. Ügyelek, kínosan ügyelek rá, hogy betartsam az íratlan szabályokat. Nincs nehezebb (ezt is most tudom csak igazán), mint megváltozott körülmények között változatlanul viselkedni. Ugyanazt a szerepet alakítani egy egészen más drámában.

– Ha mindenáron muszáj – mondom –, ha semmiképpen nem lehet elkerülni…

Látom a kazettákat, valóban ott állnak a virágváza mögött, kis állványukon szép sorban, akár a miniatűr könyvek, mint a jövő könyvtárának még ebben a kicsinyített méretben is nagyított makettjei. De még nem nyúlok értük. Én bevárom, nagyon is várom a feleletet.

– Okvetlenül ragaszkodsz – kérded (igen, okvetlenül ragaszkodom) – ehhez az idiotizmushoz? Nem rémes, hogy az embernek sose nőnek fel a barátai? (Ha tudnád, mennyire felnőttünk! Igazán nem tudnád?) Még mindig azt képzeled, hogy ez jó vicc?

– Ha harminc évig jó volt – mondom –, egy ideig talán még megteszi. Persze, tudom, neked mindig csak az a vicc jó, amit te csinálsz velem. A „piperkőc” meg a „tragikus muki”, gondolod, hogy harminc év óta egyformán jó? Én már harminc évvel ezelőtt is meglehetősen silánynak találtam.

Erre elneveted magad:

– Jól van, Nyuszika, nyertél. – (Igen, nyertem, megint nyertem egy egészen picike játszmát.) – Most már nyugodtan ideadhatod a kazettákat.

 

A kazetták ott állnak glédában a dáliák alatt. Ha nevetsz, még nehezebb. Mindent megpróbálok – mindnyájan mindent megpróbálunk –, hogy felderítsünk. S ha sikerül, bár ne akartuk volna. Ahogy az ajkak, felhúzódva az ínyre, látni engedik a fogakat, azok egyszerre kiugranak közülük, mint a ragadozók, mintha fel akarnák falni a körülöttük levő arcot, és diadalmasan kiülnének rá, összemarcangolt prédájukra. Amíg élünk, a fogak szervezetünk legromlandóbb részei, s ha már nem élünk, ők élnek belőlünk legtovább. Ezek a mi diluviális csigahéjaink. Halálunk jelképei, éppen, mert ők – viszonylag – halhatatlanok. Most is szemérmetlenül mutatják, hogy már közeleg az ő idejük. Ahogy kiütköznek a mosoly alól, és vigyorrá változtatják. Belőled is ezek fognak legtovább megmaradni. S a mosoly, amely óvatlanul kimutatta őket? Úgy röppen el róluk, mint egy lepke a fűszálról, ahová sohasem tér többé vissza. Úgy illan el, mint a fény, amely nem tudni, hova lett.

 

Az emberben a mosoly a legemberibb. Sírni-nevetni az állatok is tudnak, vagy majdnem tudnak, vagy úgy érezzük, mintha tudnának. Sírásnak és nevetésnek gorombán tényszerű, többé-kevésbé pontosan meghatározható, külső oka van. Ott törnek ki belőlünk, ahol valamilyen külső megrázkódtatás természetünk szélső pontjaira szorít, emberi lényünk limesein. A kibírhatatlanul egyszeri megrendülés vagy a tarthatatlanul ismétlődő gépiesség váltja ki. De mire felel a mosoly? Ki mondja meg, miért – és min – mosolyog a Veii Apollón, a Buddhák, a totonak agyagszobrocskák, a Madonnák, a Gioconda? Sírásnak, nevetésnek kimerítő tudományos irodalma van. De ki írta meg valaha is – és ki írja meg – a mosoly fiziológiáját és pszichológiáját? Miféle savak, fehérjék, elektromos impulzusok működése hozza mozgásba, bírja erre az alig-mozdulatra a szájsarkok izmait, bocsátja ki ezt a ki tudja, miből táplálkozó fényt az ajkak nyálkahártyáira, a szemek íriszére? Az embert felépítő sejt átöröklést hordozó óriásmolekulájának egymilliárd bázispárja közül melyikek tartalmazzák a mosoly rejtélyes biológiai információját?

 

Honnan hoztad magaddal a mosolyodat? Honnan hoztál belőle annyit, hogy mindenre és mindenkire jutott? Ha igaz az, amit hallottam (s miért ne lehetne igaz? az élet annyi feltáratlan rejtelme közül miért éppen ez az összefüggés ne lehetne valós?), hogy minden egyed eleve meghatározott nemi képességet hoz magával, s az oszlik meg az élet rövidebb vagy hosszabb tartama alatt, miért ne lehetne meg mindenkinek az eleve adott mosolytartaléka is? A tied szinte kimeríthetetlen volt. Állandóan ott lebegett fölötted, mintegy lényed metafizikájaként, a mindennapi élet változó fizikája fölött, változatlanul. Mint mindenki, te is bánkódtál és örültél, volt minek örülnöd, és volt min bánkódnod, azok között a forgandó cselekmények között, amikbe az élet sodor valamennyiünket, te is sírtál és nevettél – ilyen vagy olyan okokból –, de sírásod és nevetésed fölött egyformán ott csillant a mosoly, mint valami matematikai állandó, fizikai invariáns, amely nem függ a körötte végbemenő folyamatoktól, mint lényed mágikus jele. Mint minden élőlény rejtett közös lényege, amely benned mindenki számára láthatóvá vált: az élet folytonos keservei fölött (vagy alatt) a létezés folytonos gyönyörének megfoghatatlan jelenléte. A virágok, amelyeknek nincs sorsuk, csak létük van, mind mosolyognak. A virág maga a mosoly. Nemhiába szeretted mindig őket, s vonzódsz hozzájuk most még inkább. És nemhiába veszik körül virágokkal a betegeket. A virágok a betegség ellentétei. Oly csodálatosan törvényszerű, zavartalan és megnyugtató ívben hajlanak a bimbótól a virágzáson át a hervadás és azon át az új virágzás felé. Honnan hoztad magaddal ezt a virág-mosolyt? És hova viszed magaddal?

 

Mosolyogva (arcod megváltozott fiziológiája szerint megváltozott mosollyal) választod ki a kazetták közül (mert közben már odaadtam őket) azt, amelyikre a legújabb részletet diktáltad. Már kezeled a készüléket, amelyet nem is kellett odaadnom, egy idő óta egész nap ott van az ágyad körül, a kezed ügyében, izgatott kézmozdulatokkal, eddigi nyugalmadat hirtelen felváltó türelmetlenséggel babrálsz rajta. Mindig is különösen fehérek voltak az ujjaid, s különösen fekete szőrzettel borítva. Ez a kontraszt most még kiugróbb, ahogy ügyetlenül babrálsz ujjaiddal a billentyűkön (ügyetlenül, mert a gépekkel sose voltál valami jó viszonyban, mindig zavart bennük mereven objektív létezésük, amelyet nem lehet elbűvölni, amely csak a pontosan meghatározott műveletekre felel, ugyanolyan pontosan meghatározott műveletekkel; a gépek viselkedése mindig durván szembeállít bennünket a rajtunk kívülivel; az emberi magatartások értelmezhetők és befolyásolhatók, mindig alkalmazni lehet őket a magunk igényeihez vagy óhajaihoz, a gépek egyértelműek, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzájuk, túl gorombán képviselik a világegyetem fizikai és kémiai törvényszerűségét, amelynek mindig alá vagyunk vetve, akár tudjuk, akár nem, akár hajlandók vagyunk elfogadni, akár nem);

(lám, én is milyen szubjektíven és nyilván önkényesen értelmezem a te lényed megnyilvánulásait, nyilván úgy, ahogy éppen csak én értelmezhetem, senki más, annak a kapcsolatnak az adott függvényrendszerében, amely miköztünk kialakult, és csak mi kettőnk közt alakult ki, s még ezt sem fedi pontosan az, amit itt elmondok róla; mindig kettős a feszültség: a között, ami vagy s a kép között, amit rólad kialakítok, továbbá a bennem kialakult kép és a között, amit ebből, akár magamnak is, szavakba tudok foglalni; ha nem így volna, ha például betegséged és egészséged rejtelmes viszonya, tested lázas felbomlásának és szellemed éppoly lázas kiteljesedésének viszonya oly pontosan és beavatkozást nem tűrően meghatározható lenne, mint a gáz- meg a fékpedálé, nem volna lehetséges regényt írni róla, és nem is lenne miért),

ügyetlenül babrálsz a billentyűkkel, mégis láthatóan felvillanyozva attól, hogy ujjaid eddigi tétova mozgása (bár továbbra is eléggé tétova marad) most valami meghatározott és célszerű irányt vehet, s lassan (bár egyre türelmetlenebbül gyorsuló mozdulatokkal) sikerül visszatekerned a szalagot, lejátszásra beállítanod a készüléket, egy pillanatra kizökkensz az izgatott mozgásból, tartasz egy rövidke színpadi szünetet, mielőtt megnyomod az indító billentyűt.

„Indul a meseszekér”, mondod. S a surranva meginduló szalagon a néhány pillanatnyi, zörejekkel tele forgó némaság után felhangzik még egyszer ugyanez: „Csingilingi, indul a meseszekér…”, mondod a szalag hangján, s ebben a tárgyilagosságban, amely ugyan torzít, de torzítva is mintha valóságosabb képe volna a valóságnak (akár a művészet, azzal, hogy a hangot kiragadja környezetéből, gesztus, mimika, szemvillanás bonyolult kontextusából, mintegy kipreparálja, s ezáltal önállóbb életet ad neki), egyszerre minden eddiginél jobban, mintegy éles kivágásban látom (ha lehet így mondani: miért ne lehetne? ha igaz az, hogy „a költőben a fül beszél”?), látom valószínűtlenül elvékonyodó hangod fonalát, ahogy a kapkodó lélegzetvétel (a szorongó sietségé és a leromlott szerveké) mintha összebogozná, mint a hosszú telefonzsinórt, amelyet véget nem érő éjszakai beszélgetéseink közben fel-le járva a szobában, te is, én is annyiszor összegabalyítottunk, s oly üggyel-bajjal bogoztunk ki aztán, akárcsak a beszélgetéseinkben hurkot vető nézeteinket, azt se tudva végül is, melyik volt közülük a magunké, melyik a másiké.

„Indul a meseszekér”, mondod, mintegy két szólamban, „élőben” nekem, de a magnón már ugyanezt a készülő mű részeként, élet és irodalom ritka egybevágásának téve tanújává egy villanásra, mint ahogy aztán az egész szöveg, amely mint egy másik szalag tekeredik le a magnószalagról, maga is mintha csak az élőbeszédet folytatná, azért is, mert hiszen nem írod, hanem mondod, azért is, mert az a mindig is oly elhanyagolható távolság, amely nálad a beszélt és írott szöveg közé szorult, a megvalósítás idejét és a hang nemét tekintve egyaránt, mindig közvetlenül mutatta a kettőnek egymásból való eredezettségét. „Indul a meseszekér”, mondod, ezzel a kis stílusfordulattal is jelezve, mennyire nem voltál soha hajlandó az élet kész sztereotípiáit elfogadni, mennyire mindig azonnal helyükbe állítottad a belőled fakadó, saját sztereotípiáidat. Míg a magnó szól, megint arra gondolok, mennyire idegenkedtél mindig a gépektől, egy év alatt többet költöttél taxira, mint egy jó kocsi ára, s mikor barátaid már sorra beszerezték maguknak ezt a hasznos játékszert (amely hasznossága és játékossága folytán egyaránt oly üdítő), te kijelentetted, hogy amíg taxi és taxisofőr létezik, addig neked megfelel az. (Ez teszi még döbbenetesebbé a kórházi ágyon fogant elhatározásodat, hogy házassági évfordulótokra kocsival ajándékozod meg Verát. Már együtt is van éjjeliszekrény-fiókodban a pénz.) Talán még egy magnetofont se indítottál meg soha betegséged előtt, még a rádió bekapcsolására is lehetőleg családtagjaidat kérted meg; most is, mint már az előbb is megfigyeltem, ügyetlenkedsz az ügyes kis szerkezettel, de közben ügyetlenséged kapcsolatával (jobban, mint akár más az ügyességével) teljesen magadhoz idomítod, magadévá teszed, ha fonák módon is, ugyanazzal a kissé esetlen ügyességgel, elegancia nélküli eleganciával, szögletes simasággal, ami egész külső megjelenésedet jellemezte, életed részévé váltod, mint mindig mindent, amivel dolgod akadt. Ez is természetmivoltod jele és próbája: a külső kényszert és szükséget, a szokásosnál nagyobb applikációs és akklimatizációs készségeddel minden nagyobb megrázkódtatás nélkül változtatod benső valóddá, a természetedtől legidegenebb dolgok is azonnal természeteddé válnak, ha rájuk kényszerülsz. Amilyen heves tiltakozással veted el őket, amíg kikerülhető, olyan heves azonosulással fogadod be, mihelyt kikerülhetetlenné váltak. (Lásd megint: a kocsiügy.) Most is, mintha nem kézírással alkottad volna meg eddig könyvtárnyi művedet, szép nagy, artisztikusan kanyargó vonalakkal, melyeknek mindig külön is élvezted növényi indázását, még az írógép mechanizmusától is idegenkedve – hanem kezdettől fogva az írás kikapcsolásával a gépre bíztad volna gondolataid rögzítését, mint azóta, amióta erre kényszerít a betegség. Csak éppen az általánosan szokásos – és gépiessé vált – „Egy-kettő-három-négy-öt-hat… felvétel indul” helyett azt mondod a szalagra, mielőtt a szövegedbe kezdenél: „Csingilingi, indul a meseszekér…”, és e varázsszó nyomán a tőled oly eredendően idegen szerkezet egyszeriben a saját szerveddé válik.

Azt hiszem, nem tévedek, ha azt gondolom, épp e varázsszó által változtatod azzá. Nem először hallom most ezt a saját, különhasználatú magnó-jelszavadat, kezdettől ismerősnek is rémlett, de csak most jut eszembe hirtelen, miért. Hiszen abból az elfeledett kamaszkori játékunkból való ez, amellyel az akkori magyar rádióműsorokat figuráztuk ki szombat esténként a „társaságban”, ott kezdődött a végtelen együgyűséggel gügyögő gyerekrádiót belülről még gügyögőbb együgyűséggel nevetségessé robbantó kis produkciónk mindig ezzel a „csingilingi, indul a meseszekér”-rel. Ahogy Proust regényében a hely- és tájnevek, úgy foglalják magukban számodra a közös ifjúkori mitológia egyes szólásai, kifejezései életed kikezdhetetlen kerekségét, amely körvonalának legélesebb kívülről jövő megtörését is mindig ki tudja igazítani. Most ez a „csingilingi” és ez a „meseszekér” a varázsszó, amely által életed legújabb – és szörnyűséges – esetlegességei beleépülnek életed régtől, mintegy „öröktől” fogva adott kerek törvényszerűségébe, s ezáltal el is vesztik szörnyű voltukat. A szörnyűséget, amit te mindig is legyűrhetőnek éreztél a művészet által, de úgy, hogy a könnyű lebegéssel ne csak felszabadíts bennünket a súly alól, hanem el is takard, le is tagadd a terhet, s ezt sokszor csak úgy érted (csak úgy érhetted) el, hogy te magad ügyesen kibújtál alóla. Most azonban az sikerül neked (sikerül? ehhez a szóhoz itt nem kívánok kommentárt fűzni), amit ifjúkorunk közös mestere, a Mester, Dantéról szólva, valahogy így fogalmazott meg: a Súly és Lebegés misztikus házassága. A magnó forgó tekercsei: mint egy kúthenger páros vödrei, mint a motorok szíjáttételei, mint a homokóra tükörszimmetrikus tölcsérei, mint a haldokló fogyó ideje, ahogy az élőkét növeli, mint

akármeddig folytathatnám a látványos és találó (vagy kevésbé látványos és kevésbé találó) hasonlatok sorát, csak hogy megpróbáljam elterelni figyelmemet a döbbenettől, amivel ma, ma is, mint egy idő óta mindennap, viaskodom, amíg a mindennapi, az előző napi, a tegnapi penzumodat hallgatom; ahogy a folytonosan elcsukló s aztán annál sebesebben nekilendülő, mindig lélegzet után kapkodó hangod vészjósló staccatója és a rajta felhangzó mondatok tökéletesen kiegyensúlyozott, bonyolult és mégis ellenállhatatlanul egymásból következő melódiája között feszülő ellentétben ott lappang (ott tüntet) állapotod egész rendhagyó képtelensége vagy csodája (ahogy nevezzük): a felfoghatatlan ellentét testi valód szemmel látható összeomlása és szellemi erőd éppolyan szemmel-füllel követhető felívelése között. Igaz, a régebben is tökéletesen sima mondatok felhámján most át- meg átfut valami lúdbőrös borzongás (bár nem tudom, nem csak a kapkodó hang teszi-e, s olvasva talán nem is érezném de mégis     ahogy még jobban odafigyelek, ahogy éppen erre igyekszem figyelni, bizonyos hogy ez a tremoló, ez eddig hiányzott belőlük, talán éppen ez hiányzott mindig is egy kicsit), de mindez nem harmóniájuk rovására, inkább annak kiemelésére történik. És nemcsak a hang diszharmonikus staccatója meg a szöveg folyékony harmóniája közötti ellentét izgatja fel lénye legmélyéig a hallgatót, hanem az a másik, szövegen belüli is, amely a mondatok éteri suhanása, már-már súrlódást nem ismerő vivőereje s az általuk hordozott tapasztalatok, emlékek és sejtelmek súlya között támad: e gazdagon redőzött, színes és csillogó öltözék látványa és a között, hogy ez mégis úgy hat, mint valami már-már kibírhatatlanul obszcén meztelenség. Ne térjek inkább vissza a magnóval kapcsolatos analógia-változatokra, amiket legalább addig lehetne tovább tekercselni, mint egy hosszú magnószalagot? (A magnó fölöttébb tanulságos, igen messzemenő jelkép-sor előállítására alkalmas szerkezet.) (Mert a magnó közben szól és tekereg tovább.) Hogy elhessegessem azt a tolakvó képet, amit úgyse kerülhetek ki: ugyanaz a döbbenet, ugyanaz a viszolygás és ugyanaz az ámulat, mint akkor, azon az emlékezetes délutánon, betegséged és egészséged félelmetes lemeztelenülésének láttán. S ugyanaz a kérdés: vajon a betegség iránti hihetetlen közöny vagy éppen annak az elfogadott végső tudata meztelenítteti-e le veled így önmagadat, most életed legbensejét úgy, mint akkor a külső hámját (ha van egyáltalán különbség a kettő között), de éppolyan hanyagul elegáns és (talán) megfontoltan durva magátólértetődőséggel, mint akkor? Tüntetve is vele, hogy lám, létezésednek amúgy is két fő működése, a vágy és a beteljesülés, a kifejezés és a megformálás szerve tökéletesen érintetlen maradt. Nem ismerünk-e olyan élőlényeket, amelyek, ha fontos részeik épségben maradnak, azokból tökéletesen újra ki tudják fejleszteni elvesztett vagy életképtelenné vált többi részüket? Hogy azok „primitív” lények, gyíkfélék, gyűrűstestűek, a tengerek puha vagy tüskés gyümölcsei?… De hát nincs-e, nem volt-e benned mindig is valami ezekből az őslényekből, nem, ó, legkevésbé sem úgy, ahogy ezt az agytalanság telivér bajnokaira szoktuk mondani, épp ellenkezőleg: volt (van!) benned valami eredendően egy célra irányzott s ebbeli mivoltában a végsőkig finomodott és végsőkig egyszerűsödött rendszer, valami az egyszerű élőlények paradox magasabbrendűségéből a magasabbrendű gerincesek túlzottan bonyolult és épp ezáltal szétszórtabb és sebezhetőbb természete fölött. Persze hogy mindez csak az elkeseredés, nem is az elkeseredés, a megmagyarázhatatlan fölötti döbbenet biológiai fantazmagóriája

De hát végül is nem vagy-e itt teljes valóságodban, minden előzetes és többször megismételt orvosi prognózis ellenére? nem kell-e, nem köteles-e egyenesen az értelem valamilyen magyarázat után kutatni, még ha fantazmagóriának nevezzük is kísérleteit? Hiszen nem is csak itt vagy, hanem ahogy testedben fogyatkozol, úgy növekszik az, amit létrehozol, amit mégiscsak ezzel a fogyatkozó testtel hozol létre – szinte olyképpen, ahogy a magnó egyik tekercséről könnyedén és akadálytalanul siklik át a másikra a szalag. (De meddig tart még az egyiken? meddig? itt, ezen az előttünk forgón, jaj, lassan már a végéhez közeledik…) Megint lehunyódik a szemed. Ujjaid újra elkezdik a falra vetített árnyjáték lassú figuráit mozgatni. Mindketten hallgatunk. De lassan érzem, szinte a bőrömön érzem, mint egy sürgető enyhe borzongást, a te várakozásodat, hogy szólaljak már meg, mondjak valamit, legalább egy „szép, nagyon szép”-pel szakítsam meg a magnóról tekeredő hangod lázas fonalát. De mit mondhatok erre, amit hallottam? Mondjam azt, amit eddig magamnak próbáltam elmondani?

– Jó, Debebe, igazán nagyon jó – mondom inkább, hogy valamit mégis mondjak, reménytelen szokásom szerint a szokástól való e reménytelen kis eltéréssel kívánva (reménytelenül) érzékeltetni, hogy semmiképp sem vagyok hajlandó azt a megnevezhetetlen gazdagságot, amivel az igazi művészi alkotás átélése (befogadása? élvezete? felfogása? – vagy isten tudja, mije) megajándékoz bennünket, egyetlen üres szóval, kivált a polgári kényelmesség e mind értéktelenebbé váló „szép” szavával nagylelkűen kifizetni. Te ilyenkor általában, tréfás berzenkedéssel azt az egyébként komoly ellentétet is megrezzentve, ami a művészetről vallott felfogásunk között – hol alig érezhetően, hol húsba vágón – mindig is feszült, azt szoktad kérdezni: „Csak jó? nem gyönyörű, elragadó, hasonlíthatatlan? És minek az az igazán? engem akarsz vele meggyőzni, mert akkor nem kell fáradnod, vagy tán magadat kell nógatni?” De most nem szólsz semmit, még egy hálás kis mosollyal se nyugtázod várt elismerésemet, csak azt látom, hogy újra megrezzen a szemhéjad, s mielőtt még magától véget érne, egy gombnyomással elállítod a magnót, és kicsit felemelkedve a párnáról, amennyire csak képes vagy rá, széles mozdulattal intesz a hátam mögött megnyíló ajtó felé.

– Jöjjön csak, Gyűszűvirág kisasszony – mondod a belépő fehér köpenyes virágocskának, aki átlátva a helyzeten, finom kis mozdulattal jelezné, hogy fordul is vissza, nem akar bennünket zavarni –, hát persze hogy jöjjön! Üljön ide az ágy szélére. Ugye, milyen gyönyörű? – fordulsz hozzám, míg le se veszed róla a szemed, azzal az olvadtarany nézéseddel, amely a leganyagiasabb nőknek is mindig többet ért más férfiak valóságos aranyainál. – Ugye, milyen gyönyörű?

– Hát persze hogy gyönyörű – mondom engedelmesen, de enyhe lázadással is, mert nem szeretek felszólításra bókolni, s mert az életben már annyiszor hoztál kényszerhelyzetbe az ilyesféle tapintatlan felszólításokkal, amikor alig tudtam kinyögni az ócska hazugságot. Amit nem is sejtettél (vagy nem akartál sejteni), hiszen oly természetes volt számodra (vagy oly természetesnek akartad), hogy ami neked szép, az a barátaidnak is éppolyan szép legyen.

De most nem kell hazudnom. Gyűszűvirág nővérke valóban gyönyörű. Gyönyörű és gyógyító erejű, mint a gyűszűvirág.

 

Öcsinél aznap este ott volt mindenki. (Kivéve azokat, akik már nem lehettek ott.)

De akik már nem lehettek ott, azoknak az ottnemlétét is (nem tudom, mindnyájunk számára-e vagy csak az én számomra) még egyszer különös jelenvalósággal töltötte meg a te már távollétbe illő ottléted. Mint ahogy a te ottlétedet az ő ottnemlétük töltötte meg ezzel a most már végképp visszavonhatatlan távolléttel. Tudnom kellett régóta, de eddig még sosem tudtam ennyire tudni, hogy úgy vagy itt, mintha már itt se volnál. Több szál kapcsol immár őhozzájuk, mint mihozzánk.

Különös ezt ilyen különös dologként állapítani meg. Hiszen nem mindig hozzájuk fűznek-e mindenkit, mindnyájunkat a legerősebb szálak? Micsoda illúzió ebben az egyetemes halálra ítéltségben az, amit azok táplálnak, akikre még nem mondatott ki külön-külön, emberi szóval is az ítélet? Nem mindnyájan egyformán a halottak sorába tartozunk-e inkább, már születésünk percétől fogva, mint a majdan élni fogókhoz? Nem a halottak végtelen számtani haladványának egy-egy pontosan meghatározható tagja-e mindenki, aki él? („Egy törzsből valók vagyunk mindannyian, a halottak törzséből” – ahogy egy bantu-néger közmondás mondja.) És mégis: úgy látszik, éppen ez az illúzió az élők legfőbb biológiai tudása. Az ember addig él igazán, amíg, ha értelme nem is, de sejtjei hinni tudnak saját egyéni (és nem lélek, hanem test szerinti) halhatatlanságában. Mihelyt ez a – talán egykor majd kémiailag is kimutatható – „hit” (speciális fehérje? hormon? nyirok? új DNS?) eltávozik a sejtekből, helyét máris elfoglalja bennük a halál.

 

Öcsinél aznap este ott volt mindenki.

 

Itt volt egyáltalán mindenki.

[Hol is?… Hát persze:]

 

…Itt volt Sebes, akinek már két elbeszélése megjelent a napilapokban, s egy el volt fogadva. Itt volt Moldvai, a lírikus. Itt volt Czakó, egy másik lírikus. Itt volt Erdődy-Erlauer, egy harmadik lírikus. Itt volt Vándor V. Valér, a műfordító, aki minden nyelvből fordított, de egyet se tudott, az anyanyelvét is beleértve. Itt volt Specht, gazdag szülők gyermeke, egy szerény, hallgatag fiatalember, aki nem írt semmit, de két évig kezelték zárt intézetben, és zsebében állandóan ott tartogatta a három elmeorvos által aláírt pecsétes nyilatkozatot, hogy épelméjű. Itt volt egyáltalán mindenki.)

 

 

Öcsinél aznap este ott volt mindenki. Odafelé a kocsiban mind a ketten szótlanok maradtunk. Nem folytattuk se a kórházszobában megszakadt kényes beszélgetést, se azt a másik, semmitmondót, amelyet a kocsi indulása után kezdtél. Engem megint az az értelmetlen és leküzdhetetlen lelkifurdalás némított el, amely már annyiszor lepett meg, a legváratlanabb pillanatokban (mindig éppen olyankor, mikor valami fölöttébb áhított dolog elérésében akadályozhatott meg), az élőé, azért, hogy tovább él, mikor mások minden pillanatban meghalnak; a viszonylag egészségesé a betegekkel szemben; s még a szenvedőé is azokkal szemben, akik kevésbé viselik el a szenvedést stb. Úgy ültem a volánnál, mint egy halottaskocsi vezetője, ama ritka pillanatokban, amikor éppen teljesen tudatában van annak, hogy halottaskocsit vezet, nem is „halottaskocsit” (mert, megszokott használatában már metaforává válva, maga ez a szó is – mint annyi más szó – voltaképpen inkább „jótékony” elkendőzése annak, amit jelent), hanem egy kocsit, amely halottat szállít, s közben minden ízében érzi, hogy akit kocsiján visz, halott, miközben ő él. S mi némított el téged? Ez csak az állandóan jelenlevő, elűzhetetlen és megválaszolhatatlan alapkérdés egyik változata. Mit tudsz, és mit nem tudsz? Mennyit akarsz tudni, és mennyire tudod akarni, hogy ne tudd? Nem tudom. Magad elé néztél, a kocsi padlóját bámultad, kimerülten az öltözködéstől (s a közben való levetkőzéstől) meg az újra felvett függőleges helyzettől. De különben egészen hasonlóképp ahhoz, ahogy a „társaságban” szoktál magadba hullva bóbiskolni. Nem láttad az alkonyi városnak nyár-álarca alatt már őszi fintorokba ránduló vonásait. Az egymás után elsuhanó vadgesztenyefák sora között (hogy szerettünk királyi nyugalmuk alatt sétálni!) én néztem helyetted utoljára az utat, amerre mentünk. Minden merőben valószínűtlennek hatott. Vagy felfokozottan valószerűnek. Mint egy könyvben a kiemelt szövegrészek. Vagy az „    ”-be tett szavak. Vagy a valami miatt olvashatatlanná vált betűk. Az új toronyszálló ablaksorának hatalmas fény-függőlegese, a parkolóhely vízszintesén sorjázó kocsik különböző színű és alakú tetőkockáinak mozaikja. A nagy tér oldalán húzódó piros-fehér csíkos palánk, amely a fölszedett úttest mély nyílását torlaszolja el

(építik az új földalattit, amin te már nem fogsz utazni)

s amely elől az utolsó pillanatban sikerült elrántanom a kormányt

(milyen képtelenül egyszerű is lett volna egyszerre minden!)…

Az örök ígéret egy villanásával belém akaszkodó női szempár az autóbusz hátsó peronján, amely mögött percekig lépésben kellett haladnom a délutáni csúcsforgalom torlódásában.

(Te, lehet, hogy most még ezt se vetted észre?)

Közben egy pillanatra hirtelen felvetetted a fejed (váratlanul, mint a társaságban szoktad), és megszólaltál, épp ifjúságunk kedvelt kis parkja mellett mentünk el: „Milyen szép, mintha először járnék egy idegen városban.” De ez csak egy pillanatig tartott. Már süllyedtél is vissza az előbbi, várakozó vagy épp semmit se váró állapotba. Megpróbáltam a vezetésre koncentrálni. Mindenestül átadni magam annak a sokszor oly üdvös kényszerűségnek, amelyben a kocsi 40–60 km-es óránkénti sebessége mellett a volánnál ülőnek semmi más pillanatnyi tennivalója, sőt gondolnivalója sem lehet, mint a gáz, a fék, a kormány, az irányjelző „rendeltetésszerű működtetése”. Ki akartam törni a torlódásból. A kocsivezetők leküzdhetetlen türelmetlenségével (és leküzdhetetlen versengési ingerével is, amelyet pedig úgy utálok, s ami ellen folyton próbálok küzdeni), meg azért is, mert valóban siettem, sietnem kellett, minél gyorsabban le kellett bonyolítani ezt a mesterségesen megrendezett különös utolsó látogatást az élet világába, amelynek épp azt a hitet kellett keltenie, hogy nem utolsó és nem is különleges, sietni kellett vele, minél kisebb időközre szorítani az egészet, kórháztól kórházig, úgy, hogy közben azért beleférjen lehetőleg „minden”, főként az illúzió, hogy ez az utolsó, s még épp az utolsó pillanatokban megvalósuló fölkelés tulajdonképpen első, a lábra állás kezdete, sietni kellett, nehogy, túl hosszúra nyúlva, saját ellentétébe forduljon (aminek a kockázata úgyis eleve ott lebegett fölötte), nehogy fizikailag több rosszat tegyen, mint amennyi jót lelkileg tehet (bár tudjuk, hogy a kettő mennyire elválaszthatatlan egymástól, s hogy a te helyzetedben tulajdonképpen a legkisebb öröm többet segít, mint amennyit a legnagyobb fizikai igénybevétel árthat); meg én is nehezen viseltem az utolsó útnak ezt a kálváriáját (amelyen a keresztet vinni segítők közé tartoztam); s amellett ki is akartam szabadulni a még mindig rám szegeződő, nyugodt és kihívó, kecsegtetően közönyös női tekintet megpróbáltatása alól. Meg is találtam a kínálkozó kis rést, amelyen ugrásszerű gyorsulással, kissé vakmerően, de azért kellő biztonsággal előzésbe kerülhettem. Most már csak sávot változtatva jobbra kellett húzódni, hogy a főútvonalról befordulhassak a hegyre vezető kis mellékutcába, ahol szabad út nyílt. Pár perc múlva helyben is voltunk.

 

Amikor Öcsi nyitott ablaka alatt leállítottam a motort, egyszerre nyugtalanító csend lett. Mint amikor a filmen hirtelen megszakad a folyamatos kísérőzene, csak a kép megy tovább. A kocsiajtó csapódása úgy hatott, mint valami jelentőségteljes esemény. Az ablakokból semmi zaj se hallatszott. Mintha még senki se lenne ott. De mire az első emeletre felvergődve becsengettünk, már a régi szombat esték fülsiketítő zsivaja csapott ki a megnyíló ajtón. Már mindenki ott volt. (Kivéve azokat, akik nem lehettek ott.)

És mindenki egyszerre beszélt. Mintha észre se vennék érkezésünket. „Rájátszanak”, gondoltam, „mint a rossz színészek. De hát nem vagyunk színészek, és hónapok óta színházat kell játszanunk.” Stoceknek éppen abban a pillanatban kellett halaszthatatlan sürgősséggel kommentálni valami külpolitikai szenzációt (ő harminc éve mindig külpolitikai szenzációkkal van tele, nagy kunszt ebben az utóbbi harminc évben!), amely közvetlenül ideindulása előtt érkezett telexen a szerkesztőségbe. Szili ugyancsak épp ehhez a pillanathoz érezte köldökzsinórral kötöttnek mulatságosan bürokratikus élményét egy kisebb spanyol múzeum restaurátornőjével. Isti – hetvenedszer? hétszázadszor? – éppen belekezdett volna a tejszínes eperről szóló (hétezredszer is újnak ható) hőskori rémhistóriájába. Végül is Öcsié lett a szó, aki egy legutóbb látott nemzetközi teniszmérkőzés kapcsán fejtette ki, ki tudja, hányadszor, a már mindnyájunk könyökén kinövő sportfilozófiáját (mindannyiunk minden viselkedése és vélekedése, tréfája és okfejtése, ostobasága és zsenialitása már rég az összes többiek „könyökén nőtt ki”; de ez, különös módon, hosszú időn át nem csökkentette együttléteink varázsát, sőt, tulajdonképpen ez adja meg máig is e varázs és ez izgalom tartalmát, az együvétartozásnak azt a megismételhetetlen egyszeriségét, ami magával az élet egyszeriségével azonos, s ami mindnyájunkban, mindnyájunk segítségével fenntart valamit, valami pótolhatatlant, az ifjúságból), Öcsi nagy hangon adta elő sportfilozófiáját, amely, persze, csak életfilozófiájának pittoreszk vetülete volt. „Szóval, nem szépen kell játszani, mint vasárnap ez a kis argentin, hanem nyerni kell. Nem egyszer-kétszer, teljesen vert helyzetből, hátraloholva, nemcsak visszakanalazni, hanem érthetetlen bravúrral meg is ölni a védhetetlennek látszó »lob«-ot, learatni a tapsot, aztán gyors ütemben melléütni három teljesen sima labdát, és észrevétlenül elveszteni a gémet. Az igazi klasszis, fiúkák, a nyerni akarásban mutatkozik meg, a minden helyzetben egyedül a nyerés irányában összpontosított erőfeszítésben. A védhetetlen labdákat nem muszáj visszaütni, de a védhetők közül egyetlenegyet sem szabad elhibázni. Szépeket te is tudtál ütni néha…”, fejezte be, a végét nekem adresszálva. Közben levettem a kabátodat, fotelt toltam alád, amelyben szinte elvesztél, csak a hasad emelkedett ki, még torzabb elhelyezkedésben, mint a paplan alatt, és elképesztően elálló gallérod fehér szárnyai közt az (általam választott) nyakkendő tömzsi fekete madárteste repdesett szinte a levegőben.

Egyszerre Dezső toppant eléd, tétován horkanva a levegőbe, mintha csak véletlenül került volna arra, de azért váratlanul mégis hozzád fordult: „Szervusz, pajtás, régen nem láttalak”, mondta rikoltva, mintha nem az volna a természetes, hogy régen, évek óta nem lát közülünk senkit, évtizedek óta „ördög-bajának” zárkájában élve, amely fölött édeni mozdulatlanságban lebeg az idő, „rég nem láttalak”, ismételte meg még egyszer, nyomatékkal, s aztán hozzátette: „pompás színben vagy, mint mindig”. „Nem, Dezsőkém, nem vagyok pompás színben”, felelted, megpróbálkozva a könnyed hangvétellel, „most nagyon beteg vagyok, de hamarosan meggyógyulok, és akkor majd megint duhajkodunk”. És vártad a többieket. De senki nem mozdította a füle botját sem. Értetlenül bámultál magad elé. Láthatóan nem így képzelted el ezt a pillanatot. Én is csak akkor kezdtem pedzeni, miről lehet szó, mikor Öcsi tirádájába belevágva, Szili is háborítatlanul és a tőle szokásosnál valamivel harsányabban fújta tovább a magáét: „Képzeljétek, a kolleginának sejtelme se volt róla, hogy az az egyedülálló kis ibér votív-szobrocska egyáltalán náluk van… Még sose látta. De azért készségesen levitt a raktárba, hat zsúfolt pincén keresztül…” – „És mit ábrázolt az a te kis votívod?” – „El tudjuk képzelni!” – „Nem valami másért vitt le a pincébe?” – „A pincébe!…” – „És elpirult a lányka, mikor meglátta?” – záporoztak egyszerre a szoba különböző sarkából az ugratás rituáléjában a hasonló esetekre készen álló szólamok (ezekben a regiszterekben évtizedek óta úgy össze voltunk hangolva, hogy ugyanabban a pillanatban szóról szóra ugyanazokat a szavakat ejtettük ki, ugyanazzal a hangsúllyal). De az én agyam most nem volt rájuk hangolva. Erre nem voltam elkészülve. Máskor mindig. Bármikor. Álmomból felriasztva is. Most nem. A kórházi öltözködés (és vetkőzés) meg az út izgalma után nem. Hogy ezek nem is egyszerűen „rájátszanak”, hanem egész mást játszanak. A régi, annyiszor kipróbált és mégis mindig sikeres játékot. Az észrenemvevősdit. A „láthatatlan embert”. Ami abból áll, hogy éppen azt nem szabad észrevenni, aki abban a pillanatban épp a leginkább előtérben áll. Aki valamiért épp tündököl. A nap hősét kell sárba taposni. A csúcspontot, hogy úgy mondjam, a rekordot ebben akkor értük el (emlékszel!), mikor Bubát a leningrádi egyetem díszdoktorává választották, és egyidejűleg meghívták egy szemeszterre előadónak a Harvardra is, s az ezután esedékes összejövetelen egy teljes óra hosszát kibírtuk, hogy tudomást se vegyünk a boldogan és gyanútlanul érkező fiúról, mintha valóban láthatatlan volna, senki egyetlen olyan szót sem ejtett, egyetlen olyan gesztust sem tett, ami arról árulkodott volna, hogy méltóztatunk akár a legcsekélyebb figyelemre is méltatni az „élet királyának” (így neveztük a játék antihősét) jelenlétét. Hiába mondta el hetvenszer, külön-külön megpróbálkozva mindenkinél, a végén már a sírást alig győző röhögéssel, hogy „ne hülyéskedjetek már!”, „na, most már igazán elég a marháskodásból!”… Most tehát te voltál az „élet királya”. De te azért nemhiába szólaltál meg: „Hülyék, talán tudomást vennétek róla, hogy itt vagyok…”, valaki felkiáltott: „Hülyék, nem látjátok, itt van Debebe!”, és egyszerre mindenki megkönnyebbülten adta fel a játékot, fellélegezve, hogy szabadon örülhet neked, de akár szabadon sírva is fakadhat, a játék jóvoltából most egy pillanatig nem kell játszani, mert bármit csinálunk, az még úgyis a játék tartozékának hat. „Itt van Debebe, hurrá, akkor mehetünk a vályúhoz”, rikkantotta el magát valaki, „látod, csak rád vártunk a vacsorával”, mondta Kati. „Na, azért csak ne túl mohón”, vette a lapot a házigazda. Erre mindenki rohant a büféasztalhoz, te is kezdtél kikászálódni a fotelből (mindent pontosan úgy akartál csinálni, mint bárki más, illetve, mint önmagad, mintha még valóban az volnál), szerencsére Kati ott volt, gyengéden visszanyomott, úgy mondta, háziasszonyi természetességgel, hogy majd ő kiszolgál, nem kell azért annyira ugrálni, most vagy először (először!) kint a kórházból, és már ugrott is vissza a tányérral, amelyre vigyázva csak épp azt a néhány falatot rakták, amit Kornél orvosi segédletével előre kiadagoltak neked. „Úgyse fogja megenni azt se”, mondta Kornél. De megetted. Egy falatka lazac, egy pici, egészen sovány sonka, pár szem tartáros zöldborsó. Meg egy kisujjnyi vörös bor. Roppant erőfeszítéssel (ami még nagyobb lett attól, amivel el is akartad titkolni ezt az erőfeszítést), de azért el-elmosolyodva (azzal a mosollyal, amely belülről még annak is indult volna talán, de a végrehajtó szervek, az arc és a száj önmagukra zsugorodott izmai menthetetlenül vigyorrá torzították), elmosolyodva a szokásos idétlenségeken, amelyek Öcsi fejedelmi születésnapi lakomájának szégyenletes szegényességéről ejtettek el néhány „dobott”, de épp ezáltal annál hangsúlyosabb megjegyzést; hogy barátunk írói jövedelme az utóbbi időben tetemesen megcsappant, nem is lehet kívánni tőle jobbat, aztán meg épp ellenkezőleg (a legcsekélyebbet sem törődve az önellentmondással), hogy hát ilyen dolog a gazdagság, szomorú fukarságba dönti még a legbőkezűbb embereket is. Közben mindenki kétpofára tömte magát, mint talán kamaszkorunk óta soha. Öcsi ügyet sem vetve az ugratásra, játszotta a maga szerepét, a bőkezű házigazdáét, akit kiélnek és fölhabzsolnak a szegény kiéhezett barátok. „Még egy szelet hideg roastbeefet, kis lazacot, kolbásszal töltött karajt?”, rakta Szili tovább már púpozhatatlan tányérjára, sőt amellé is az újabb adagot, „van bőven, nem kell sajnálni, most az egyszer mindenki jóllakhat.” Szili szerény szemtelenséggel szabadkozott: „A világért se, Öcsikém, csak egy-két falatot”, és közben tömte magát, mint fénykorában (annaleseinkben meg van írva, hogy Szili egyszer egy kerti vendéglőben, a teljes pincéri gárda asszisztenciájával, hét adag lecsós kacsát vágott be vacsorára, sőt, a még nagyobb hatás kedvéért, állítólag máshol már elköltött vacsorája után), „jusson valami a többieknek is, én majd kicsit később leszaladok ide a kispiszkosba harapni valamit, ennyi bőven elég lesz előételnek.” „Idétlenek vagytok”, sietett valaki Öcsi védelmére (hogy mi sül ki az ilyen védelemből, mindenki tudta jól), „Öcsi, igaz, ritkán hívja meg a régi barátait, de akkor aztán kitesz magáért, ki is tehet, persze, ha csak a töredékét is meg akarja hálálni annak, amit jó előre leevett mindnyájunknál.” – „Jó, jó, kitenni kitesz, de azért annyira nem, mint amikor az új, a »menő« barátait látja vendégül, de hát lehet ezen csodálkozni?”, tette hozzá Stocek. – „Emlékeztek a piperkőc születésnapjára?”, akart most valaki hozzám jó lenni (azt is tudjuk, mire megy ki az ilyesmi), „ő persze a francia konyakot se sajnálta tőlünk. Pedig ő a szegényebb. Igaz, ő nem nagydíjas, meg nincsenek is olyan fejesebb barátai, akiknek tartogatnia kellene.”

Öcsi se maradt adós. A többiek is fújták a magukét. Ment minden, mint a parancsolat. Az egész isten- (vagy ördög-) tisztelet, abban a megszabott rendben, ahogy évtizedek alatt kialakult, tökéletesen működő feltételes reflexként, automatikusan és szinte észrevétlenül – már réges-régóta nem mutatott pontos összjátékkal. Csak épp egy gondolattal kevésbé volt automatikus, kevésbé önfeledt – a szokványok egyszerre valami új fényt kaptak, mint akkor, amikor – a történelem előtti időkben, ahogy mondani szoktuk – először mondta ki valaki közöttünk; jelenléted rezonanciája összekeverte az egészet, és kiemelte belőle a valódi alaphangot, amit már régen elfeledtünk: igen, miért is találtuk volna ki ezt a sok idétlenséget a kezdet kezdetén, s mi másért is ismételtük volna változatlanul, unos-untalan, okos, tekintélyes, felnőtt férfiakként és nőkként, ha nem azért, hogy már jókor elkezdjük, és egyre reménytelenebbül is a végsőkig folytassuk az egyoldalú pert az ifjúság elmúlásával, amely végső soron az élet elmúlásával egyenlő? Akkor pedig most került mindez igazán a helyére, ebben a pillanatban, soha eddig úgy, mint épp most, amikor olyan helyén nem valónak éreztük, hogy alig bírtuk folytatni, s épp ezért kicsit tovább is folytattuk a kelleténél.

„Hülyék”, szólaltál meg egyszerre, „hát még mindig nem tudtok valami intelligensebbet kitalálni?”

„Debebének nem elég intelligens a társaság, majd legközelebb akadémikusok közé hívjuk”, csattant fel erre valahonnan (mintha nem lettek volna közöttünk is akadémikusok, de hát az ilyenről magunk között csak röhögve vettünk tudomást, az életben elért rangjainkat, legalábbis, ha együtt vagyunk, még mindig tudjuk ifjúságunk elképesztően groteszk fénytörésében látni). De ez a hirtelen visszaesés a kettős játékból az igazi játékba egy kicsit sok volt. Mindenki elhallgatott. Csendben falatoztunk, a valóságosnál kicsit nagyobb igyekezettel, tüntető gesztusokkal, tányérral a kezünkben, a szoba különböző sarkaiban.

 

Az utóbbi időben, már a betegséged előtt (vagy a betegség lappangásának időszakában) szemmel láthatóan idegesíteni kezdtek ezek a régi rítusok, kivált, ha a te rovásodra nyilvánultak meg, vagy ha Öcsivel vagy velem szemben. Most pedig… Átláttál rajtunk? Átláttál magadon? Egy pillanatra kétségbeesve úgy éreztem, hogy talán mégse kellett volna megrendezni ezt a halál előtti tort.

Néztelek. Nem, most nem tévedhettem. Most biztosan arra kellett gondolnod. Most nem lehet, hogy ne érezted volna azt a végső magányt, a távozóét, amelyet éppen minden erőnkkel feloldani szerettünk volna; Eurüdikéét, akit még isteni segédlettel is csak úgy lehetne visszahozni az alvilágból, ha az istenek ahhoz is hozzásegítenének, hogy mások legyünk, mint amik vagyunk. De ettől óvakodnak. És mi hátranézünk. Mert nem lehet nem hátranéznünk, mert e feltétel eleve teljesíthetetlen. Hermész (a te Hermészed) minden isteni jóakarata kevés, amíg Hermész csak isten marad, és Orpheusz csak ember.

Ezek itt tovább hülyéskednek én meg meghalok tudom hogy miattam tudom hogy értem hülyéskednek de én akkor is meghalok úgy szeretem őket de akkor is meghalok és akkor mit jelent az hogy szeretem őket mindent megtesznek értem de semmit se tehetnek értem és rosszul érzem magam majd szétrobban a hasam és még az a pár falat is mindjárt kijön belőlem ők meg énmiattam kétszer annyit zabáltak mint amennyihez kedvük lett volna –

gondolhattad. De lehet, hogy mégis ezt gondoltad:

Nem mégse lehetek olyan nagyon beteg milyen őszintén hülyéskednek és hogy zabálnak zabálhatnának így ha azt gondolnák és Kornél itt hagyott volna és amit nem is tudnak amiről sejtelmük sincs majd egyszer elmondom nekik Nyuszika már tudja de hogy milyen édes azt senki se tudja és senki nem is fogja tudni ha csak eszembe jut de hiszen ki se megy az eszemből már minden vérem odafut pedig megint feszít a hasam enni nem szabad nem

„Még egy falatot, kis sonkát?” hajolt oda hozzád Kati, a tőle telhető legteljesebb elfogulatlansággal. „Nem, tündérke, köszönöm, most nem, majd később. Majd talán később…”

„Hogy volt azzal a szép spanyol restaurátornővel a pincében?”, próbálkozott meg valamelyikünk még egyszer az előbbi hangnemmel. De most nem felelt rá a kórus. Csönd volt, egyre ritkább és elszórtabb evőeszközcsörgéssel kísért, tompa csönd.

 

 

Gyűszűvirág nővérke leült az ágyad szélére, ahogy kérted, és virág-kezével simogatja a homlokodat.

– Hogy van? – csendül fel picike, kicsit elnyújtott ezüsthangja.

– Ha maga itt van, tudja, hogy mindig nagyszerűen – felel rá az éppoly vékonyka, csak éppen tompa és rekedt hang, de megszépülve a tekintet finom aranyfüstjétől.

– Én csak hírnökként jövök, a folyosón izgatott tömegek várnak a bebocsáttatásra.

– Csak várjanak – mondod, kicsit megint ingerülten, de egyben némi enyhítő büszkeséggel is, hogy, íme, megint tolongnak a látogatók, mint egyébként mindennap; azzal a büszkeséggel, amivel az egyetemi előadásaidra gyülekező hallgatókat fogadtad, akik között többnyire jócskán akadtak egyetemen kívüli érdeklődök is, mint valamikor régi mesterünk péntek esti vallástörténeti kollégiumán. – Épp elegen vagyunk hárman. Tres faciunt collegium. Mi hárman meg valami még fontosabbat… – Szemed aranya mozdulatlanul tapad a lányra, befuttatja egész alakját. – Épp egy részletet hallgattunk vissza magnón. Ne folytassuk együtt? – És megint nem várva válaszra, már nyomod is le a gombot, az utóbbi idők egyre tétovább és türelmetlenebb ujjmozdulataival, csak előbb még kimondod a varázsszót: – Megy tovább a meseszekér.

A magnó, mint egy rekedt és készséges papagáj, recsegi utánad:

„Csingilingi, megy tovább a meseszekér…”

 

A gyűszűvirágról szóló vers, amit Öcsinél aztán (mielőtt még ki kellett volna menned hányni) felolvastál (mindenki unszolására, amire persze nem volt semmi szükség), szertartásosan kivéve külső zakózsebedből a kis fekete könyvet, amely a te „kapcsos könyveddé” vált, e csodaszerűen fellobbanó kórházi ihlet áldozati edényévé (afféle kis próbakötet, makett, amilyent a kiadók minden nyomás alatt álló könyvükből elkészíttetnek, üres lapokkal, s amiből most, tudva, hogy ilyenbe szeretsz írni, a látogatóba járó kiadói igazgatók és kiadói altisztek – mert ezekkel és azokkal, mint annyi mással, egyaránt szorosabbra fűződött kapcsolatod, mióta itt vagy – olyan tömegben hoznak ajándékba, s olyan változatokban, hatszáz lapos nagy alakú albumoktól a karcsú kis jövendő verseskötetekig, hogy akár még egy életművet végigírhatnál bennük; ez is, mint bármi, ami erre a legcsekélyebb lehetőséget kínálja, jó arra, hogy reményed belékapaszkodjon); egyik kezedet a fotel támláján kinyújtva, a másikon, a könyvecskét tartón éppoly szertartásosan megforgatva jegygyűrűdet, ahogy felolvasás előtt mindig is szoktad; fejedet, szertartásosan, félrehajtva: hogy mindent, a még szét nem hullt alkat tehetetlensége (vagy kitartása) folytán is, de már a tudatos erőfeszítéshez is folyamodva, pontosan ugyanúgy tégy, ahogy te tennéd – a gyűszűvirágról szóló vers, amit felolvastál, egyik darabja annak a virágciklusnak, talán a legszebb közte, amely költészeted e legutolsó, kivételes szakaszának tündökletes tisztaságú kis remekeként fog bekerülni (ki kell magunkat nevetnem, ahogy – kimondom? leírom? – ezt a szót) az „irodalomtörténetbe”. Immár harmadik évszaka élvén a kórházi szobában, amelynek nincsenek évszakai (mindig egyforma színek, egyforma temperatúra, egyforma öltözék, egyforma villanyfény, egyforma napirend, vizitek és vizsgálatok, gyógyszerek és étkezések, in- és transzfúziók egyforma ritmusa), a váltakozó virágok hozták be ide a változó életet, egész nap szemtől szemben állva veled, az ággyal átellenben álló asztalon, a vázában. Velük aludtál, és velük ébredtél, lezáruló tekinteted a kék éjszakai lámpa derengésében mindennap utoljára az ő halvány rajzukat sodorta magával az álomba; felnyíló szemed a reggel fényében az ő kitörő színeikkel töltötte meg álomból ocsúdó első eszméléseidet.

Flaubert azt a legfőbb írói tanácsot adja a süvölvény Maupassant-nak, hogy addig nézzen egy fát, amíg az a fa többé semmilyen más fához nem hasonlít, és csak aztán próbálja meg leírni, azt próbálja leírni benne, ami nem hasonlít semmi máshoz. Te addig nézted a nap minden szakában, ébredéstől elalvásig, a cserélődő virágokat, nárciszokat, almaágakat, tulipánokat, flamingószegfűket, rózsákat, mályvákat, dáliákat, íriszeket, egyszer még azt a bogáncsot is, amit az országúton megállva az árokparton szakítottam neked, meg a gyűszűvirágokat, amelyekből egy idő óta mindig hajlongott legalább egy szál az asztalodon, amíg valóban nem hasonlítottak többé semmi más nárciszhoz, más tulipánhoz, más dáliához, mind-mind éppen az az egy szál kórházba hozott virág lett, ami volt. De te nem álltál meg ennél, tovább nézted őket, addig, amíg végül minden nárciszhoz, minden rózsához, minden mályvához, minden íriszhez hasonlítani kezdtek; s aztán még tovább, amíg egy szál rózsa nemcsak minden más rózsával, a rózsa lényegével azonosult, hanem az írisszel meg a dáliával s még a bogánccsal is; és aztán még, még tovább, amíg mind-mind hasonlóvá vált az élethez, az egyetlenhez és oszthatatlanhoz, a mindennap elbukóhoz és mindennap diadalmaskodóhoz. Nézted a nárciszokat, rózsákat, dáliákat, gyűszűvirágokat, nézted őket, amint ott tombolnak előtted az élettől, és ott haldokolnak előtted, de haldoklásukban sosem a halálhoz érkeztek el, hanem önnön halálukat kikerülve, mindig újra az élethez. A haldokló virág – a versben – mindig találkozott valahol a születő szerelemmel és a születő alkotással, és szervezetük és szerkezetük – virág és vers szerelemben egyesülő szerkezete és szervezete – titkos rétegeiben egyszeriben le is győzte a benne oly félelmetesen és pontosan megjelenített és felidézett hervadást. Mert virágon és emberen, hervadáson és halálon, sőt virágzáson és életen túl, mindegyik körül, s talán leginkább a Gyűszűvirág körül, ott lengett valami kimondatlan, valami, ami úgy tetszik, mindezeknél fontosabb és mindezeken túlnövő, ami éppen ezért meg sem jeleníthető, aminek nevét, mint az istenét, nem lehet kiejteni. A néma és béna Ferenczy Béni bal kézzel festett csodálatos virág-akvarelljeinek párjai voltak e versek. A lélek bal kezével írva, mikor e lélek egyik fele már béna volt, és néma, de a másik fele éppen ettől még hajlékonyabb és beszédesebb lett. Valahol abba a talán csak Mozart zenéjéből ismert régióba emelkedve, ahol a tökéletesség éppen a benne feloldott tragikum már-már tarthatatlanul tömény, de a formán mégsem túlcsorduló telítettsége folytán válik szinte létfölöttien derűssé.

 

A vers felolvasása után beálló újabb csend, majd a felcsattanó taps és az elragadtatott (vagy rituális iróniába bújtatott) magasztalások közepette („Gyönyörű, Debebe!” „Mondhatom, cuki egy mű.” – „Ennél szebbet még te se írtál!” – „Fasza kis költemény!” – „Jobb, mint az Őrült hinta!” stb.) észre se vettük, hogy nagy nehezen feltápászkodsz a fotelből, s főként, hogy miért, s mire Vera meg Kati odaugrottak, hogy segítsenek, már nem tudtad visszatartani a keserű ingert, s a csuklás és öklendés egyszerre bukott ki visszafojthatatlanul a szádon, tartalmát végigcsorgatva a nyakkendő csokrán, ahogy gyorsan vezettek a fürdőszoba felé.

 

Mellettem az asztalon, veled szemben, könnyű légáramlat rezegteti a gyűszűvirág egyszerre rejtező és kihívó, gyógyító és mérges, feltűnés nélkül szép harangocskáit.

Gyűszűvirágnak mennie kell. Már csengettek érte egy másik szobából. Amikor csak teheti, úgy tesz, mintha egyedül a te társaságod élvezete volna a feladata. De hát nem mindig teheti. Olyankor szinte bocsánatkérően és valóban kelletlenül megy a dolgára. Majd beküldi maga helyett – „de csak egyenként, nehogy megint úgy kimerítsék, mint tegnap” – a kint várakozókat. (Csodálatos érzéke van hozzá, hogyan rejtsen el minden második mondatában valami közvetett utalást arra, hogy egyre gyakoribb és súlyosabb rosszulléteidnek valami más okuk van, nem a betegséged rosszabbodása: az időjárás, a túl sok látogató, főként a túl sok csúnya látogató.)

Arcod hirtelen elszürkül, szemedből valami rejtett tokba visszacsúszik az arany csillám, leállítod a magnót (hogy majd aztán minden látogatónak újra felkattintsd egy időre). Kikérdezed, kik várnak kint, és kéred, hogy az általad megállapított sorrendben küldje be őket.

Én is kimegyek Gyűszűvirággal együtt, tiltakozásod ellenére, hogy helyet adjak másnak (meg muszáj időnként egy kis kinti levegőt is szívnom, egy pillanatra elengednem magam, a cigarettára hivatkozom), „de igazán csak egy cigarettára”, ígérteted meg, mert szereted, ha (talán tanúként?) a többi látogatóval együtt én is itt bent vagyok.

Kint a folyosón, akárcsak múltkor Öcsinél, „mindenki itt van”. (Kivéve azokat, akik már nem lehetnek itt.) Az egész „társaság”, oly hiánytalanul, ahogy különben már évek óta szinte soha, még a legvidámabb alkalmakkor se gyűlt össze, legfeljebb a temetéseken (azokén, akik már nem lehetnek itt). Majdnem úgy, mint régen, a „fénykorban”, mindenki, a teljes regiszter: „alapítótagok”, „beltagok”, „kültagok” és „pimfek” (így hívtuk azokat a „civileket”, akik csak alkalmasint, valamelyik „tag” átmeneti tartozékaként csapódhattak hozzánk egy estére).

Ezt a széthulló szervezetet, amelynek, legutóbbi szakaszában, már legbenső összetartó erőit is kikezdte az idő, most a te széthulló szervezeted forrasztja újra össze (meddig? egy pillanatig? addig az egy pillanatig, ami még mindnyájunk élete?). A szenvedésből szinte láthatóan kiemelkedő lelked csodája áldozati ostyaként gyűjt össze újra mindnyájunkat kórházi ágyad szentélye körül. Itt, a kórházi folyosón napra nap, hétről hétre olyanok is találkoznak, akik hosszú idő óta szinte sehol sem találkozhatnak már, vagy mert életük külön útvesztőiben tévelyegnek, egymástól elzárva, vagy mert a közéjük rakódott sok idegen anyag rétegein nem tudnak átnyúlni többé. A fel ugyan sose bontott, de annyiszor megszegett régi szerződés újra teljes érvényébe lép. Haldoklásod elektrosokkja, ahogy naponta újra átcikázik rajtunk, feledésbe dönti az elválasztó traumákat, s megint előtérbe emeli az összetartozás érzését, azt a felismerést, hogy az élet, az „igazi élet” mégiscsak mindnyájunk számára az marad, ami bennünk közös. És újra vonzza, a régi mágikus vonzással vonja maga köré a kívülállók egyre táguló koncentrikus köreit is.

Kívülről, persze, mindez különösnek hathat, most éppúgy, mint valaha, a legendás időkben, keringenek is újra körötte a felújult legendák, akárcsak akkor. Hogy lengett körülöttünk a kirekedtek nosztalgiája, a távolállók hideglelős idegenkedése, az ellenségesek megvetése. S még a jóindulatúak, a barátiak is micsoda torzító tükrökben láttak. Egyszer, véletlenül betévedve közénk, a nálunk jóval idősebb, kiváló író, azóta legtöbbünknek baráti pártfogója, megdöbbenve „kipirult, vad önképzőkört” talált a várt komoly szimpozion helyett a te „szép fiatal angyalarcod” köré csoportosulva, „egy kígyófészekre elegendő” kiborult „titokkal” a kert fái alatt. Egy másik, velünk egyívású, távoli barátunk, menthetetlen kívülállásának optikájával, „szép képnek” látott bennünket, Watteau-festette, könnyed „pásztori ünnepnek”, mindig éppen behajózóban Cythére szigete felé. S mindebben valami igazság is volt, volt valami igazság is – talán nem is kevesebb, mint abban, ahogy magunk láttuk magunkat, hiszen magunk is állandó vitában álltunk magunkkal és egymással önmagunk megítélése körül. És voltaképpen mindenben, amit azóta csináltunk, arra is akartunk feleletet találni, mik is voltunk mi akkor, mi volt ez az elszigetelt és mégis olyan messzi hullámokat vető ifjúság, a miénk, abban az ellenséges világban, amely körénk záródott, nemcsak mindnyájunké külön-külön, hanem főként mindőnké együtt, mint az emberi kapcsolatok egy ugyancsak lehetséges különös formájának megtestesülése, azon a sajátos, hétfelől halálosan fenyegetett s mégis valamiképp rendhagyó módon védett peremen, ahová a század nagy összecsapása bennünket szorított. Erre kerestünk feleletet még azokban a kisebb vagy nagyobb eredményekben is, amiket azóta elértünk, azokban az egy-egy esetben a nagyvilág figyelmét is felkeltő felfedezésekben is, amelyeket a matematikai halmazelmélet vagy a népmesevándorlás vagy az ibér plasztika vagy a finnugor összehasonlító nyelvészet vagy az alexandriai     kutatása terén vagy egyszerűen versben és prózában tettünk. Az ember az is, aminek látják, az is, aminek maga látja magát. És egyik se egészen. Egészen még mindezek összessége sem.

De azért mégsem a Cythére szigete felé induló bárka várt ránk, távolról úgy irigyelt és úgy megvetett, híres és hírhedt „fêtes galantes”-jaink ködös partjain, azokban a háború előtti és alatti években. Inkább marhavagonok tátott torka, lövészárkok töltekező hüllőbendője, deportációsmenetek hétfejű sárkánya. Ezeket etettük már jó előre elmélyült tanulmányainkkal és barbár rítusainkkal, csapongó szerelmeinkkel és képtelen játékainkkal egyaránt. Minél szűkebbre szorult a szabadság, annál szédítőbbre gyorsítottuk fel mozgását ebben a szűk körben. Tudatosan csak azért, hogy éljünk, s hogy abban a talán nagyon is kevés időben, amit élnünk adatik, gyorsan megvalósítsunk valamit abból, ami bennünk, mint mindenkiben, egy egész életre volt méretezve (s most, hogy az „egész” élet is nemsokára a végéhez közeledik – kivéve azokét, akiknek a számára sosem lett egész –, nem érezzük-e éppoly megvalósítatlannak, mint akkor? de hát akkor ki gondolt volna erre?). Lázadásunk talán nem is irányult többre ennél, s észre se vettük, hogy a lekötött és oly kis térre összeszorított erőinkből egymás szórakoztatására és egymás próbatételére felszabaduló energiák olyan váratlan dolgok sejtelmét hordozzák, amikből másutt, más, szerencsésebb közegben új magatartásformák és új művészi formák jönnek majd létre.

„Hogy van?” – kérdezi tőlem szótlanul a kint várakozók tekintete. Ugyanolyan szótlanul felelek. Szavakkal már úgysem jutunk semmire. Nem vagy rosszabbul, mint tegnap. Nem is jobban. De éppolyan csodálatra méltóan, mint tegnap vagy tegnapelőtt vagy hónapok óta. Egyszerre a sátán karmai közt és az angyalok kebelén. Egyszerre a borzalom és a kegyelem állapotában.

 

Szánalmas kivonulásodtól hirtelen kijózanodtunk. Mintha egyszerre lelassították volna a felvételt, a habzsoló falás átváltozott ímmel-ámmal való csipegetéssé, amely ugyanúgy csak valami más helyett történt, mint előbb az ellenkezője. Már az előbb se volt senkinek igazi étvágya, most még kevésbé, de azért mindenki lassan tovább ette, ami még a tányérján maradt. Valamit kellett csinálni. Ültünk, elszórva a szobában, tányérral a kezünkben, míg halkan utolsókat zörrentek az evőeszközök, e dúlt jelenet kísérőzenéjének hirtelen ritmust váltott hangszerei. A hamis fortissimók után az ugyanolyan hamis pianissimo. Aztán az igazi csönd. Közben Kati és Vera homlokodat fogva segített megkönnyebbülnöd a fürdőszobában, megmosdattak, illatszerrel frissítettek, rendbe hozták a ruhádat, s ott ültek melletted, kezedet fogva kétfelől, a szomszéd szobában, ahol kimerülten feküdtél a heverőn. Egyenként, felváltva bementünk hozzád egy percre, dadogtunk valami hülyét, valami kedveset, aztán kijöttünk, arcod olyan ólomszürke (nem is ólomszürke, ólomfekete, ólommerev, ólomhideg), a facies hippocraticá-nak szinte tanítható mintapéldánya volt, mint azon az emlékezetes délutánon, amikor utoljára voltunk együtt mind nálad, és vártuk Kornélt meg a mentőket, hogy beszállítsanak a kórházba. Azt hittük, már csak napjaid vannak hátra…

Most is Kornélt vártuk. Mert alighogy este idejött, már csöngött is utána a telefon, sürgős éjszakai műtétre hívták vissza a kórházba. Amíg ő nem ér vissza, semmit se tudunk csinálni.

 

Valamit mégis kellene csinálni. Mintha nem is én gondolnám, hanem valaki gondolná bennem, egyszerre azt gondoltam: „Epepét kellene csinálni.” Először oda se figyeltem magamra, elsiklottam a magam gondolata mellett, egy másik gondolatom szárnyán, de aztán hirtelen vissza kellett fordulnom, mintha elhagytam volna valamit az úton, „hát persze hogy Epepét kellene csinálni”. Mindig ilyenkor csináltunk epepét, mikor az éjszaka, egy pillanatban, törvényszerűen holtpontra jutott, túl voltunk már az evésen, a felolvasásokon, túl a „Radóbácsin” és a többi programszerű blődlin, túl az ivásnak egy részén is, az „ordzsának” pedig még nem jött el az ideje. „Most kellene szólnom öcsinek és Szilinek, hogy menjünk ki az előszobába.” Milyeneket tudtunk röhögni, istenem, milyeneket tudtunk röhögni. Persze mindig egyikünk rovásán. Kegyetlenek voltunk? Mindenesetre nem a barátaink háta mögött játszottunk róluk legfájóbb pontjaikat érintő kabarétréfákat, mint Proustról Jacques Bizet lakásán a barátok, a Les Plaisirs et les Jours megjelenése alkalmából. Mi a szerző jelenlétében ünnepeltük a frissen megjelent mű nagyreményű szerzőjét azzal, hogy őt és művét a sárba rántottuk, a legszemélyeskedőbb és legdurvább támadás groteszk célpontjává tettük rögtönzött (mindig szigorúan helyben rögtönzött) kis előadásunkon. Kegyetlenek voltunk? (A „kegyetlen színház” eszméje akkoriban fogamzott meg, tőlünk távol, látókörünkön kívül.) Lehet, hogy kegyetlenek voltunk, de minden álszentség és alattomosság nélkül. Illetve: épp azáltal, hogy ilyen nyíltak és gátlástalanok, nem is voltunk kegyetlenek, az ilyen szemérmetlen nyíltság már magában foglalja saját cáfolatát is, minél kíméletlenebb, annál inkább feltételezi az egymás iránti feltétlen szeretetet, amelynek semmi, még ez sem árthat. Mindenesetre, Szili azóta a nemzetközi szakirodalom standard-művévé vált disszertációja az Antologia Palatiná-ról, Öcsi és regénye, az azóta több nyelven is sikert aratott Széktáncoltatás, az én Arión című első verseskönyvem, egyik se kerülhette el a dicsőséges meghurcoltatást. És persze nemcsak a művek. Az élet különböző más vonatkozásai sem. Isti veszedelmes hadbírósági tárgyalása, egyikünknek egy áhítatos nagy szerelemben frissen szerzett nemibetegsége, Stocek majdnem végzetessé váló tüdőcsúcshurutja: a legkényesebb, mindig a legkényesebb témák rendre elnyerték drámai feldolgozásukat (és feloldozásukat). (Hát igen, most nem is lehetne másról epepét csinálni, mint rólad!) Drámairodalom talán soha közvetlenebbül nem merítette tárgyát abból az „életből”, amelyet tükrözött; soha nem felelt készségesebben a „társadalmi megrendelésre”; soha nem volt „aktuálisabb”.

Emlékszel, hogy is kezdődött az egész? Öcsi, aki a legfiatalabb volt köztünk, s különben is a legkésőbb kóstolt bele az irodalomba, egyre kevésbé viselte el, hogy mi minden szombat este felolvassuk legújabb műveinket, learatjuk a sikert, amiben ő soha nem részesül, legfeljebb egy-egy mesteri góljáról számolhat be, amelyet az ificsapat (ez külön állandó fájdalma volt) legutóbbi mérkőzésén ütött, vagy hárított el (természetesen mindig a sorsdöntő pillanatban), vagy egyszer arról, hogy bekerült – tartaléknak – a nagycsapatba. Ezt már nem lehetett tovább tűrni. Egyik szombat este, miután te is, Szili is, én is a szokásos tomboló siker (és éppoly tomboló ócsárlás) közepette bemutattuk legújabb remekünket, Öcsi szerényen jelentkezett, hogy valamit ma este ő is felolvasna, tudja, hogy még nem üti meg a mértéket, de mi biztosan elnézők leszünk… Óriási ováció fogadta elbeszélését arról, hogy titokban már régóta írogat, csak eddig nem mert vele a társaság nyilvánossága elé lépni, nem érezte elég érettnek, de most úgy véli, elérkezett az idő, és, ha megengednénk, felolvasná egy kis „epüllion”-ját, amelyen hónapok óta dolgozik. Kitörő taps. A felcsattanó biztatások és buzdítások (amelyeknek épp ez volt a funkciójuk) percekig nem hagyták Öcsit szóhoz jutni. Aztán végre mégis csend lett. Öcsi odaállt a zongora mellé, akár egy dalénekes, és kicsit félszegen, jól megjátszott elfogódottsággal elkezdte mondani a költeményt. Ekkor pattant ki a sokéves virágzást megért nagyszerű műfaj első csírája. A mű szövege, amelyet különlegesen hangsúlyozott, tiszta és pontos artikulációval szólaltatott meg, valahogy így hangzott:

 

Ep – ep – epep – epepe – ep Epepe – epepe – epepe Epep – epep – ep – epep – ep (és így tovább, meglehetősen hosszan)

 

Mindenki eleve tudta, hogy valami hecc fog következni (senki se hitte, hogy Öcsi, a jégpályák hőse, komolyan ír; annál nagyobb lett később a megrökönyödés, amikor valóban írni kezdett), de erre senki se számított. És mindenki érezte, hogy valami új születésének ünnepi tanúja és résztvevője lett.

A dolognak sokáig mégsem lett semmi folytatása. Legfeljebb annyi, hogy Öcsi „epüllionja” bevonult a szertartásos szombat esti programpontok közé, a felolvasások után, mintegy azok kádenciájaként. Aztán egyszerre csak megtörtént az, amire senki se várt. Öcsi első novellája megjelent a kor vezető folyóiratában, s mindjárt az egyik országos napilap interjút is csinált vele – „Őrségváltás: a nagy költő fia elindult apja nyomdokain, de a vers helyett a próza rögösebb útját választotta”. Mi, többiek, nem lévén nagy költők fia, több fontos publikációnk után sem váltunk méltóvá a napilapok hasábjaira. Valamit kellett csinálni Öcsivel. Már nem tudom (talán te még emlékeznél rá), kiben fogamzott meg az egyik következő szombat estén a korszakalkotó ötlet, ki hívott ki az előszobába nagy titokban, de annyi bizonyos, hogy te, Szili meg én, mi hárman építettük föl ott az előszobában, boszorkányos gyorsasággal, a rendkívül rudimentáris, de annál lényegretörőbb és egyben szimmetrikusabb drámai cselekményt, amelyet kizárólag színészi akcióban, stilizált mozgással és gesztusokkal, a lehető legegyszerűbb néhány jelzett díszlet és kellék segítségével kellett megjelenítenünk, mert a dráma szövege, minden szereplőé, minden helyzetben csak ennyi lehetett: epep-ep. Az apa árnyéka, avagy T. I. tündöklése és bukása, avagy A zabigyerek frenetikus sikert aratott, és egy valóságos drámai reneszánsz kezdetévé vált. Mi mindent írtunk és olvastunk azóta! S mind e remekművek közül kevés akad, amire oly pontosan emlékeznék, mint erre, és ma (most!) sem tudom röhögés nélkül idézni fel. Az első rész hősünk tündöklését mutatta be az élet minden színterén: az egyetemi szemináriumban, ahol a megsemmisült professzor éppen átadja neki a katedráját, miközben az összes műtörténész kolleginák a lába előtt hevernek, és együttesen kezdik vetkőztetni, boldogan attól, hogy ő lábbal tiporja őket; a pályán, ahol diadalmasan siklik végig, a világbajnokságot eldöntő győztes gól bravúros beütése után; a szerkesztőségben, ahol leereszkedően fogadja a mindnyájunk mestereként tisztelt költő-főszerkesztő hódolatát az ifjú titán előtt, akinek ezennel felajánlja a folyóirat szerkesztését. Ezen első rész alatt, hatalmas csomagolópapírra festve (festőművész barátunk mázolta öt perc alatt a konyhában, rendezői intenciónknak megfelelően) hősünk apjának, a kevéssel azelőtt tragikusan elhunyt nagy költőnek monumentális árnyképe lógott a falon. Következett a „Közjáték”. Ez egy egészen rövid jelenetből állt, amelyben anyja kurtán közli hősünkkel, hogy most már elég felnőtt ahhoz, hogy megtudja, hogy, mi tagadás, szégyen ide, szégyen oda, az ő apja nem azonos azzal, akinek eddig hitte… Ebben a pillanatban a falra akasztott csomagolópapír az árnyképpel, egy rögtönzött primitíven szellemes színpadi gépezet működése nyomán, nagy zörgés közepette, lehull a falról. A második részben az volt a jó, hogy mindent előre ki lehetett számítani. Hősünknek a jégen egyetlen korongot nem sikerült megkaparintania, a közönség kórusban fujolja, végül nagy ívben kirepítik a mandíneren túlra, s a bíró még őt állítja ki érte. Az egyetemi szemináriumon dadogva áll a professzor előtt, a hangosan vihogó kolleginák karéjában egyetlen szót sem tud kinyögni, megverten elkullog, miközben a műtörténész-bacchánsnők csapata a professzort kezdi vetkőztetni. A szerkesztőségben az altiszt egy jól irányzott rúgása már az előszobából kipenderíti a kéziratával alázatosan jelentkező ifjú szerzőt.

Ezzel meg is teremtettük egy merőben új drámairodalom első modelljét, mely előre megadta egy egész hosszú sorozat újra meg újra megújuló külső és belső struktúráját. Amely nekünk akkor mindenesetre többet jelentett, mint a színházban látható darabok bármelyike. Nem tudom, Artaud, Ionesco, Beckett, Arrabal, Mrozek vagy a Living Theatre tudomást szereztek-e valaha (Örkénynek, biztosan tudom, volt róla tudomása) arról a kisebbfajta forradalomról, amelyet a kegyetlen, abszurd és groteszk színjátszás terén elkezdtünk, de világraszóló újításaikban a mi találmányunk nem egy elemének továbbfejlesztését kell majd egyszer kimutatnia a drámatörténetnek.

 

„Epepét kellene csinálni”, forgott a fejemben mániákusan a képtelen gondolat, mindannak a kíséretében, amit mellé gondoltam és gondolni akartam volna. Folyton visszatért, és nem akart tágítani tőlem. „Szólni kellene Öcsinek és Szilinek, hogy jöjjenek ki az előszobába.” – „Meg vagyok őrülve, nincs egyéb bajom, mint ez az őrültség.” – „Csak Kornél jönne már.” – De közben már láttam is magam előtt a darabot, amit játszunk. Átrendezzük a szobát, az egyik feléből áthordjuk a bútorokat, hogy üres maradjon a színpad számára, sőt ez esetben valamiféle emelvényt is kell szerezni, amely persze nem a színpadot alkotja, mert ilyen színpadra nekünk sose volt szükségünk, természetesen mindig a közönség között játszottunk, a közönséggel egy szinten, de ez a dobogó most a díszlet egyetlen eleme kell hogy legyen, valami emelt szintet jelezve, a másik felén a szobának sorba rakjuk az ülőhelyeket, nézőtérnek. De ugyanakkor ez is a színpad része. Vagy csak nézőtér van, vagy csak színpad: nézőpont kérdése. Mindenki a nézőtéren ül, csak a szereplők tudják magukról, hogy ők a szereplők, a többiek nem. Aztán egyszerre csak Öcsi feláll, valami olyan kellékkel a kezében, amelyről mindenki azonnal tudja, hogy a húszéves korában, harminc évvel ezelőtt meghalt Petit jelképezi, lassan, túlvilági mozdulatokkal fölmegy az emelvényre, szembefordul velünk, és arcán kárörvendő vigyorral, de baráti nyájassággal is, egyik karját felénk nyújtja, és ujjaival hívogató mozdulatot tesz felénk. Erre én is felállok, Giovi szerepében, felmegyek Öcsi mellé, és ugyanolyan, kicsit álarcszerű mosollyal ugyanazokat a mozdulatokat végzem. Aztán jön Vera mint Trude, Szili Csalát, Stocek Bubát alakítja. Most már öten állunk fent a színpadon (a mennyországban? a pokolban? a föld alatt?), és öten hívogatjuk együtt vigyorogva, nyájasan, arcunkon tragikus és komikus álarcokat váltogatva, szemünket hol egyik, hol másik nézőn pihentetve meg, bátorítóan, fenyegetően, keresve és válogatva, öten hívogatjuk és csalogatjuk, szeretettel, közülünk – a következőt. Már a darab címét is tudom: Csak szép sorjában, avagy Ki lesz a következő?

 

Csöngetés riasztott föl. Kornél jött sietve, még izgatottan a műtéttől és álcinikusan a műtét izgalmától.

„Milyen volt a felnyitott has, megfelelt a várakozásnak?”, kérdezte tőle valaki.

„Persze, bezabáltál, hiába fenyegettelek”, ment egyenesen hozzád, a legkomolyabbnak hangzó korholással. Közben a kérdező felé fordulva: „Szép perforált appendix. Kivéstem.”

„És meggyógyul az illető?”

„Ha nem felejtettem benne a vésőt, ahelyett, amit kivettem belőle, akkor meg.”

„Igazán csak épp megkóstoltam”, próbáltál alig hallhatóan tiltakozni, míg a nők öltöztettek, „de úgy látszik, még ennyit sem lett volna szabad. Pedig tegnap már olyan jól ettem”, találtál rögtön valami vigasztalót is magadnak.

„De tegnap nem éjszakáztál a hülye barátaid között”, mondta Kornél. És már vitt is, karonfogva, lefelé a kocsihoz.

„Nem kellene epepét csinálni?”, kérdezte valaki hirtelen a távozásod után szinte érezhetően reánk ereszkedő csönd hálójában vergődve.

„Meg vagy őrülve? Most?…”

Úgy látszik, másoknak is régóta ez járhatott a fejében.

De a többiek nem szóltak semmit. A javaslat fölött nem indult vita. Senki se talált – nem is keresett – érveket se mellette, se ellene.

Némán ültünk, elszórva a szobában.

Pedig valóban most kellett volna epepét csinálni.

De most szó se lehetett róla. Amikor az, akiről csinálhattuk volna, már nem volt ott.

A gyűszűvirághoz írt versről Öcsi születésnapjáig senki sem tudott rajtam kívül. De azt én is csak később tudtam meg, hogy a vers, amely, eléggé átlátszóan, Gyűszűvirág nővérke alakját rejti agyűszűvirág mögött, nemcsak Gyűszűvirág nővérkét rejti, hanem valaki mást is. Sőt, hogy voltaképpen másvalakit rejt (hiszen Gyűszűvirágot nem is igen igyekszik rejteni). Hogy valójában nem a gyűszűvirág (Digitalis purpurea) szolgál Gyűszűvirág (vagyis Tekla) nővér álarcául, hanem a gyűszűvirág álarcában feltűnő Gyűszűvirág maga is költői álarc, szintén mást, az igazán rejtenivalót van hivatva rejteni. (Ezzel a költemény – mint az igazi költészet mindig, hiszen ez egyik funkciója – két legyet üt egy csapásra, két vagy akár több titok zárja is. Nemcsak a költészet életében vállalt feladatát tölti be, hanem a költő életében is feladatot vállal; ám ettől a – számára külsődleges, másodlagos, esetleges – feladatvállalástól mégsem károsodik elsődleges feladata sem, az is magasabb szintre, a többértelműség többrétű valóságtartalmat felölelni képes szintjére emelkedik, azt lehet mondani, az irodalom rendjében a fürtösvirágúak közé sorolható, mint a növények között a gyűszűvirág).

Miközben mi folyvást aggódtunk, hogy a kedves kis ápolónő iránt fellobbant mind feltűnőbb érzelmeid illetéktelen (és indokolatlan) szóbeszéd tárgyává válhatnak, igazán nem képzeltük volna, hogy, ahelyett hogy titkolnád, éppen az iránta való ártatlan, s így, gondoltad, leplezni nem is szükséges, sőt már amúgy sem leplezhető kapcsolatodat használod költői fedőszervéül annak, ami már kevésbé ártatlan és a legkevésbé sem bevallható. Ami nem jelenti azt, mintha a versbe sűrített érzelmek nem vonatkoztak volna éppúgy Gyűszűvirág nővérre is (mint ahogy maga a gyűszűvirág sem puszta lírai ürügy, az is valóságos lírai téma volt); csakhogy éppúgy Kriszta doktornőre is vonatkoztak. Ezt az utóbbi vonatkozást azonban csupán a vers egyetlen olvasójának lehetett és volt szabad tudnia: Kriszta doktornőnek. A versek az ember alkotta szerszámok közül a legsokoldalúbbak közé tartoznak; használhatóságuk többszörös; egyszerre szolgálnak a legkülönbözőbb célokra. Ó, a költők szerelme! Hát persze hogy nem olyan, amilyennek az olvasók képzelik! (Vagy már annyira olyan, hogy ez elképzelés karikatúrájának is beillik.) Pedig éppolyan, mint az olvasóké. Csak a költészeté más. A költészet az, ami – más. (Bár, persze, olyan is: olyan, mint a szerelem, illetve, mint az „élet”, sőt, még olyanabbul olyan, ő csak igazán olyan, amilyen az élet sohasem tud lenni, bár neki kellene olyannak lennie… de hát, ennek a körforgásnak, ennek a macska-kergette-saját-farkának vagy saját-farka-kergette-macskának úgysem lehet elkapni a végét… mert sehol sincs vége…)

A vers tehát a gyűszűvirágról szólt, amely a versben csak metaforája volt egy Gyűszűvirágnak nevezett lánynak, akinek a versbeli viszonya a költőhöz a valóságban egy másik lányhoz fűződő viszony metaforája, s mint minden metafora, tükre és fátyla volt egyben.

A dolgok ismeretében én magam is még csak a Gyűszűvirág iránti érzelmes fellobbanásodnál tartottam (amely magán viselte minden eddigi, nőért való gyakori lobogásaid egyszerre feltétlen és ingatag jellegét; csak annak a szívsajdító felhangnak a bennerezgésével, hogy ezúttal az utolsó és egyben, nálad oly rendhagyó módon, reménytelen). Mikor megtudtam a valóságot (illetve a valóság másik részét, illetve azt, amit az ilyesfajta valóságból meg lehet tudni), kedvemre (ha volt hozzá kedvem) elcsodálkozhattam azon, mennyire azonos marad az ember a legmegváltozottabb körülmények között is, meg azon is, hogy, más részről, még a legismertebb viselkedésformák is milyen előre elképzelhetetlen változatokkal képesek meglepni az embert.

Hiszen mindez csak gyakorlatba való áttétele volt régi kedves elméletednek, amelyet a tőled megszokott hévvel annyiszor hallottam tőled az évek során – csak most éppen a legmegnemfelelőbb helyzetben és a legváratlanabb pillanatban valósult meg.

S amelyet ismert Catullus-kommentárjaidban olyan érezhető gyönyörűséggel fejtegettél, a tudós erudíciónak és a lírai azonosulásnak, a rendszerezett adatoknak és a személyes érdekeltségnek a nálad szokásosnál is tökéletesebb együttműködésével, néhány zseniálisan felvillanó részletfelfedezést fűzve a legújabb filológiai kutatások meglehetősen sajátosan csoportosított eredményeihez.

Különben is, kora ifjúságodtól fogva Catullus volt számodra az ősköltő, a költőős, az egyszerre tudós és természetes, a szertelen és mértékbe szervezett, a boldogtalanul is boldog, a keserűségében is csillogó, a keresettségében is mindenkinél közvetlenebb, a durván illetlen és mégis mindig elegáns. Számtalanszor rajzoltad magad és az olvasó elé Catullus arcát, s hozzá vagy mellé vagy rá mindjárt az álarcait is. Hűség és hűtlenség benned oly könnyedén rezgő egyensúlyának (de vajon valóban olyan könnyű volt-e ezt az egyensúlyt fenntartani, mint ahogy látszott? nem ilyen könnyed fenntartásának rettentő nehézségei okozzák-e végül most a sejtjeidben olyan szörnyűségesen felborult egyensúlyt?), szóval, e talán mindig is inkább kikényszerített, mint önként adódó egyensúlynak a statikáját is egyrészt Catullus lírai egyenleteire alapoztad, az övére, aki untig Lesbiája hűtlensége fölött kesereg és átkozódik, miközben a maga örök hűségéről fogadkozva kottyantja ki folytonosan a maga sorozatos hűtlenségeit, amelyekről persze – ez a dolog és a magatartás „dialektikája” – ő maga tudomást se látszik venni. Az általad annyiszor újra meg újra lefordított (mert lefordíthatatlan) híres catullusi jelmondat-epigrammának nem is annyira fő mondanivalójával, az odi et amo-val azonosultál, mint inkább az azzal együtt rezgő, ugyanolyan fő mondanivalót hordozó melléktémát érezted magadénak: Hogy mért teszem? Én se tudom, hidd! – Bennem történik… Most is, mint annyiszor azelőtt, nyilván ezt felelted magadnak, ezt a bennem történik-et, ha egyáltalán feltetted magadnak a kérdést, miért és hogyan teszed. Hogy jössz te ahhoz, hogy magyarázatot keress rá, indokolni akard, mért történik benned az, ami benned történik? Nem elég indok és magyarázat rá, hogy történik, és hogy benned?

Vég nélkül, s bár a filológia legújabb tényeire támaszkodva, azoktól végül is messze elrugaszkodva, a feltétélezések és behelyettesítések igazolhatatlan régióiban emelkedve bizonygattad, hogy Catullus Lesbiához esengő, rimánkodó és gyalázkodó versei, amelyekben Lesbia neve Clodiát rejti, sokszor a Clodiát rejtő Lesbia leple alatt Aufilénákhoz, Ameanákhoz, Ipsithillákhoz s más ily „úrnőcskékhez” is szóltak, mint ahogy megint más versek Aurunculeia vagy Quintia szerelmes ócsárlásában egyúttal Lesbián is csattantak. Miközben a vers Lesbiája Clodiát rejtette a férj és a világ elől, egyben esetleg Ipsithillát is rejtette Clodia elől; és mindkettőt – vagy mindahányat – illette, esetleg egyforma joggal.

 

Gyűszűvirággal együtt jöttem ki a folyosóra. A várakozóktól elhúzódva állok a megnyugtató, „kórház-zöldre” festett fal mellett (amit mondhattunk egymásnak, tekintetünkkel már elmondtuk, másról meg nincs kedvem beszélni), szívom a cigarettát. Már láttam, ahogy közben Gyűszűvirág, egy ágytállal meg egy kacsával a két kezében, elmegy mellettem, a szomszéd szobából jövet (ahová előbb hívták). A munka – a hivatás vagy a megszokás vagy a kettő keveréke – furcsa módon tűrhetővé tesz sok mindent, ami egyébként tűrhetetlen volna az ember (kivált egy fiatal lány) számára. Amitől egyébként mélyen undorodunk, undor nélkül megtesszük, ha valamiért meg kell tennünk. Igaz, hogy kedvtelésből sokszorosát tudjuk elvégezni annak, ami kényszerből végezve halálos testi-lelki fáradtságba dönt; de az is igaz, hogy a kötelesség néha képes megszépíteni azt is, amit semmiféle kedvtelés nem szépíthet meg. Játék és munka a két fő ellentét, amely közt emberi létünk kényes egyensúlya megteremthető, s amelyek akkor érik el ennek az egyensúlynak legmagasabb, legkényesebb, de egyben legbiztosabb pontját, ha átlendülnek egymásba. A munka, ha játékká tud válni, a játék, ha munkává lesz: akkor győzünk egy pillanatra lelkünk nehézkedésén, akkor lebeg a létezés önnön súlya fölött. Gyűszűvirág nővér, visszatérőben a fürdőszobából, a már kiürített és elmosott ágytállal a kezében, teljes elfogulatlansággal áll meg a folyosón beszélgetni – nem is beszélgetni, „flörtölni” velem.

– Nem valami meggyőzően reagált a barátja felszólítására, hogy maga is ismerje el szépségemet.

– Nem szeretek felszólításra bókolni.

– És ha én szólítom fel?

– Az is felszólítás.

– Maga is olyan titokzatos, mint a barátja.

– Mért volnék én titokzatos? És főként mért volna titokzatos a barátom, szegény?

– Higgye el, hogy titkai vannak.

– Én azt hittem eddig, hogy maga a titka.

– Eddig én is.

– És most már nem? – kérdezem, némi álszentséggel, mert engem a gyanúja nem lep meg (legfeljebb az lep meg, hogy ő is gyanakszik).

De a folyosó végéről megint szólítják. Gyűszűvirág nővérkét hívja a kötelesség (az emberi váladékok és ürülékek szabott ritmusában). Kecsesen elkacsázik, a kacsával a kezében, ártatlan kacérsága és a függőben maradt titok illanó páráját hagyva a kámforos levegőben.

 

„Ha kimegyek a kórházból, legelőször tőled fogunk kérni derék fedelet, melynek alatta szerelmünket tudjuk gyakorolni”, mondtad élvezettel skandálva az idézett disztichont, azon az emlékezetes délelőttön, miután, felülve az ágyon, és leírhatatlan ragyogással fakó szemedben, félkarral átölelve Őt, bejelentetted (illetve Vele jelenttetted be) új kórházi szerelmedet. „Persze, ha hajlandó leszel Alliusom lenni.” – „Ha te hajlandó leszel Catullusom lenni, és viszonzásul ilyen verset írni hozzám”, feleltem. „Egyébként jól tudod, hogy mindig hajlandó voltam, ha módom nyílt rá”, tettem hozzá, szemrebbenés nélkül, semmivel se árulva el megdöbbenésemet (még annyira se, amennyire pedig elvártad volna, hiába, ha nagyon kell ügyelnie az embernek az arányokra, biztos lehet benne, hogy elvéti), sőt elképedésemet, elképedésem elképesztő méretét e bejelentés hallatán (annak a hallatán is, amibe beavattál, meg azén is, hogy ilyen könnyedén beszélsz a kórház utáni időről). Réges-rég meg voltam edzve mindenfajta szerelmi viszontagságaid, tündökléseid és bukásaid, donjuani diadalaid és donquijotei küszködéseid tudomásulvételére. Néhány évtized evilági pályafutás után az ember e téren semmin se csodálkozik, legkevésbé akkor, ha e pályát a te közeledben futotta meg. De most…

 

Az idézet egyébként megint egyszeriben bekapcsolt több évtizedes közös „dallamkincsünk” meg a te Catullushoz fűződő (a hozzám fűződőnél nem kevésbé szoros) barátságod kellős közepébe. Amely utóbbinak valóban éppen az általad tréfás célzattal idézett vers, a híres Allius-vers volt a közepe. Két szálon is legbensőbb élményeiddel kötődtél hozzá, az aranykori római elégia ez egyik első remekét, iskolai mintapéldányát mindenestül kivetkőztetve klasszikus tógájából és a filológiai viták pedantériájából egyaránt. Csak néhány éve, emlékszem, milyen diadallal lobogtattad meg előttem azt az (azt hiszem, angol) folyóiratot, amelynek közleménye, a verset újraértelmezve, adatszerű pontossággal ugyanazt támasztotta alá, amit te csak úgy röptében s mintegy rögtönözve vázoltál fel nekem többször is, gyakori kettes szimpozionjainkon, briliánsan homályos és lendületesen ingatag okfejtéseddel. Hogy tudniillik a Catullus-filológiában egy századon át a Lesbia-élmény és a Lesbia-regény kiindulópontjának és fő epizódjának tartott költemény hősnője nem lehet Lesbia-Clodia, aki Rómában élte világát, miközben az utána epekedő költőnek Veronában „adott Allius enyhületet”, ama „derék fedél” alakjában, amely alatt a szerelmet gyakorolni lehetett – természetesen egy másik candida divá-val, aki „titkos ajándékkal” jött el hozzá.

Az Allius-vers, amely annak a dicsérete, aki „komoly ügyben”, lakással sietett a költő baráti segítségére, megint csak filológián és költészeten túl (vagy éppen mindkettő kellős közepén) életed másik állandó, többnyire tragikomikus témáját is megpendíti. Íme, a modern „lakásproblémának” egy sajátos, kényes, de annál elterjedtebb válfaja, az antik elégia messzi mitologémák kecses idomait a legköznapibb valóság idomtalanságával egyeztető, mesteri szimmetriájába foglalva. Mily kevés is kellett hozzá, hogy ezen ismeretlen Alliusnak (vagy Malliusnak vagy Manliusnak vagy Maniusnak, mert a kódexszöveg még nevét sem őrizte meg pontosan) „holtában is így nőjön a híre tovább” (notescatque magis mortuus atque magis)! Ne haragudj, de nem tudok nem gondolni arra, hogy te, voltaképp hálátlanul (pedig a hálátlanság igazán nem természeted, csak hát más erkölcsű és más esztétikájú korba születtél), hány Alliusod nevét is adtad át a feledésnek. Hánynak nem adtad meg azt a kis „múzsai adományt” azok közül, akik neked készségesen szolgáltak mindig a „venusival”. Ezért feleltem, nem minden célzás nélkül: „Ha hajlandó leszel viszonzásul Catullusom lenni…” S közben azt gondoltam: „Bárha még egyszer Alliusod lehetnék!” S még azt is, a te oly esztelen reményt oly megingathatatlan biztonsággal feltételező „ha kimegyek a kórházból”-odra bennem is pendülvén egy picikét az esztelenség: „Hátha talán még lehetek is…”

 

Az Apollinaire-hagyaték pikáns kései meglepetéséről viszont már nekem kellett beszámolnom teneked, lehetőleg minél részletesebb okadatolással, újra meg újra visszatérve e kedvelt témádra; feltárva a pontos és kényes összefüggéseket, lehetőleg dátum szerint a dátum szerinti egybeeséseket, abban a két könyvben, amely a költő korai halála után mintegy harminc évvel, egymástól néhány évnyi eltéréssel jelent meg, s amely két könyv a költőnek ugyanazokban a hónapokban két különböző hölgy iránt táplált egyformán lángoló testi-lelki szerelmét őrzi, elbűvölő levelek és elbűvölő költemények sorában. A Szerelmem árnyéka és az Édes mint az emlék versei és levelei ugyanazokból a lövészárkokból, ugyanazok mellől az ágyúk mellől, ugyanazoknak az aknáknak tüzében esengtek és epekedtek egy párizsi meg egy oráni lányhoz, s ami még különösebb, olykor szakasztott ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazoknak a költői motívumoknak a változataival, ugyanazzal a frontvonalbeli tragikus pajzánsággal, ugyanazon a 146-os magaslaton (amelyről mindkettőnek külön verset írt), ugyanazokban az 1915-ös tavaszi-nyári hónapokban. Kellett-e neked (kell-e most?) jobb bizonyíték, döntőbb hivatkozás elméleted (és gyakorlatod) igazolására, mint ha a modern költészet ez elragadóan gyöngéd szerelmi dalnokánál, például, napra azonos dátummal (1915. június 23.) ezt olvashatjuk – egyrészt, versben, Lou-hoz címezve:

 

A szívem fölött hordott fényképek valósága kell nekem Csak ez a valóság és semmi más –

 

másrészt, prózában, Madelaine-hez intézve:

Madelaine fényképeit mind itt hordom a szívem fölött

 

Vagy ha, néhány napnyi eltéréssel ezt találjuk az egyik oldalon:

 

Lou te vagy az én rózsaszálam . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . És a rózsák mind nem édes kis Louk-e . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szeretlek imádlak rózsaleveleidet morzsolom –

 

s ezt a másikon:

 

Madelaine, a maga neve mint egy ingó rózsaszál, szélrózsa vagy rózsabokor… Madelaine, úgy imádom, hogy el se tudom még mondani, mert őrületem nem talál rá szavakat…

 

Nem tudtál betelni az egyezések indiszkrét filológiai gyönyörével. Napokon át végeztem számodra a két könyv párhuzamos kijegyzetelését, dicséretes filosz szorgalommal. Jutalmul kellőképp méltányoltad is például azt a hevenyészett fordításomat, amelyben az obszcén szójátéknak (ahogy a költő faucon-ra kancsalul és árulkodóan noc-kal rímel) is megtaláltam valamiféle megfelelőjét, abban a csodás kis szövegegyezésben, ahol mindkét hölgynek a lövészárokba betévedt s a katonák által foglyul ejtett sólyommadárról számol be. Arról, hogy a madárkát egy XIII. századi francia széphistória, a Beuves d’Hanstone-ról szóló, egyik epizódjában szereplő hősről, Aquilan de Mayorque-nak nevezte el; s miközben e históriát, természetesen kétértelmű célzások és utalások közepette, levélben hosszan meséli az egyiknek (Madelaine-nak) az említett obszcén szójátékra épülő versikét intézi a másikhoz (Lou-hoz):

 

Szörnyű Aquilan de Mayorque-nak Egy kis Lou kellene nekem Mert itt egy sólymot kaphatok csak S én farkas csókra éhezem

 

Valóságos üdvrivalgással fogadtad, hogy a levélíró „minden gondja” a lövészárokban, augusztus 3-án:

 

…Semmi sincs benned, abban, amit belőled láttam, ami ne volna imádnivaló, s ha arra gondolok, amit még nem láttam, az maga nekem a gyönyörűségek kínszenvedése… Most minden gondom az Madelaine, hogy a leveleid rólad beszéljenek nekem…

 

augusztus 4-én viszont a „legfőbb gondja” ez (természetesen Lou-hoz szólván):

 

Ó szépfarú legkecsesebb te Fű itt már egy seggnek se nő A közeledbe nem jön egy se Ezüst-dombú isteni nő Ezüstöd tejszínhabba tombol És másol rózsa-levelet Hát imádlak gyönyörű tompor S legfőbb gondom a te neved

 

Egy fél füzetet töltöttem meg az ilyen és ehhez hasonló bohó és tanulságos párhuzamok kiemelésével, amikkel nagyobb sikert arattam nálad, mint egyébként legmagvasabb tanulmányaimmal.

„Mindez csak eléggé alátámasztja, gondolom”, mondtad akkor diadalittas szerénységgel, „ha nem is szerelem-elméletemet, hiszen ilyenre sosem vindikáltam jogot magamnak, de mindenesetre sejtelmemet egyfajta szerelem-felfogásról, amelyet nem az elmélet szürkeségéből merítettem, hanem az élet zöldellő goethei aranyfájáról szakítottam.”

S íme, ez az aranyfa most is virul, itt, a halál kikezdhetetlen elméletének betonszürke közelségében is.

 

Gyűszűvirág a jómúltkoriban ugyanígy lépett hozzám egyszer itt a folyosón, ahol az éppen esedékes szünet-cigarettámat szívtam (ugyanúgy, mint most – újra meg újra ráébredek a kinti idő és a benti idő állandó interferenciájára, melynek ütközőpontja én vagyok, ahogy a normális élet, az én életem idejét naponta összeütköztetem a kórházi idővel, a te életed idejével): s ahogy odalépett hozzám akkor, milyen régen is? (a két időszámítás melyike szerint mikor? mikor a te megszámlált napjaid idejében, s az én másként megszámlált napjaiméban?) kicsit dicsekedve, kicsit magakelletve, kicsit őszintén sajnálkozva közölte velem: „Képzelje” (ezt a szót, megfigyeltem, furcsán ejtette, a benne levő mássalhangzótorlódás kiküszöbölésével valahogy így: kéézelje, ezzel a kicsit elnyújtott é-vel felhívta a figyelmet mondandójának, az „elképzelnivalónak” fontosságára), „kéézelje, mit szeretne a barátja. Arra kér, hogy vetkőzzem le előtte. Mert megőrül értem. Csak egy picikét, egy pillanatra. Úgy rimánkodott, hogy alig tudom nem megtenni.”

„És akkor mért nem teszi meg?”, próbáltam őszintén rábeszélni, „igazán nincs nagy kockázata.”

„Mert mégse tudom megtenni, akármennyire szeretem is. Olyan szörnyű az egész, de olyan szörnyű… annyira lehetetlen. Pedig, tudja, hogy szeretem, még sose szerettem így egy beteget se. Ha nem volna ilyen rettentően beteg, azt se bánnám, hogy harminc évvel idősebb, mint én.” És keservesen sírva fakadt.

 

Ez a beszélgetés jutott eszembe aztán később, mikor egyszer Kriszta doktornővel társalogtam ugyanitt (ugyanitt, a kórházban minden ugyanott történik), akkoriban kezdtem észrevenni, hogy ő is tetszik neked, főként mikor elkaptam egy tekintetedet s benne azt a (szánalmasnak ható, de mint később kiderült, valójában diadalmas) kacérságot, amivel arcod méreteire zsugorodott tomporodat kitakartad előtte, a kezében cikázó injekcióstű előtt (az is feltűnt, hogy mostanában – véletlenül! – milyen sokszor rendezi úgy Kriszta doktornő, hogy itt legyen az esti injekció adásakor, s ő adja be neked, holott az általában a nővérek dolga, és hosszú ideig ragaszkodtál is hozzá, hogy Gyűszűvirágtól kapd); de, persze, szokásodhoz híven, sokáig nem is tudtad titkolni a dolgot, éppoly rajongással kezdtél beszélni róla, mint mindig minden új szerelmedről, s ahogy még nemrégiben – és sokszor még mostanában is – Gyűszűvirágról beszéltél. No, gondoltam, kórház, halálos betegség, szenvedés, hiába, az élet megy tovább, amíg mehet, és ugyanúgy megy, mint ahogy akkor ment, amikor még valóban mehetett. Úgy látszik, ez az élet rendje. És ez, kivételesen, nincs is olyan rosszul rendezve ebben az egész szörnyű rendezésben.

Szóval azt kérdeztem Kriszta doktornőtől, mikor egyszer ugyanitt megállt velem beszélgetni, az ajtó előtt, a falnál, míg cigarettámat szívtam, és éppen senki se volt a közelünkben:

„Nem vette észre, doktornő, mennyire rajong magáért?”

„De észrevettem. Lehet azt nem észrevenni?”, felelt mindjárt, egyszerűen, minden tetszelgés nélkül, de azért valami sejtéssel a hangjában. „És különben is, szoktak értem rajongani.”

„Igen? És maga mit szokott szólni hozzá?”, érdeklődtem. „Mikor hogy”, felelte kurtán.

„És most mit szól hozzá?” – „Mit szólnék? Mondjam, hogy örülök neki? Lehet itt valaminek örülni?”

Ekkor jutott eszembe egyszerre a Gyűszűvirággal folytatott beszélgetés. Gondoltam egy nagyot, és megkérdeztem: „Nem akarja, hogy legalább ő örüljön egy kicsit?”

„Mért ne akarnám?”

„Lehet, hogy furcsának fogja találni, amit mondok. De hát, azt hiszem, ez olyan hely, ahol semmi se furcsa. Maguk egyáltalán olyan közegben élnek állandóan, ahol minden folyton a dolgok határán lebeg. Élet és halál, mindennapi rutinmunka és végzet, undor és hivatástudat egyszerre. Mellesleg, mondja, hogy lehet ezt ilyen fiatalon kibírni?”

„Fiatalon mindent ki lehet bírni. Nekem egyébként még igazán nem sokat kellett kibírnom. Még csak most kezdem. Tudja, hogy még csak cselédkönyvezek. De mindenesetre igyekszem. Külön ügyeleteket is vállalok.”

„Igen, észrevettem, hogy többet van itt, mint a kollégái.”

„Mi volt az a furcsa, amit mondani akart?”

„Nézze, maga mostanában szinte naponta látja őt meztelenül, hiszen olyan kedves, és észrevette, hogy egy ideje határozottan magától várja az injekciót. Nem akarná viszonozni a kölcsönt? Nem lehetne, hogy egyszer, viszonzásul ő lássa magát meztelenül? Nem is képzeli, hányszor levetkőztette már magát gondolatban. Nagy kockázattal nem jár a dolog. És egy percre boldoggá tehetné vele. Vagy akár egy hétre is.”

„Gondolja, hogy gondolatban már levetkőztetett?”

„Nem gondolom, tudom. Több ízben magam is tanúja voltam az ilyen képzelt vetkőztetésnek. Debebe nem szokta titkolni se érzelmeit, se vonzalmait, se vágyait, se hódításait a barátai előtt.”

„Azt hiszi? Ezzel egyébként nem különösen csábít arra, hogy rajongjak különös javaslatáért. De azért majd gondolkodom rajta.”

És indult tovább, a sztetoszkóp reneszánsz medáliájával szép, telt reneszánsz mellei közt, a köpenyén.

 

Mint kevéssel ezután megtudtam, Kriszta doktornő akkor már hetek óta a szeretőd volt. A szó legvalóságosabb értelmében. Szinte mindennapos szeretőd. Mint ahogy azóta is az.

vajon meg tudnád-e érteni ha elmondanám?

pedig milyen jó volna elmondanom meg kellene értened hiszen kora ifjúságod óta neked is ugyanezzel a szinte megszokhatatlan kettősséggel kellett küzdened mindennap újra persze hiszen beszéltünk is erről éppen erről ne beszéltünk volna közös sorsunk ez nem is csak mi kettőnknek hanem mindazoknak

kiknek is? hogyan lehetne végre-valahára egyszer pontosan megfogalmazni ezt kik is vagyunk mi? hiszen státusunknak ez a századok óta tartó meghatározhatatlansága állandó bizonytalansága éppen az egyik ha nem a legfőbb meghatározója (ha nem is pontos definíciója) státusunknak ezt is az antikok fogalmazták meg még mindig a legkielégítőbb módon (hát persze hogy az antikok!) ha nem is mindenben kielégítően genus irritabile vatum (Horatius?) épp ezért e miatt a kettősség miatt vagyunk másoknál nem nem sértődékenyebbek nem igaz hanem mélyebben szinte biológiailag sérthetőbbek (bár ugyanakkor persze sérthetetlenebbek is) mert életünk minden mozzanata azon nyomban megkettőződik vagy megsokszorozódik mintegy osztódással szaporodik egyszerre önmaga is meg valami más is ami belőle lesz ami azonos is vele meg nem is miközben valamit átélünk egyidejűleg írnunk is kell amit átélünk testünkkel rögzítjük a papírra a pillanatot teljesen kiszolgáltatva magunkat neki és önmagunknak igaz ugyanakkor épp ezáltal védőpajzsot is tartva közénk (különben hogy is ne véreznénk el minden pillanatban?) az életünk és önmagunk a pillanat és az életünk közé a haláláig átéljük minden pillanatunkat éppen azzal hogy azon nyomban fel is támasztjuk újra hogyan is lehetne másnak megértenie ezt a folytonos kettősséget (és te te most is megértenéd-e?) ezt a kettőstudatot amelyet csak a romantikus dilettantizmus azonosíthatott a tudathasadással holott éppen ellentéte az elmebajnak hiszen nem az objektumot helyettesíti tévesen a szubjektummal hanem mindent egyszerre lát tárgyi és alanyi mivoltában vagyis nem hagyja magát megtéveszteni önmagától azt is látja amit a szem s a szemet is amivel lát a világ szerkezetét a szemen keresztül és a szem szerkezetét a világon keresztül a tudatállapotok nem egymást váltva és egymástól elszakítva jelentkeznek benne hanem éppen egyidejűleg és sohasem veszítve el a kapcsolatot egymással amiben éppen az elme egészsége és ereje nyilvánul meg az hogy legfőbb működésében az alkotóképességben egyetlen pillanatra sem hagyja magát megzavarni semmitől nem adja meg magát sem a leglesújtóbb fájdalomnak sem a legfölemelőbb gyönyörnek a szenvedést is hasznára fordítja és az örömöt is hajlandó megkeseríteni magának hogy mind a kettőt kiaknázhassa miközben küzd az egyik ellen és teljesen fel szeretne oldódni a másikban így lehet aztán hogy bármilyen mélységes és őszinte részvétet érzünk mások iránt a részvétünk és az aki vagy ami iránt érezzük még ugyanabban a pillanatban teljesen részvétlen anyagunkká válik akárcsak egy szép darab márvány vagy egy marék jól gyúrható nedves agyag a szobrász kezében ki érthetné meg ezt a tamási duplicitást (meg vagyok róla győződve hogy a „hitetlen” Tamás sem hitt kevésbé társainál a „hivőknél” csak az ő hitéhez a tudás is kellett s a kettő ha nem megyünk bele az amúgy is evangélium-utáni kitaláció quia absurdum-ába hanem megmaradunk a magunk normális azaz éppen aktuális normái szerinti felfogóképességénél a kettő között nincs is ellentmondás tökéletesen kiegészítik egymást abban ahogy egyrészt mindenestül átadjuk magunkat örömünknek vagy bánatunknak ellenszenvünknek vagy részvétünknek de másrészt ugyanezeket a sebbe mélyen belenyúlva vizsgáljuk is egy állandóan kényszerítő tanúságtétel imperatívuszát hordozva magunkban mert a lényeges emberi történések ügyében nincs külön vádló és vádlott ügyész és védő bíró és tanú mindnyájan egyszerre vagyunk önnön tetteink elkövetője megítélője és tanúságtevője „költeni annyi mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött” de persze mások fölött is és persze védeni is magunkat és másokat mert tudjuk hogy ha minden tényt kikutatnánk és minden okot és indokot feltárnánk és szembesítenénk egymással (ami persze kívül esik az emberi lehetőségeken) akkor az egyes emberek egymás közti kapcsolatában a legjobb cselekedetünk is érdemes lenne a büntetésre és a leggonoszabb is fölmentésért folyamodhatna     vajon meg tudnád-e érteni, ha elmondanám?

 

Nemrégiben néhány napot egy kisvárosban kellett töltenem. Hogy elkerüljem az egyhangúságot, minden étkezésre más helyiséget kerestem fel. A rév melletti kisvendéglő, a hajóállomás feletti étterem, a templommal szomszédos Múzeum bisztró: egyéb választék nem volt. A második este a mellettem levő asztalhoz egyedülálló fiatal nő ült le. Nem volt rajta semmi különös, a mai fiatalok közt dívó elszánt hanyagsággal, uniformizált egyénieskedéssel volt öltözve, félig kopott farmernadrágban, kívül kötött sötét színű férfiingben, szatyorral a vállán. Láthatóan gondosan tanulmányozta az étlapot, mielőtt rendelt. De ahogy az első falatot lenyelte az elébe tett roston sült májból (azt hiszem, az volt), és hozzá, hangsúlyozottan figyelve az evőeszközök választékos használatára (úgy látszik, én is kezdettől fogva figyeltem őrá), egy villa rizst a szájába vett, egyszerre megrándult a villához érő ajka, mintha villamos ütés érte volna tőle, s a következő pillanatban kibuggyanó zokogás, igen kevéssé választékos módon, szinte magvetőként szórta szét az abroszon, sőt a földön is a rizst, amit oly ildomosan készült a szájába tenni. Mi történhetett? Ki tudja? Ki fogja megtudni valaha is? A dobos ugyanebben a pillanatban fogta le, a jól ismert szertartásos mozdulattal, a még rezgő cintányért, mert éppen véget ért a szám. A lány a beállt csendben – mintha csak valami kapcsolat volna a kettő között – remegő kezekkel (s a remegést meghazudtoló továbbra is választékos mozdulatokkal) visszahelyezte a kést-villát a tányérra, fölvette majdnem összecsukló felsőtestére a bejöttekor a szék támlájára akasztott fehér zekéjét, hívta a fizetőt, és szinte menekült ki a teremből. Felindulását rejtegetve is, de tüntetve is vele. Hosszan néztem utána, gondolataim úgy suhogtak a nyomában, mint egy uszály, és miközben elmerültem afölötti töprengésemben, hogy vajon mi is törhetett ki belőle ilyen váratlanul és ilyen elemi erővel (s e töprengéseim, mint a vízfesték a rossz rajzpapíron, összefolytak a magam sorsa fölött éppen esedékesekkel, amikre most gondolni sem akarok), már láttam is a lefolyt jelenetet a papíron; egy regény részeként; a következő pillanatban meg valami fátyolon át hallani véltem azt, amit csak önmagának mondhatott, vagy még magának se, mikor a villa megkoccant a fogai között: egy vers szavaiként. De vajon ki tudhatja kétezer vagy kétszáz vagy két év múlva vagy akár holnap reggel visszaidézni ezt az egészet, a zene utolsó cseppjeire kicsorduló könnycseppekkel (lehetett-e valami összefüggés a kettő között? akár volt, akár nem, mindenesetre lett, minthogy így történt, éppen így, és nem másként), az ételek csak itt és most pontosan így keveredő szagával (mert életünk minden eseményét valamiféle ételszag kíséri), a szokványos bútorokból álló, mégis a világon csak itt egyedül pontosan így kialakult együttessel, a túl hangos beatzene elhangzása után szinte természeti erőként ható csenddel s az éppen jelenlevő és ebben az összetételben soha többé sehol együvé nem kerülő emberek egyszeri „vendégszereplésével” (akiknek mindegyike ugyanilyen joggal főszereplő is lehetne)… Regény? vers? dráma? irodalom? „valóságábrázolás”? hagyjatok már békén az egész nevetséges kísértés- és kísértethistóriával! távozz tőlem! apage Satanas…

 

De a Sátán nem távozik, sem akkor, sem máskor. Most se.

 

Vajon meg tudnád-e érteni, ha elmondanám? Pedig hogy szeretném neked elmondani, hogy az ágyad szélén ülve, napok óta megint, akaratom ellenére megkettőződik minden gondolatom: egy a tiéd, a „valóságé”, egy az „irodalomé”; egy a fájdalomé, a megrendülésé, az ámulaté; egy az általuk megindított kép-, szó-, hangkombinációké. Minden mozzanat egyidejűleg az is, amelyik megtörténve visszavonhatatlanul múlttá lesz; és az is, amelyik megtörténésével és elmúlásával egy időben már megindul egy újabb, majdani megtörténése, a papír fehérjéjéből szerveződő (különös, máig is alig felderített szerkezetű albumin!) még ismeretlen inkarnációja felé. Hiába szégyellem, gyűlölöm, émelygek tőle mindig újra. Mindig újra itt van. Itt fekszel, megint kicsit bágyadtabban. A szokásos élénkség után megint a szokásos letörés. A kikapcsolt magnó vár a bennerekedt szavakkal. Ujjaid megint folytatják lassított kényszerjátékukat. Az előbb már alig bírtalak tovább nézni. Ki kellett mennem a folyosóra, legalább néhány percre, egy cigaretta ürügyén. Az ablaknak dőlve majdnem zokogni kezdtem, mikor Gyűszűvirág megszólított. Most az jár az eszemben, amit akkor gondoltam, mikor megláttam őt, a „kacsával” a kezében. Hogy mi mindent meg lehet szokni. Én is megszokhattam volna már, hogy szakadatlanul a lélek váladékaival és ürülékeivel dolgozom, meg is szoktam, amennyire a megszokhatatlant meg lehet szokni, olykor mégis a meglepetés és az undor erejével csap le rám még ma is. Ezzel küzdök napok óta, mióta, akármit tennék ellene, ahogy itt ülök haldokló (és csodatévő) barátom mellett, szinte fuldokolva mindentől, közben egy regény terve alakul bennem, a tudatomban (hol is lehetne másutt?), de mintegy öntudatlanul, éppoly természetesen és tőlem függetlenül, ahogy belső szerveim végzik tovább működésüket, bármi csapás vagy szerencse ér, a szívbillentyű nyílik és zárul, a vese kiválaszt, a gyomor folytatja ritmikus perisztóliáját.

 

Ezt persze lehetetlenség megírni. „Ezt”? – de valójában mi is ez? Hiszen még nem tudom, mit és hogyan – csak éppen annyit tudok, hogy mindenestül átjár az a méreg, amely az írás merevgörcsébe rándít. Mit is? Az interjúk nyelvén: „Regényt haldokló barátomról.” Képtelenség. De hát nem képtelenség-e minden írás? És nem úgy érzem-e mindennek a megírása (valamit írunk meg? hát persze hogy nem, de hiába, valahogy beszélni kell róla, még ha csak ilyen rosszul lehet is beszélni), mindennek a megírása előtt, hogy nem lehet megírni, éppen ezt nem lehet? És joggal – mert az egészben van valami, amit „nem lehet”. Micsoda tautológia, „abszurd” irodalomról beszélni. Minden irodalom abszurd. Maga a művelet. Akár a nemi aktus. Van benne valami végbevihetetlennek látszó – a végén az ember csodálkozik, hogy ilyen egyszerű volt. Meg azon is, hogy egyáltalán lehetett. Hogy ilyen egyáltalán lehetséges. De hát, akármennyire a képtelenség érzetét kelti is előre mindkettő, úgy látszik, a természet legtermészetesebb működéséből következnek. Egyik is, másik is maga a natura naturans, és a természetellenesség érzete, amit keltenek, valószínűleg legbensőbb természetükhöz tartozik.

Regényt rólad. Illetve a barátságról. Illetve a szerelemről, annak is legvégletesebb formájáról (de nem ott kezdődik-e a szerelem, ahol a legvégletesebb formája kezdődik?). Illetve a művészetről (ajjaj, ez aztán csak, aminek vége-hossza nincsen). Illetve a betegségről. Illetve a halálról. Illetve a halál elleni küzdelemről. Betegségnek és egészségnek egy sajátos felfogásáról, amely gyerekkorom óta alakul bennem, s amely sokkal átfogóbb és egyetemesebb az orvostudományok által kialakítottnál, sőt az általuk valaha is kialakíthatónál. S amit, ha egyszer tudományosan képes lennék kifejteni (de hát nem most mondtam, hogy ez épp természeténél fogva lehetetlen, mindegy, azért csak tegyük fel, illetve mégse, hagyjuk abba, csak ennyit:) a tudomány mindig egzaktsága folytán korlátozott, a művészet viszont lényegénél fogva és elvileg korláttalan, mint maga az emberi gondolkodás, mert nem kényszerül kiformálódó sejtéseit mindig a bizonyítékok posztamensére emelni. Az irodalom, még ha történetesen a betegség is a „témája”, nem elszigetelten a betegséggel foglalkozik, hanem mindig az emberi sorssal, a betegséget is mint az emberi sors részét tekinti, és csak így képes ábrázolni, tehát összefüggésben az élet minden más vonatkozásával, a pszichoszomatikus jelenségek körének széles körű kiterjesztésével, sőt betegség és egészség s a köztük folyó szakadatlan küzdelem egyetlen jelenségét se engedve tudatlanságunk résein át kiszökni ebből a körből. S mindaz, amit te most átélsz, amit most átélek veled, számomra végső bizonyíték és döntő tanúság ehhez a sejtelmeimhez

nem hát persze hogy nem lehet a Kriszta-történetet a legfontosabbat már a tapintat (sokrétű és sokirányú tapintat) miatt sem mindenféle lehetséges következmények sőt a lehetetlenek is előre elképzelve bénító kényszerképzetként de hát vajon a Werther miatt lettek-e öngyilkosok azok a fiatalemberek akik a könyv megjelenése körüli időben öngyilkosok lettek és nem az akkori német világ kitermelte öngyilkos tendenciák fejeződtek-e ki a regényben a tyúk vagy a tojás kérdése mindegy akkor sem lehet sehogy sem lehet nem beszélve arról hogy utáltam mindig az úgynevezett kulcsregényeket csakhogy ha jól meggondoljuk nem minden regény kulcsregény-e csak éppen az a kérdés kik és hányan tartják kezükben a kulcsot igen de ez mégis valóságos kérdés a példák felsorolásától most hadd tekintsek el úgyis tudom mikre gondolok a fél világirodalomra és a festészet nem minden portré kulcsregény-e akár néven van nevezve a modell akár nem mindegy ezt mégsem lehet hacsak

tegnap eszembe jutott a nagy irodalmi mankó a „transzpozíció” csak ezt ha lehet még jobban utálom mint a „kulcsot” bár néha kikerülhetetlen és néha csodálatos eredményekkel jár a baj csak az hogy ezek a lehetőségek óhatatlanul mind a fikció felé sodorják az írást mikor én éppen a fikciótól való szabadulás irányában akarom a szavak véknyába vágni a sarkantyúmat tegnap mégiscsak eszembe jutott valami valami ami mögött a megoldás csábító lehetőségei látszottak integetni                         Alexandria

 

Szóval: Alexandria. Két dolog jutott először eszembe. Persze mindkettő irodalmi. (Az irodalom csak az irodalom méhében foganhat, ahogy az élet is csak egy más élet belsejében; élni aztán már mind a kettő a külső világ, a környezet lehető legteljesebb feldolgozásával, bensővé tételével lesz csak képes.) (Na, ezt jól megmondtam! te jóisten, mit szólna ehhez megint A és B és X és Y!) A te disszertációd jutott eszembe, amit az Argonautiká-ról írtál hajdan, meg az, hogy – részben épp ennek kapcsán – mennyire izgatott akkor a másik alexandriai költő, aki egyben filológus is volt, és csillagász is, és földrajztudós is, és matematikus is, a Pentatlonista, ahogy már a kortársai csúfolták, és az, hogy a két típusban már akkor egy kicsit a kettőnk közti viszony inkarnációját véltem felfedezni. Írni is akartam róla, de hát aztán semmi se lett belőle, mint annyi másból. (Egyszer majd ki fogom adni meg nem írt műveim bibliográfiáját.) Mi lenne, ha most ezt a két alakot próbálnám feltámasztani a mi helyünkön? S mindjárt meg látszik lenni a kezdet is (a kezdet a legfontosabb): az a mindenféle modern konfliktust, irodalmit, személyeset, sőt politikait előlegező jelenet, amikor az ifjú, még pelyhes állú Apollóniosz Rhodiosz felolvassa készülő eposzának kezdetét a mester, Kallimakhosz előtt. Persze mindjárt oda kell vinnem barátként a Muszeionba (ez volt a helyszín) a fent említett Eratoszthenészt is, aki akkor még valószínűleg nem tartózkodott Alexandriában, meg az életkoruk sem éppen azonos, illetve nem lehet pontosan tudni, de egyáltalán, ki fog ezzel a kis anakronizmussal törődni, eltekintek tőle. Körülbelül az i. e. harmadik század derekán történt:

Mintha most látnám először a Várost –

ritka pillanat, amikor az ember igazán

érzékel valami előszörit, amikor a sors. –

döntő pillanatban tudatában van an-

nak, hogy a pillanat sorsdöntő. Így lé-

pek át most a Napkapun, és mint egy

templomban, úgy megyek az oszlopsorok

között a Kanoposzi úton                    mert úgy képzelem, hogy a regényt veled mondatom el első személyben, így sokkal izgalmasabb, mint ha az én szemszögemből nézném. Megpróbálom elképzelni, hogy láthattad te magadat és engem, ahelyett hogy én mondanám el, ahogy én látlak téged és magamat. Nem hiszem, hogy ez utóbbit hitelesebben tudnám ábrázolni, mint az előbbit, hiszen ha téged kevésbé ismerlek is szükségképpen, mint önmagamat, ez a kevesebb plasztikusabban ábrázolható, pontosabban megjeleníthető, és ez a pontosabb megjelenítés még a gazdagságnak is inkább benyomását keltheti, mint az a sok ellentmondó, egymással viaskodó tudás, amivel az ember önmagáról rendelkezik, s ami végképpen szétfeszíti az ábrázolhatóság, vagyis az „irodalom” kereteit, bárhogy igyekszünk is azokat tágítani

 

…hónom alatt a papirusztekerccsel,

amelyen még ma reggel is javítottam, két

hibás cezúrát sikerült is eltávolítanom a

szövegből        hogy lehet megtudni, hogy vitték akkor az ilyen tekercseket, valóban a hónuk alatt-e, vagy valahogy másképp, és milyen volt egy ilyen „kézirat” akkor, amikor még a könyv is kézirat volt, mi volt a különbség a kiadott és a még kiadatlan kézirat között? Valahol olvastam épp az Argonautika különböző kiadásai fölötti filológiai vitákban, hogy különböző antik szerzőknél említés tétetik egy proekdoszisz-nak, vagyis kiadás előtti kiadásnak a létezéséről, de hogy ez voltaképpen mi, és melyik kéziratot nevezték így, és melyiket valóban ekdoszisz-nak?…

…már itt vagyok a Paneionnál, még

egészen alacsonyan jár mögöttem a

Nap, mintha terelne maga előtt, de épp

ezért még van egy kis időm, amíg a fe-

jem fölé emelkedve visszavonhatatlanul

elhozza a most már kikerülhetetlen per-

cet, amikor a Mester elé terjeszthetem a

Mű kezdetének ezt az első változatát

(bizonyos vagyok benne, akármint véle-

kedik is majd felőle, még többször is újra

át kell dolgoznom), de ha igazán ma-

gamba nézek, voltaképpen jobban érde-

kel a Penthatlosz véleménye, nem azért

mintha egy iótányit           „iótányit” – durva anakronizmus, de épp ilyen és még ennél durvább anakronizmusokkal lehet és kell megteremteni azt a kettős közeget, amelyben egy mindmáig azonos ingalengés kapcsolja egybe az i. e. 3. század Alexandriáját és az i. sz. 20. századközépi Budapestet

…is megcsappant volna a Mester

iránti rajongásom, a Mester egyedülálló

abban, ami ő, de úgy érzem, már nem

igazán érvényes az ítélete abban, ami

mi vagyunk; és nem is csak azért, mert

egyet fordult velünk az idő, s mi szük-

ségképpen mások vagyunk, mint ők vol-

tak, hanem azért is (ezt keserves belát-

ni, küzdöttem is ellene sokáig, és tudom,

ennek a belátása jelenti az ifjúság végét,

az ártatlanság korának elmúltát), ha-

nem azért is, mert nemcsak természetes

értetlenség, sokkalta kevésbé természetes

féltékenység is működik az öregebbek-

ben, amely még azt se engedi esetleg lát-

niuk, amit képesek volnának meglátni.

Én most itt, a Paneion kapujában szen-

tül és ünnepélyesen megfogadom, hogy

sosem esem ebbe a bűnök bűnébe, s ha

arra kerül a sor, ugyanúgy fogok örülni

a fiatalabbak, kivált a tanítványaim si-

kereinek, mint ahogy most Eratoszthe-

nész barátom verseinek (pedig azok is

mások, mint az enyémek, bizonyos

szempontból nem is lehetne nagyobb kü-

lönbség, mint ami az én vég nélkül sod-

ródó fonálként gombolyodó eposzom –

vajon valaha is véget fog-e érni? – meg

az ő egyetlen orsón perdülő epigrammái

között van), a Bétá-énak (mert nem is

csak egy csúfneve van), holott ki tudja,

nem éppen ő lesz-e az Alfa, a legelső, a

költészetben is, meg a matematikában

is (van-e egyáltalán lényeges különbség a

kettő között?). Persze azért rettenetesen

izgat, mit fog szólni a csodálatra méltó

Kallimakhosz, hiszen igazán csodálatra

méltó, és mégiscsak mindent tőle tanul-

tunk, azt is, amivel meg tudjuk csinálni

azt, amit ő már nem tud. Ha egyáltalán

van olyan, amit ő ne tudna megcsinálni.

Mert néha meg azt hiszem, mégis ő a

legnagyobb, a felülmúlhatatlan, és mi

mindig, nemcsak most, később is csak az

árnyékai maradunk. És a fiataloknak

legalább úgy kell vigyázniuk arra, hogy

ne legyenek bosszantó és nevetséges mó-

don igazságtalanok az öregekkel szem-

ben, mint ők velünk, mert ugyanolyan

öncsonkítás, ha a mester tagadja meg a

tanítványait, akik szinte az ő művei,

mint ha a tanítvány tagadja meg a mes-

terét, aki pedig örökké úgyis benne fog

élni minden verssorában. Ahogy ez a

csodálatos oszlopsor is önmagát csonkí-

taná meg s benne minden egyes oszlopot

magát is, ha az egyes oszlopok nem tűr-

nék el az előttük vagy mögöttük álló

másik oszlop ugyanazon térközzel meg-

szabott jelenlétét. Igaz, a nemzedékek

nem követik egymást oly pontos ritmus-

ban, mint az oszloprendek, meg az osz-

lopok nagyságrendje is más és már ott, a

vésetek finomsága is különböző – ha

úgy, mint ezen az oszlopsoron, végigné-

zek a költők portikuszán, a nagy, a ha-

sonlíthatatlan Homérosztól eddig a

szegény kis Apollónioszig, aki itt megy

most a Kanoposzi út oszlopai között a

Muszeion felé, dobogó szívvel, hóna

alatt a maga szegény kis kéziratával

már megint a „hóna alatt” és megint a „kézirat” – ennek feltétlenül utána kell nézni, mert mások a szándékos anakronizmusok, és megint mások azok, amelyek óvatlanul furakodnak bele a szövegbe, és alattomosan rágcsálva ássák alá a hitelét… De mikor a mögötted kelő nap képét felidéztem, azt akartam vele elérni, hogy két ilyen irodalmi témájú, „intellektuális” elmélkedés közé, mint amilyen ez a meditatív sétád a Kanoposzi úton és az utána következő, még intellektuálisabb, tervezett jelenet, amikor majd a Muszeionban felolvasod Argonautiká-d első énekét, a Mester, Kallimakhosz megrökönyödésére, ami végleges szakításra vezet köztetek, hogy e kettő közé beiktassak egy más hangnemben tartott tételt, egy rövid pastoralefélét, s a még alacsonyan járó nap révén időt adjak neked, hogy egy kis kerülővel felsétálj az utadba eső Paneionnak, vagyis Pán-ligetnek az antik szerzők leírása szerint fenyőtoboz alakú dombján, ahová spirál alakban futott fel az ösvény. Csak tudnám, milyen növényzet lehetett ott. Mi volna, ha azokat a csodálatos leander- és hibiszkuszfákat ültetném oda, amelyek az Iraklionból Knósszoszba vezető utat szegélyezték múlt nyáron, mikor ott jártam? Miért is ne lehetne azonos a flóra Kréta szigetén az 1970-es években és Alexandriában mondjuk az i. e. 240-es vagy 50-esekben? Mikor az egyiktől a másikig térben igazán csak egy kis tengeri ugrás (ma is bánom, hogy ezt a kis ugrást már nem tehettem meg), időben pedig… a növényzet sokkal-sokkal lassabban változtatja természetét, mint az ember… ezek a knósszoszi leanderek bizonyosan ott lehettek már 4000 évvel előbb, a minoszi királyok idején is. Már kisgyerek koromban imádtam azt a nem tolakodó, mégis átható illatot, ami azokból a (ma már tudom: csenevész) bokrokból áradt, amelyek zöldre festett dézsákban pompáztak nagyanyám verandája előtt úgy, hogy a házba nyáron mindig ezzel az illattal együtt lépett be az ember… De most! Fuldoklottam keserédes illatuk sűrű sorfala között, mint egy boldogító vesszőfutásban… Mi volna, ha egy ilyen kanyargó sorfal között sétálnál (rhodoszi Apollónioszként), életed e sorsfordulata előtt… s aztán vissza lehetne utalni erre a sétára majd Rhodoszban, amikor évtizedekkel később Eratoszthenész, a krétai és égei tengereken áthajózva hozzád, hogy meglátogasson betegágyadon, a kikötőből a házad felé vezető úton először találkozik Marpésszával (vagyis: Krisztával), aki a hajába tűzött rózsaszín leander-virággal egyszerre megvillantja a feledhetetlen alexandriai ifjúságot, a verseket, a vitákat, a keserűségeket, a Mestert és az ifjonti szerelmeket a mostani halálos (mindenfajta értelemben halálos) szerelmed sötét tükrében

…mintha most látnám először a Vá-

rost, ezeket a dombra felfutó leandere-

ket, amelyeknek millió szirma ugyan-

olyan véletlen és mégis végleges rendben

rajzolja ki az utat, ahogy én szeretném

szavaimat a hexameter önmagán belül

mindig változó és önmagát mégis mindig

önmagaként továbbfolytató ütemeibe és

cezúráiba foglalni          De addig?… Hogy jutok el addig? Eddig. Eddig a betegágyig amely, akár Odüsszeusz ágya, sorsod fájába van faragva mozdíthatatlanul. Az álmatlan éjszakákon foganó versekig s a hajnalokig, a hajnalokig… (Mindehhez először tudni kellene, milyen volt az alexandriai korban egy „betegágy”, sejtelmem sincs; konzultálni Kornéllal…) Reménytelen, úgyis reménytelen az egész. „Irodalom.” Ez az egész alexandriai díszlet… „történelmi regény”, még csak ez hiányzik, úgy kell, mint a hátramenés, ahogy nagymama szokta mondani gyerekkoromban, ha nagyon irtózott valamitől. Vajon meg tudnád-e érteni? És főként, meggyógyulsz-e tőle? Akkor meg mire való az egész? Távozz tőlem, Sátán…

„Elképzelhetetlenül jól”,

hallottam a kagylóban elképzelhetetlen válaszodat akármilyen félve-határozatlanul-kedvesen-mellékesen-szokványosan-feltett-mégis-szemérmetlennek-szinte-szentségtörőnek-de-mindenképpen-képtelennek-érzett kérdésemre: „Hogy vagy Debebe?”

Kérdésem különben csak a tiéd viszonzása volt, mert elsőnek te kérdezted meg tőlem, amaz emlékezetessé vált délelőtt reggelén, amikor a túl korai csengetéstől méltatlankodva felemeltem a kagylót, és a te hangodat hallottam meg benne: „Szervusz, édes Nyuszika, hogy vagy?”

„Köszönöm, megvagyok”, mondtam gyorsan, hogy minél előbb túl legyek rajta, mert már ez a nagy nehezen kinyögött „megvagyok” is olyan volt, legalábbis én óhatatlanul olyannak éreztem, mint egy súlyos sértést; vagy inkább azt a fajta tapintatlanságot, amit te mindig a sértésnél is súlyosabb hibának tartottál. Tapintatosnak lenni, ez volt a véleményed, a legkevesebb, amit megtehetünk azért, hogy elviselhetővé tegyük egymásnak az életet; a legkevesebb és épp ezért kötelező is. (Mi mindenre nem vetemedtél olykor, hogy tapintatos lehess, nemegyszer már a nevetségességig, vagyis végső soron tapintatlanul; de hát az már az emberi szándékok sorsa, hogy a kelleténél többször, és minden jóakarat ellenére, hajlamosak önmaguk ellentétébe fordulni, minél feszültebb vagy – divatosabb s a gazdasági analógia felidézése révén érzékletesebb szóval – feszítettebb valakinek a belső élete, annál nagyobb a kockázat; amire te igazán tanulságos példákkal szolgáltál mindenféle téren.) „Megvagyok”, mondtam, és csak arra tudtam gondolni, hogy te tulajdonképpen már meg se vagy, már el is „vesztettünk”, ha még nem is a szónak abban az átvitt értelmében, ahogy arra szokták alkalmazni, amivé nemsokára te is leszel; hanem mintegy a szó eredeti értelmében; úgy, hogy abban, aki vagy, már nem találjuk, vagyis elveszítettük azt, aki voltál, azt, aki tehát valóban te vagy; s még akkor is, ha naponta annak örvendünk (örvendünk, micsoda helyét nem találó szó ez itt, pedig mégis a helyén van), hogy „mindennek ellenére” (mindennek ellenére!) mégis milyen csodával határos módon (milyen mód is az, ami határos a csodával,) megmaradtál önmagadnak, mert hiszen – a legjobb és a legörvendetesebb esetben is – csak mindennek ellenére maradtál meg annak, vagyis mégsem maradtál meg, mert aminek ellenére maradtál meg, az is minden pillanatban benne van immár abban, ami vagy. Különben is, a jövő csak előreláthatatlanságában létezik igazán; mihelyt rendhagyó – és istenkísértő – módon előre láthatjuk, már meg is szűnt létezni; a nem létező jövő pedig visszaható erejű, nemlétezővé teszi a jelent is. „Megvagyok. És te? Hogy vagy, Debebe?”, kérdeztem vissza a tőlem telhető legelfogulatlanabb hangon, igyekezve különösebb fontosságot nem adni a kérdésnek, de azért minden fontosságot se vonni meg tőle, vagyis félve-határozatlanul-kedvesen stb. (l. mint fent.)

Erre adtad lázas sietséggel, kapkodva, nemcsak magad érezve, át is éreztetve, milyen nagy horderejű a dolog, az elképzelhetetlen választ: „elképzelhetetlenül jól”.

„Azért hívlak ilyen korán”, folytattad mindjárt, ugyanolyan lázasan, „mert arra szeretnélek kérni, hogy ma kivételesen ne délután gyere be, hanem délelőtt, nagyvizit után, úgy tizenegy körül, jó? Nagyon fontos!”

„Mindenféle dolgom van délelőtt”, próbáltam szabadkozni, nem is annyira azért, mert valóban dolgom volt, mint inkább annak az automatikus beidegzettségnek folytán, amelynek állandó belénk programozása azt sugallta, hogy minden lehetőt megtegyünk a kedvedért, de lehetőleg úgy, hogy ne érezd azt, hogy a kedvedért mindent megteszünk; bár a programozásnak erre a részére talán nem is volt szükség, hiszen te tulajdonképpen mindig is azt érezted természetesnek, ha minden úgy történik, ahogy te szeretnéd, és szinte a természet rendjét érezted megbontva (és megcsalatva), ha nem úgy történt; és azt a sok mindent, ami nem úgy történt, ezért fogadtad mindig olyan túlméretezett méltatlankodással, amibe nem átalltál mindjárt mindenkit be is vonni, fűt-fát, nemcsak a barátaidat, hanem a legközömbösebb ismerősöket, sőt groteszk módon, még az ellenségeidet is, hiszen – működött, működhetett ebbeli magatartásod mélyén – nemcsak téged, rajtad keresztül a világmindenséget érte sérelem. Így hát semmi sem volt előtted gyanús ezekben a hónapokban, amikor, amennyire csak emberileg lehetséges, sőt csodaképpen, egy kicsit talán még azon túl is, valóban úgy tetszett, hogy a természetnek ez a „rendje” végre helyreállt. Akármilyen különös kimondani, sőt jószerivel szinte kimondhatatlan is, a te számodra a kizökkent a világ, a te kizökkent világod, itt, a kórházban, a halálos betegség közegében tolódott a helyére. Minden úgy ment, mint a parancsolat. Azt már nem vetted, vagy nem akartad (vagy ki tudja?) tudomásul venni, hogy ebből a „mindenből” csak egyvalami nem megy „úgy”, ez az egyvalami azonban éppen a minden (az „élet”), hogy tehát ez a számodra felfogható „minden” voltaképpen az előled eltakart „minden” helyett megy úgy… Mindenesetre, körülötted (egyen kívül) minden egyszerre csupa „terüljasztalkámmá” változott, és „háromkívánsággá”, amely varázsütésre teljesül. Délelőtt menjek be délután helyett? „Jó”, mondtam, „ott leszek tizenegy körül”.

 

„Elképzelhetetlenül jól.” Letettem a kagylót. Elképzelhetetlenül jól. Magam elé képzeltem meggyötört Madonna-arccá lett arcodat, a Picasso terhesasszony-szobrának hasává vált hasadat, és nem tudtam elképzelni. (Olyan rosszul működött a képzeletem, amilyen remekül működött a tiéd.) Elképzelhetetlenül jól. Elképzelhetetlenül jól érezted magad. Elképzelhetetlenül érezted magad jól. ELKÉPZELHETETLENÜL JÓL A két szó nem ment ki a fejemből, állandóan ott mocorgott, miközben öltöztem, reggeliztem, borotválkoztam.

(Nemrégiben hallottam egy rádió-előadásban, hogy egy hetven évig élő férfi életének kétszáz napját tölti borotválkozással, iszonyú, mikor olyan kevés napja van az embernek, és mindegyiket, mindegyiknek minden percét a borotválkozásnál fontosabb, szebb, jobb, kellemesebb, érdekesebb, érdemesebb, értékesebb dologgal kellene töltenie; és még a borotválkozáson kívül is mi mindennel töltjük, egész regényt tudnék – ha tudnék! – teleírni ezekkel az élni-nem-érdemes dolgokkal, amiket, még a viszonylag legjobb esetben is, él az ember; rettenetes idő-selejttel dolgozunk mind ebben az oly idő-szegény és oly idő-igényes életben)

ELKÉPZELHETETLENÜL JÓL kísértett végig az úton is, amíg beértem hozzád  elképzelhetetlenül jól,  mint egy dallamfoszlány, amit az ember nem tud kiverni a fejéből, még a legsúlyosabb gondolatok nehézfegyverzetével se, mindig visszatér, újra meg újra megkapaszkodik az agysejtek peremén, kajánul fölbukkan a tekervények között, hol itt, hol meg ott dugva ki közülük konok hangközeit vagy szótagjait el-kép-zel-he-tet-le-nül jól

Nem lehetett elképzelni, hogy komolyan képzeled. Még kevésbé, hogy nem képzeled komolyan. Mint ahogy nemsokára ki is derült, s mint ahogy már a telefonban megszólaló hangodból is kideríthető volt, nagyon is komolyan képzelted. Különben is, tréfálni, hülyéskedni mindig szerettél, de ironizálni, és saját magadon! nem, ez nem illett be a rólad alkotott képbe. Komolyan képzelted, és komolyan így is volt, és ez volt benne a legelképzelhetetlenebb.

 

 

A „de csak egy cigaretta” elszívása után, mielőtt újra benyitnék a szobába, egy pillanatig lenyomva hagyom az ajtókilincset, és megint

(merő megszokásból, vagy a szégyellten is leküzdhetetlen kíváncsiság miatt? [mert irántad való, igazán minden áldozatra kész barátságomban – talán ezt is csak most tudom, vagy merem tudni igazán – mindig is benne volt a szokatlan, a minden szempontból rendkívüli jelenség felcsigázta érdeklődés is, amely az utolsó hónapok alatt még csak fokozódott; de hát melyik emberi kapcsolatnak nem része a kíváncsiság is?] vagy a szertartás kedvéért, amely oly kiolthatatlan igénye a léleknek; amely megismétlésük által egyes helyzeteket és pillanatokat kiemelve a mulandóság egyszeriségéből, a visszahozhatatlan visszahozásának illúziójával ruház fel? vagy [mint általában, itt is ez a legvalószínűbb] mindez együttesen eredményezi azt a végül is teljességgel önkéntelen mozdulatot, ahogy megint)

bekémlelek a román stílű kisablakon, és nézem, amint féloldalra dőlve, hunyt szemmel, takaródon a most szinte lassított ütemben mozgó ujjaiddal, hallgatod a magnót, amit közben megint megindítottál a két újonnan beengedett látogató számára, akik nyilván lelkes helyesléssel fogadták ez iránti kérdésedet (amelyre úgysem vártál választ), méghozzá őszintén: nemcsak azért, mert ha nem is mindegyiket ugyanazon okból, de mindegyiket érdekli, amit legutóbbi ittlétük óta diktáltál, hanem akkor is, ha éppen nem érdekli őket, mert a látogatás lefolyásának ez a legkedvezőbb módja, a magnó és a rajta megszólaló szöveg közbeiktatásával könnyebb kapcsolatot tartani veled, mint közvetlenül, amikor is minden pillanatban figyelni kell a kiejtett szavakra, a felvett arckifejezésekre (vagy a kelleténél is inkább úgy érezzük, hogy figyelni kell rájuk), s az állandó önkontrollt még egy szuperkontrollal is meg kell tetézni, amely a fegyelmezettségnek az önkéntelenség látszatát adja; de a te számodra is ez a forma a legkedvezőbb; nemcsak azért, mert, tudjuk, szereted, és mindig is szeretted hallani önmagadat, szereted és mindig is szeretted lehetőleg azonnal nyilvánosság elé vinni megszakítatlan ihleted szerencsés vagy kevésbé szerencsés termékeit, s amennyire csak ez írónál egyáltalán lehetséges, személyes jelenléteddel tenni ezt jelentősebbé a hallgatók és élvezetesebbé a magad számára; s mostanában ez utóbbi körülmény még fontosabbá vált számodra, mint azelőtt volt

(hiszen valahol csak sejtened kell neked is, hogy hátha az egész mű nyilvánosságra kerülténél már nem lehetsz jelen, mint ahogy mi már nem is csak sejtjük, miközben hallgatjuk, és mindig készek vagyunk meghallgatni, magasztaljuk, és mindenképpen készek vagyunk magasztalni művedet – melyről mi tudjuk, hogy utolsó –, ahogy napról napra épül bele a semmibe);          hanem azért is, mert amíg a magnó szól, mindig feltöltheted akármily bámulatos, mégiscsak hamar kimerülő akkumulátorát szellemi szikrázásodnak, a legközelebb sorra kerülő beszélgetési és nyilvános diktálási periódus idejére.

 

Szól a magnó. Féloldalt az ablak felé fordulva hunyt szemmel fekszel. Az ablakon keresztül nézlek. Ujjaid folytatják a paplanon megszakítatlan játékukat, amely, mint a szívizom vegetatív automatikája, szinte tudatodtól függetlenül működik, pillanatnyi kihagyás nélkül, mintha attól tartanál (valami attól tartana benned), hogy, ha megáll, akkor valami jóvátehetetlenül megszakad

(mint mikor az utcán oda se figyelve elkezdünk rugdosni egy utunkba került kavicsot, de mikor észrevesszük, már nem tudjuk abbahagyni; mintha az életünk vagy legalábbis soron következő leghőbb vágyunk teljesedése függne tőle, úgy ragaszkodunk ehhez a megmagyarázhatatlan, ki tudja, milyen belső bizonytalanságokat áthidaló, nevetséges cselekedetünkhöz),

mintha ezzel adnál jelet, befelé a saját szervezetednek és kifelé a környezetednek egyaránt arról, hogy élsz, s egyben ez volna ennek záloga és biztosítéka is.

A látogatók hallgatják a tulajdonosától elvált hangot, és nézik a saját hangjától elvált néma tulajdonosát. Úgy érzem, közvetlenül átélik (vagyis én élem át, de szabadjon nekik tulajdonítanom, amit átélek, hiszen, ha nem is éppen most, valamikor nekik is át kellett vagy át kell majd élniük) azt a még ma is oly nehezen megszokható csodát („csodát”, azaz a nemrégen még csodaszámba menő dolog viszonylagosan friss megvalósulását, vagyis csodátlanodását), amellyel az elektromágnesesség oly módon képes kivonni egy emberből a vele eddig elválaszthatatlanul összeforrt hangját, mint ahogy (ugyancsak nem öröktől, hanem egy meghatározott történelmi, vagyis emberi időtől fogva), mondjuk, a fémeket vagyunk képesek kivonni oldatukból, vagy a gyűszűvirágból a digitalist. S veled meg a belőled kivont hanggal egyszerre állva szemközt, már előre átélik azt a későbbi, még „csodásabb” és voltaképpen borzongató pillanatot is, amikor majd ugyanerről a szalagról ugyanezt a hangot hallják, de te már némán és jelképesen sem fogsz mögöttük állani. Minthogy hallani nem hallom, a zárt kettős ajtón kívül látom, ahogy szól a magnó, s ők külön hallják a hangodat, és külön látnak téged, te pedig hunyt szemmel és mintegy hunyt füllel, se nem látsz, se nem hallasz, csak megnevezhetetlen érzékeiddel figyeled az ő figyelmüket. Eleresztem a lenyomott kilincset, az ajtó csöndben kinyílik, csöndesen belépek, léptemre megrebben a szemhéjad, de nem nyitod ki a szemed, csak úgy intesz (ahogy szoktál), hogy üljek le, visszaintek, hogy ne törődj velem, tudom a dolgom. Némán leülök a helyemre. Ugyanide, ahol akkor ültem…

 

… amikor (amaz emlékezetes délelőttön) a telefonhívás nyomán rendhagyó módon nem délután, hanem délelőtt jöttem be hozzád. Ugyanitt ültem a megszokott helyemen, csak akkor nem volt elfüggönyözve az ablak, és sugárzott be rajta a kora tavaszi fény. Ahogy megérkezve, bekémleltem a cirklin (akkor is), mindjárt láttam (amit a telefonból is tudhattam), hogy ma nem mindennapi nap van. Ameddig csak bírtad, s voltaképpen máig is (ez is csodáid közé tartozik), külsődet (vagy annak illúzióját) ugyanolyan gonddal őrizted, mint belső tartásodat. Nem fordultál el a kegyetlen tükörtől. Hanem egyenesen szembe néztél vele. Mint egy mindennapos kivégzőosztaggal. Mint azok a hősök, akik még a szemüket se engedik bekötni.

(Bár a te szemed jó előre gondoskodott arról, hogy azért be is legyen kötve. Lehet, hogy mindig is úgy érezted, kivégzőosztaggal nézel szembe, csak mi nem láttuk rajtad, sőt mosolyogtunk olykor elviselhetetlennek érzett optimizmusodon, amelyet talán éppen valami elviselhetetlen sötéten látás öltött magára. Ezen, mint annyi mindenen, még gondolkodnom kell.)

Többször végignéztem itt, amint egy-egy fontosabb (és nem is csak női) látogatód érkezése előtt, nagy nehezen feltápászkodva az ágyból, hosszú perceket töltöttél a tükör előtt sírnivalóan kócszerűvé vált hajad rendbe (?) hozatalával. Most már a cirklin keresztül láttam, hogy előre felkészültél – nem az én várásomra, hanem annak a várására, aminek tanújává vagy inkább szereplőjévé kellett lennem. Új kék csíkos pizsamában támaszkodtál a magasra polcolt párnákra, majdnem ülőhelyzetben, frissen borotválva, frissen fésülve, mint aki randevúra készül (s valóban, mint nemsokkal ezután részletesen megtudtam, akkoriban minden reggel arra készültél); egyik kezedet kinyújtva a takarón, másikban könyvet tartva, szemüveggel a szemeden. Mint egy igazi beteg. Mint egy egyszerű beteg. Mint egy beteg. Láttam, ahogy az órádra pillantasz, aztán az ajtó felé, látszólag nyugodtan, mégis – éreztem – belső türelmetlenséggel (mint a színész a nagyjelenete előtt néhány perccel). Még egy pillanatig vártam. Aztán benyitottam az ajtón. Úgy, mintha semmit se vennék észre már kívülről észlelt különleges állapotodból. Szokás szerint föléd hajoltam, és arcon csókoltalak. Éreztem bőröd mostanában mindig nyirkos érintését s a frissen illanó levendulaillatot. Aztán leültem a székre. Ugyanide, ahol most ülök.

 

Mikor Krisztina doktornő, öt perccel később, belépett a szobába, egyszerre tudtam, hogy nem véletlenül érkezett, és nem véletlenül érkezett éppen öt perccel utánam. Hirtelen az alig néhány nappal azelőtti beszélgetésünkre kellett gondolnom. Vajon megtette-e, amit akkor „tanácsoltam”? S ugyanabban a pillanatban azt is észrevettem, hogy e gondolat egy villanásnyi (de azalatt egy villanyozásnyi) izgalommal fut át rajtam. Úgy látszik, gondoltam, nemcsak te – gondolatban –, én is levetkőztetem, ha erről eddig nem vettem is tudomást. (Hogy hány ilyen tudomásul nem vett villanás fut át rajtunk naponta, ki tudja valaha is megmondani?) Vajon megtette-e? Igazán nem olyan nagy dolog. A sztetoszkóp medáliája most is ott ingott a két melle közt. Nagy, fekete haja hullámzott kétoldalt, s ahogy belépett, egyik felől hullámvonalú mozdulattal hátravetette az arcából; kivillanó nyakát azonnal megtalálta a céltudatos napsugár.

Úgy emlékszem az egészre, mint egy tökéletesen rendezett színpadi jelenetre, amely megkomponáltságában könnyebben rögzítődik bennünk, mint az élet sosem ily egyértelmű és egynemű történései. Nem ok nélkül. Valóban meg is volt rendezve. Abban a percben, mikor Kriszta leült az ágy végébe, tudtam, hogy orvosi – és mások számára is ismerhető – minőségében semmi dolga itt, csak abban a szférában van „dolga”, amelyet mi hárman külön élhetünk, s az az öt perc, amíg nem volt itt, éppolyan része a jelenetnek, mint mostani megjelenése; kitervelt színpadi effektus, amely beszámította a várakozás kissé zavart izgalmát, a retardáció és augmentáció ismert művészi fogásával élve (amelyre közös mesterünk, első Milán király annyit oktatott mindkettőnket, s amivel én is élek, éppen ezekben a sorokban is). Mert valóban, a várakozás, amivel aznap délelőtt a szobába léptem, az alatt az öt (öt „színpadi”, vagyis igen hosszú) perc alatt, amíg voltaképpen semmit sem csináltunk (én szándékosan nem akartam beszélni, mert tudtam, hogy te kívánsz tőlem valamit; te pedig azért nem szóltál, mert – ez alatt az öt perc alatt – épp azt kívántad tőlem, hogy várakozzak), fokozatosan nőtt Kriszta ily módon előkészített, ténylegesen színpadi „entrée”-ként ható belépéséig.

Mikor már néhány másodperce ülhettünk hármasban szótlanul (s ezek a másodpercek is színpadi hosszúsággal és színpadi jelentőséggel peregtek), intettél a szemeddel. Kriszta megszólalt.

„Azért kértük, hogy most jöjjön”, kezdte… (mi az, hogy kértük? futott át rajtam, s egyszerre mindent megértettem, mielőtt még folytatta volna)…” „mert megállapodtunk benne”, folytatta, „Debebével, hogy magának mindent elmondunk, de csak magának, remélem, érti, Debebe azt mondja, magában úgy megbízik, mint saját magában…” Kis szünetet tartott, aztán rád nézett, és kimondta: „Szeretem Debebét…”

Bár most már tudtam, még nem akartam tudni azt, amit pontosabban szerettem volna tudni, tehát nem elégedtem meg ennyivel. Mintha nem érteném el – „ezt, ha megengedi, eddig is tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hiszen legalábbis sejthető volt”, mondtam.

„De nemcsak úgy szeretem”, kezdte pontosabban elmondani azt, amit tudtam, de pontosabban akartam tudni (s amit éreztem, te is pontosabban akarsz hallani az én jelenlétemben), „hanem egészen, úgy is…”

Ekkor te türelmetlen, szinte ingerült mozdulattal biccentettél felé, kicsit úgy, mint a rendező, aki próba közben nem akarva közbeszólásával leállítani a színészt, csak némán beintve próbálja kikényszeríteni belőle azt, amit előzőleg megbeszéltek. De nem bízva a néma jelben, már meg is szólaltál: „Mondd ki bátran…” (tehát nemcsak a beállítás volt előre megállapítva, a „szöveg” is mintegy előre meg volt írva). S akkor Kriszta egyenesen kimondta a szót, amit vártál, azt a régi, ótörök eredetű szavunkat, amely az értelmező szótárban (durva) jelzés kíséretében szerepel (bár köztünk használatos mai jelentését nem kaszárnyákból vagy basaszerájokból merítette, hanem egy XIV. századi tatár népdal szerelmi vallomásából), s amelynek nem durva, hanem éppen áhítatos értelmezéséért és használatáért te mindig is küzdöttél, s végül minden szerelmeddel sikerült el is fogadtatnod, lassanként bevéve a beléjük nevelt idegenkedés ellenállását; azt a szót, amely írott nyelvünkben még mindig tabuszámba megy, s amit én sem írok le itt, ha éppen ellenkező okból is, inkább azért, mert legújabb keletű köznyelvi fejlődésünk során oly mértéktelen és oly méltatlan módon terjedt el, hogy azok, akik jogosultságáért küzdöttek (mint mi, lázadó ifjúságunk idején), most a szitok, káromkodás vagy közöny útszéli eszközétől idegenkednek benne, amivé a szerelmi aktus merész, köntörfalazás nélküli, tömör kifejezése helyett vált.

Kriszta kimondta a tabu-szót, a szégyenletest és hivalkodót, az obszcént és szentet, a kinyomtathatatlant és úton-útfélen hallhatót, a nyílt kultúrbotrányokat kavarót és lassan már tizenéves szűzlányok ajkán családi körben is megszokottat, a fő-fő mágiát és kocsmabűzt egyformán idézőt. A bejelentés előre megrendezett misztériumjátéka elérkezett drámai csúcspontjához. Egyben ahhoz a pontjához, ahol óhatatlanul nekem is színre kellett lépnem. Tudtam, hogy az én jelenetem következik. Diadalittasan néztél hol Krisztára, hol énrám, a mindkettőnk fölötti, szeretettől áradó győzelem eufóriájában. Nem lehetett elvétenem a pillanatot. Most kellett megszólalnom.

„Meg vagyok rendülve”, kezdtem, ironikusra véve a replikát, de aztán észrevétlenül kiestem (most az egyszer) a szerepemből, és „boldog vagyok, igazán boldog”, folytattam, teljesen őszinte átéléssel. De most valóban ez volt a jó, ez a szerepből való kiesés, amely épp a teáltalad rám osztott szerepbe talált bele, abba, amely végül is ebben a pillanatban az énáltalam választott szerep igazi vállalása is volt. Meg voltam rendülve. Teljesen őszintén. És minden mellékgondolat nélkül. És nem is gondoltam rá, hogy leplezzem. Ám ez a leplezetlenség most összefért a leplezéssel, illetve annak akaratlan formája volt. Meg voltam rendülve. És ezt ki is mutattam. De nem is lett volna jó, ha nem mutatom ki. Az én teljesen spontán megdöbbenésem mintha csak része lett volna a te rendezésednek. Te pedig ragyogtál. És nem is próbáltad leplezni, hogy ragyogsz. Sőt minden erődet összeszedve igyekeztél, hogy ragyogásod olyannak is látszhasson, amilyen valójában volt. Életed egyik nagy győzelme? Lehetséges? Ebben az állapotban? Egyik legboldogabb pillanata? Ebben a helyzetben? Elképzelhető? Úgy látszik. El kell képzelni. A boldogság is „dialektikus”, mint a természet. És „relativisztikus”, mint a téridő. Talán a legellentmondásosabb és legviszonylagosabb minden emberi dolgok között.

 

De nemcsak én voltam „boldog” (és nemcsak te voltál az), láthatóan Kriszta doktornő is az volt. Akármennyire elképzelhetetlen. Sugárzott róla a boldogság.

(Kamaszkoromban sokáig azzal az éjszakákfelkorbácsolta kényszerképzettel jártam reggelente az utcán, főként iskolába menet, hogy a nőkön, az általam még nem ismert, titokzatos nőkön puszta láttukra is fel tudom fedezni, melyik részesült az éjszaka abban a misztériumban, amelyben én még sohasem részesültem. Néztem őket, s valami tévedhetetlennek érzett eszelős ösztönnel mindet sorra osztályoztam. Ez igen. Ez nem. Nem tudtam elképzelni, hogy ennek a félelmetes, ennek a magunkat magunkból kilendítő, pokolba zuhantató és mennybe emelő történésnek ne lenne valami látható nyoma az arcon; hogy nyomtalanul meg lehetne úszni ezt a vízözönt, ezt a tűzözönt. Látni véltem a jelet a homlokukon. És máig sem tudom bizonyosan, nem láttam-e valóban.)

Kriszta doktornőn most, biztos voltam benne, láttam a jelet. Akármilyen elképzelhetetlen, az is, amit tudomásomra hoztak, az is, amit magam hozzá képzeltem (vagyis hogy a tudomásomra hozott általánosság aznap reggel is elnyerte konkretizálását, mintegy annak a teljes színjátéknak vagy szertartásnak egyik felvonása- vagy aktusaként, amelynek szerves folytatása az én látogatásom), mindkettő bizonyos.

 

ELKÉPZELHETETLENÜL JÓL: nem emlékszem, hogy én valaha is az életben ezt válaszoltam volna arra a sok ezerszer hallott kérdésre: hogy vagy? Pedig én sem tartozom azok közé, akik, az íratlan szerződést megtörve, erre, az érdeklődésnek csupán absztrakciójaként, jeleként működő érdeklődésre, aminek formájában minden civilizált nyelv mintegy rugalmas lökhárítóval látja el az emberek mindennapos és mindig enyhén karambolszerű találkozásait, konkrét választ adnak, pillanatnyi, általában nem különösen rózsás állapotuk valóságos ecsetelésével. Általában úgy felelek rá, ahogy elvárják, azzal az észrevétlen tompító rugalmassággal, amivel a kérdés fel van téve. De te… Te mindig legalább „kiválóan” voltál, vagy „nagyszerűen”, ha nem éppen „istenien” – ámokfutó robotjaid, keserves mellőzöttségeid, kínzó pénzgondjaid kellős közepén is. A tapintatosságért vívott mindennapos szent harcod közepette (ki az, aki nem esett még óhatatlanul túlzásba „szent” harcainak vívása közben?) nem vetted észre, hogy „nagyon jól” lenni éppoly tapintatlanság, mint „nagyon rosszul”. Elképzelhetetlenül jól lenni pedig éppoly nehezen elviselhető mások számára, mint elképzelhetetlenül rosszul. Hányszor is nem keveredtünk éjszakába nyúló ingerült telefonvitákba, csak azért, mert mértéktelenül felingereltél ezzel a tapintatos tapintatlansággal (vagy tapintatlan tapintattal), hogy „istenien” vagy, mikor tudtam, hogy erőidnek fogytán vagy épp; én pedig téged ingereltelek azzal, hogy a kettőnk viszonyát kivonva a fentebb elemezni próbált konvenció kereteiből (meg azért is, mert eleve ellenkezésre ingereltél), szokott kérdésedre („hogy vagy, édes Nyuszika?”) röviden, de velősen azt feleltem: „szarul, édes Debebe”. Azt nem, azt valóban sose viselted el, hogy a hozzád tartozók ne legyenek jól, sőt kitűnően. Azért is, mert valóban módfelett foglalkoztatott mindenkinek a gondja, baja (ennek bizonyítására el lehetne sorolni képtelen segítőakcióid végtelen és megannyiszor donquijotei küzdelmeit), meg azért is, mert nem akartad, hogy foglalkoztasson. Valahol az idők mélyén elhatároztad, hogy az élet jó, s minél inkább kellett (vagy kellett volna) rájönnöd, az élet kérlelhetetlen felsőbb és még felsőbb iskoláiba lépvén, hogy nem is mindig olyan jó, annál inkább kényszerítetted ki magadban és magad körül, hogy legalább szavakban az legyen. A jólétnek ez a folytonosan kicsikart paroxizmusa engem általában mértéktelenül ingerelt. De mostanában lefegyverzett. És most kiváltképpen. Úgy éreztem, ez a hol dühítő, hol nevettető viselkedésformád most megtalálta visszamenőleges magyarázatát és érvényét is, elérkezett mindent hitelesítő apoteózisához. Ha elgondoltam, hogy én, egy nem különlegesen boldogtalan és szerencsétlen élet immár hosszú folyamatában (amelynek során mennyi, de mennyi irigységet is kiváltottam; hiába, ahogy már húszéves koromban felírtam magamnak: „Boldogság? mindig csak a másoké létezik”) egyetlenegyszer sem mondtam (és őszintén nem is mondhattam volna) el magamról, hogy „elképzelhetetlenül jól” vagyok.

(nem mintha nem lettem volna „boldog” is, csak éppen egyéni boldogságom tudata sosem tudott kiszakítani az emberi lény egyetemes szenvedésre ítéltségének tudatából, s azok közé tartoztam, akiket, egyik kedvenc költőm szavai szerint, „a boldogság se boldogít”).

Téged a boldogtalanság is boldogított. Mindennek ellenére is. Most is, amikor igazán csak mindennek ellenére lehet boldognak lenned. Mindennek, de szó szerint értve, a boldogságon kívül, minden egyébnek ellenére vagy boldog. Lehet, hogy azért, mert már réges-régen megszoktad, hogy csak annak ellenére lehet boldognak lenni? Mindig, nemcsak most? Lehet, hogy ez a fogcsikorgatva védelmezett jól-lét már eleve az ember eredendő rossz-létének elviselhetetlenül éles átérzését rejtette éppen maga mögött? Akkor viszont ez az állandó ellentmondásra ingerlő, botcsinálta „keepsmiling” hazugság (sőt kettős hazugság) lett volna? Könnyű azt mondani. Viselkedésünk összeegyeztethetetlennek látszó ellentétei nem mindig hazugságok, hanem a megoldhatatlan életproblémák kényszerű megoldási hibái. Saját élete minden pillanatban felborulni kész statikáját mindenki csak mások számára ellenőrizhetetlen és utánaszámolhatatlan számításokkal képes valahogy fenntartani. ELKÉPZELHETETLENÜL JÓL voltál. Elképzelhetetlen helyzetben. Hát el kellett képzelnem. „Boldog vagyok”, mondtam. És boldog voltam. De azért nem voltam elképzelhetetlenül jól.

 

És Kriszta is boldog volt. És persze te is.

 

Te mindig is boldog voltál. És soha nem akartad elviselni, hogy valaki a környezetedben ne legyen boldog. Következetesnek következetes álláspont. Ezt meg kell adni. Mindig, akár a hisztériáig is fokozódó zsarnoksággal gátoltál meg mindenkit, hogy bánatával, bajával, könnyeivel terheljen. (Ezt csak látszólag egészíti ki ellentmondásosan az, ne haragudj, hogy mennyit segítettél mások baján, bánatán és könnyein; azért a tudatért is tetted, hogy lám csak, még sincs okuk a boldogtalanságra; ám a jótett akkor is jótett marad, ha önigazolás az indítéka.) A női könnyeket kiváltképp nem bírtad elviselni. (Ki bírja, persze? De mi, többi férfiak, csak szenvedünk tőlük, vagy dühöngünk rajtuk, vagy elérzékenyedünk fölöttük. Te egyszerűen nem engedted, hogy jelenlétedben megnyilvánuljanak.) De aztán te se terheltél ilyesmivel másokat. A kórházban hat hónap szörnyű szenvedése közben senki se hallotta tőled, hogy rosszul vagy. Akkor se, mikor körülötted már mindenki szédelgett a rosszulléttől, attól, amit a te rosszulléted látványa okozott. Mindig volt egy bágyadt vigasztaló szavad a te szenvedésed miatt szenvedők számára. A hogyléted iránt érdeklődve sűrűn bekukkanó orvosok sohase tudtak megelőzni; amint beléptek, mindig te kérdezted őket először hogylétük felől. Mintha csak nekik volna érfali carcinómájuk a hasüregben.

A nyers modoráról ismert sebészprofesszor, akit konzíliumra hívtak, kilépve a szobából, ezzel fordult a többiekhez (nyegle megfogalmazásával csak ámuldozását leplezve):

„Gyerekek, ez még a proszektúrán is meg fogja köszönni, hogy levetkőztetik.”

 

„Ha kimegyek a kórházból, legelőször tőled fogunk kérni derék fedelet…”, mondtad végül, amennyire tudtál, felemelkedve az ágyról, és félkarral átölelve Krisztát úgy, hogy közben magad se vetted észre (vagy magad talán észre vetted), hogy ölelő mozdulatod egyben arra is szolgál, hogy Krisztába kapaszkodva felemelkedhess, kapaszkodó mozdulatod viszont egyben ölelés is, vagyis: ugyanaz a mozdulat (akár ugyanaz a szó egy versben) egyszerre forma is, és tartalom, amelyben az ölelés a kapaszkodó forma tartalma, de a kapaszkodás is tartalma az ölelő formának. E kettősen egy mozdulatban egyszerre jellé absztrahálva és nemesedve láttam mindazt, amitől veled szemben ülve hónapok óta nem tudok (és nem tudunk) szabadulni. Külön boldoggá tett téged, hogy ilyen mellékesen elejtheted a győzelem varázsszavát: „ha kimegyek a kórházból…”; külön az, hogy megint kitüntethetsz barátságod egy titkos jelével; s külön az is, hagy végül mindezt az Allius-versre utaló, elegánsan pregnáns, filológiát, költészetet és életfunkciót kecsesen vegyítő fogalmazásban közölheted velem, legjobb formádra emlékeztető játékossággal. „Ha te hajlandó leszel Catullusom lenni…”, feleltem kapásból, mintha csak ezt a végszót is te adtad volna előre a számra. És ezzel véget is ért a titokba való ünnepélyes beavattatásom szertartása. Kriszta felállt az ágy széléről, arcon csókolva felszólított a tegező viszonyra, és óceániai szigetekről elorzott, egyszerre vaskos és omlatag termetével, még egyenesebben és magasabban, mint ahogy bejött, kiment a szobából. Várakozón néztél utána az ajtó felé. Kriszta tudta, mi a tiszte. Nem mulasztotta el, hogy visszanézzen, és beintegessen kívülről a kisablakon.

 

A többit már nem kettőtök közös elbeszéléséből tudom, hanem külön-külön mindegyikőtöktől. Mert ennek az általad rendezett hármas jelenetnek nem lett folytatása. Ha – amaz emlékezetes délelőtt óta – véletlenül (mindig véletlenül) hármasban maradtunk is egy kis időre a szobában, az már távol került ettől a meghittségtől. Amilyen fontosnak látszott számodra az első beszélgetés (még miköztünk is szinte szemérmetlen) intimitása (nyilvánvalóan épp ez volt benne számodra a legfontosabb), éppen annyira szerelmed trubadúri vonásai uralkodtak később Krisztához való viszonyodban, mikor jelen voltam. Ez is így volt rendezve. S a rendezésnek mindketten alá is vetettük magunkat. Mint a szerepre épülő újabb szerepnek.

A „harmadik” szerepe, amelyre minden szerelemnek, kivált minden illegális, nem jogosulatlan (mert a szerelem, ha az, sosem lehet jogosulatlan, jogosulatlan szerelem pedig csak az, ami nem szerelem), csak jogfosztott szerelemnek szüksége van, méghozzá nem is gyakorlati, hanem mintegy erotikus szüksége (hogy miért, azt most hosszú volna végiggondolni), a harmadik, a barát, a konfidens drámai szerepe tehát rám várt. De eléggé sajátos formában.

 

Amit ezután megtudtam, azt mind vagy tőled, vagy tőle tudtam meg, külön-külön, igaz, hogy legtöbbször bámulatos egybehangzással. Legfeljebb az volt a rendhagyó, régi szerelmeidre és arra emlékezve, ahogy ezeknek legkisebb részleteibe is olykor szinte tobzódva beavattál, hogy ezúttal nem tőled, hanem Krisztától értesültem részletesebben. Akárhogy van is, még ha oly régi és szoros barátsággal kerülnek is szembe, mint a mi kettőnké, a túlélők, a viszonylagos és valószínű túlélők (mert ki tudja ezt biztosan kiszámítani? sokszor gondolok arra, hogy azok közt, akik itt hónapok óta temetünk téged, nem lesz-e valaki, akit, minden várakozás és számítás ellenére, mégiscsak te fogsz eltemetni), a túlélők óhatatlanul szövetségre lépnek az emberi számítás szerint már halálraítéltekkel szemben. Szelíd és jóakaratú szövetségre, de mégiscsak olyanra, amely velük szemben kötődik. Már csak azért is, mert a szövetségeknek a valamire való összefogás a lényegük, és az erre irányuló őszinteség. De milyen célra foghattunk volna össze veled? És mi más viszonyba léphettünk volna veled, mint a hazugságéba? Még Kriszta is, sőt ő a leginkább. Mennyit hazudtunk neked! Mennyit hazudik neked Kriszta is, ő a legvakmerőbben. A trapéz tetején, a levegőben, ahol együtt kell lengenetek.

 

Egyik hajnali együttlétetekkor

(leginkább hajnalban tudtatok együtt lenni, ahogy Kriszta mesélte, különböző ürügyekkel átvállalta cselédkönyves kollégái és kolleginái majdnem minden ügyeletét – akiknek kellett is ürügy, örültek, hogy átadhatták –, és ötkor, mielőtt még a kórházi élet rendje elkezdődött volna, már nálad volt; mint ahogy ötkor már te is készen vártad őt, frissen borotválkozva és frissen kimosdva, ahogy randevúhoz illik)

egyik hajnalban arról kezdted faggatni, szemmel látható aggodalommal és iszonyattal, hogyan halt meg azokban a napokban az osztályon egy kedves, viszonylag fiatal nő, aki nem sokkal előbb még többször is meglátogatott téged, régi rajongódként, hiszen minden könyvedet olvasta, minden előadásodon ott volt. Kriszta részletesen és szakszerűen beszámolt neked az esetről, voltaképpen leírva egy a tiedhez hasonló kórképet, hogy éppen e leírással és a betegség szabályszerűbb, a tiédtől eltérő lefolyásával válasszon le tudatodban még az eddiginél is inkább a saját betegségedről. De Kriszta ezzel sem elégedett meg. Elérkezettnek látta az időt a leghajmeresztőbb hazugságra, amit már régebben kitervelt. Az ágyad szélén ülve, a szerelem nagy összeilleszkedésének kezdeti csiszolási művelete közepett, egyszerre csak azt kérdezte tőled (ő kérdezte), bele tudnál-e szeretni egy nőbe, aki gyógyíthatatlan carcinómás beteg, és tudnál-e szerelmeskedni vele. Dehogy tudnál, mondtad neki (neki – te) ösztönösen összeborzadva (te – őelőtte) az irtózástól, még a gondolata is (a gondolata is!) elviselhetetlen számodra. „Mért kérdezel tőlem ilyen szörnyűségeket?”, kérdezted, talán egy picit még gyanakodva is, és rosszallóan, hogy hogy lehet Kriszta ilyen tapintatlan. „Csak úgy, mert eszembe jutott”, mondta Kriszta, kinézett a folyosóra, hogy megbizonyosodjék, tiszta-e a pálya, nincs-e „sztrű”, ahogy iskoláskorunkban mondtuk, behúzta az ajtót, a belsőn hagyva egy kis biztonsági nyílást, lassan kigombolta a köpenyét, az alóla levetett bugyit begyömöszölte a párnád alá (mindennek megvolt már a kialakult technológiája), egy pillanatra ő is megborzongott attól, amire merészkedett, aztán, abban az egyetlen helyzetben, amelyre állapotod módot adott (de amelyet ő elsősorban a biztonsággal indokolt számodra, mivel így könnyebb idejében elmozdulni, ha netalán veszély mutatkozna), vigyázva elhelyezkedett rajtad.

„Ölj meg suttogtam volna”, mondta Kriszta, „de tudtam hogy még suttognom se szabad mert a suttogásból könnyen kiáltás lesz egy pillanatra még az a képtelen gondolat is elkapott hogy és ha tényleg megölne de már olyan jó volt mint soha addig és közben mégis arra kellett gondolnom hogy irtóznom kellene mint neki az lenne a természetes már a gondolatára is és kicsit irtóztam is de akkor majdnem fel kellett sikoltanom de megint tudtam hogy el kell nyomnom minden hangot és arra gondoltam hogy milyen jó hogy én meg tudom tenni érte amit ő irtóznék megtenni és már ki is igazítottam magam hogy nem is érte teszem hanem magamért mert jó jó jó és mégis kiszaladt a számon suttogva egy jó és akkor már nem gondoltam semmire és nem mondtam semmit de azért mindjárt tudtam hogy nem lehet egészen elengednem magam és máris le kell róla válnom vigyázva és gyengéden pedig szeretném ha tovább is betöltene amíg csak lehet és mégis jó hogy vége van és megint nem lett semmi baj megint megúsztuk és már rajtam van a bugyi is és be van gombolva a köpenyem és már ott lógázik rajta a sztetoszkóp is amit te bolondosan reneszánsz medáliának nézel…”

 

Kriszta boldog. Akárki akármit mond vagy gondol, boldog. (A boldogság a legellentmondásosabb és legviszonylagosabb minden dolgok közül.) Boldog, mint a bélpoklosokat ápoló szentek. Vagy mint a magukat szüzességre kárhoztató szentek. Vagy mint a magukat kicsapongással büntető szentek. Boldogok e földön csak a szentek lehetnek. És majdnem mindegy, hogy magukat minek szentelve válnak szentté.

 

Nézlek, ahogy hallgatod saját magadtól elvált szavaidat és az azokat hallgatók hallgatását. Nézlek, mint a serdülő gyerek a szüleit, mint a kamasz a nőket az utcán. Lélegzet-visszafojtott, szégyellt és leküzdhetetlen kíváncsisággal. Csak én tudom rólad, amit tudok. És néha alig bírok ezzel a részemül jutott kizárólagos tudással. Szeretném világgá kiáltani. Majdnem úgy, ahogy neked szükséged volt arra, hogy nekem elmondd. Tanúja lettem valami rendkívülinek, valami egyszerinek, valami (akárhogy kerülöm is a szót) csodálatosnak. Hogy tarthassam magamban? És hogy ne akarjak még többet tudni róla? Az ember úgyis oly nyomorultul magára van hagyatva nemisége rejtélyével, mint életének semmilyen más vonatkozásával. Ezen a téren tudunk egymásról (s ezáltal önmagunkról is) a legkevesebbet. Gátlásaink (és gátlástalanságaink éppen úgy) elsősorban ebből származnak. Hajlamosak vagyunk legtermészetesebb vágyainkat is rendhagyónak tekinteni (mert nem tudjuk, mi a „rend”), és legrendhagyóbb tévelygéseinket is természetesnek találni (mert nem tudjuk, mi a „rend”). Mindnyájan kicsit úgy nézzük egymást, mint az a kamasz, aki én voltam (s aki nyilván mindnyájan voltunk; de persze, ezt sem tudhatom), a nőket. Szent borzongással. Hol boldogtalanul kevésnek érezve azt, amit merünk a szerelemben; hol meg bűnösen túlzottnak, amire vetemedünk.

Nézlek, értetlenül, szent borzadállyal, mint a kamasz a nőket.

 

– Hogy van? – nyit be az ajtón Gyűszűvirág (miután tündérien hajladozó virágmozdulatokkal nyilván kiürítette mások ürülékeit) – lassan elküldjük a kedves látogatókat, persze „Nyuszika” kivételével, mert ő, ugye, kivétel? mindig mondom – fordul közben hozzám –, maga az egyetlen szerelme; persze a sok többi mellett. De nem mondta meg még, hogy van.

– Jól, tündérke, jól – mondod, és szinte hallani lehet, ahogy nehéz kis mosolyra feszíted szét cserepesen összezáruló ajkaidat, de azért bágyadtan felnyíló szemhéjaid alól is kiröppen egy arany sugár a lány felé.

– A látogatók szépen elmennek, és aztán jön Kriszta doktornő, és beadja a finom injekciót, amitől elalszik a kisfiú – mondja önfeláldozóan Gyűszűvirág.

– Az nagyon jó lesz – mondod alig hallhatóan –, mert kicsit elfáradtam.

Kicsit elfáradtál, de azért jól vagy. (Elképzelhetetlenül jól.)

(PÉTZELI JÓZSEF: A’ Sz. Irás’ helyes értelmére vezető rövid oktatás. Komáromban. Wéber Simon Péter’ betűivel. 1792. 61 és kk.):

 

Mindenkor figyelmezni kell a’ Sz. Histórikusnak tzéljára, hogy az ő munkájában ollyat ne keressünk, a’ minek tanitására tzélja nem vólt, és ne tsudálkozzunk azon, ha abban ollyanra is akadunk, a’ mit talán nem vártunk vólna......

....           Hogy az Évangyéliomban is nintsenek minden meg-esett dolgok előadattatva; megtetszik Sz. Jánosnak azon szavaiból, mellyeket olvasunk Ján. XXI. 25.ha egyenként meg-irattattak vólna, mellyeket Jézus tselekedett, azt vélem, hogy a’ Világ sem foghatná-bé a’ Könyveket, mellyek irattatnának…

....          ne vélekedjünk ugy, mintha az egész Sz. História tellyes bőségében kezeink közt vólna; mert annak tsak néminémü summája irattatott-meg. Tovább, a’ Sz. Íróknak hallgatásokból ne hozzuk-ki azt a’ következtetést, hogy valamelly dolog nemesett meg; annyival is inkább az ő hallgatásokból ne huzzunk következtetést valaminek erősítésére, mint méllyel Sz. Irást Magyarázók hibásan tselekesznek. Ha pedig a’ Sz. Históriákban valamelly ollyas nehézség adja-elő magát, a’ mellyet külömben meg nem lehet fejteni, hanemha a’ Sz. História ki-pótoltatik; minden vakmerőség nélkül oda kell érteni azokat a’ környül-állásokat, mellyek ki-maradtak; minthogy mindnyájan hisszük, sőt tudjuk, hogy a’ Sz. Írók tsak a’ dolgoknak rövid summájokat hagyták irásban….

....          A’ szoros Chronológiát vagy időrendjét, nem kell nékünk a’ Prófétákban keresnünk: mert gyakorta látjuk bennek, hogy az ujabb dolgokat elébb tészik, mint a’ régebbieket; gyakorta pedig valamely matériát félben-szakasztanak, és sok idő mulva vészik ismét elő.

....          Gyakorta a’ Prófétáknál az idők és a’ személyek meg-váltóztattatnak, a’ melly nem kevés homályosságot szerez. Gyakorta p. o. az el-multtak ugy adattatnak-elő, mint következendők, a’ következendők pedig, ugymint el-multtak, melly által a’ dolognak bizonyossága jelentetik. Sok helyeken a’ személyeket is el-tserélik; mert néhol magok szóllnak a’ Próféták, másutt az Isten, majd ismét a’ ‘Sidó nép, vagy a’ ‘Sidó népnek ellenségei: azonban nem mondják-meg a’ Próféták, ki-szólt, hanem tsak folyvást adják-elő a’ beszédeket; szükség azért, hogy a’ Sz. Irást Magyarázók erre nagyon figyelmezzenek…

....          Közönséges szokás vólt a’ ‘Sidó Doktoroknál, hogy az Ó Testamentomi Sz. Írásbéli helyeket igy tzitálták, a’ hová azokat illendőknek látták. Celzus, Juliánus, és más Keresztyén Vallásnak ellenségei, a’ többek között ezt az ellen-vetést is formálták az Uj Testamentomnak Istentől való származása ellen, hogy sok Ó Testamentomi Sz. Irásbéli helyek szükségtelenül találtatnak abban. – Erre az ellen-vetésre könnyü meg-felelni ebből a’ mi jegyzésünkből, hogy a’ ‘Sidó Doktorok magok is igy tselekedtek, és hogy ebben az Apostolok őket követték. Sőt eleitől fogva közönséges vólt ez minden Népeknél, ‘s közönséges nálunk is, hogy a’ régi Iróknak, mint p. o. Virgiliusnak, Horátiusnak, ‘s egyebeknek nevezetesebb szavvaikat, a’ hol oda illenek, elő szoktuk hozni a’ mi munkánkban, hogy azokkal ékesítsük azokat. Ha tehát ez közönséges szokások vólt eleitől fogva mindeneknek; miért kellene azért kárhoztatnunk az Uj Testamentomi Írókat, hogy ők is igy tselekesznek?)

„Alhasi vérbőség. A betegség állandó alhasi vérbőséggel jár”, felelte első megdöbbenésemben feltett kérdésemre Kornél (mert valakivel azért beszélnem kellett a dologról, még akkor is, ha „csak nekem” mondták el, s ki mással, mint a gyerekkori orvosbaráttal), ezzel a lakonikus szakmai szentenciával felelt, amelynek póztalan (vagy épp pózos?) szakszerűsége (vagy annak látszata) azt az elképedést volt hivatva palástolni, amibe nemcsak laikus barátaidat, hanem tudós doktoraidat is döntötte betegséged egész eddigi lefolyása (vagy inkább az a titokzatos és éppoly titokzatos eredetű erő, amivel betegséged lefolyásának előre kiszámítható görbéjét eltérítetted – hogy merre? erre ők is egyre kevésbé találtak feleletet). Mint ahogy Kornél mostani felelete se volt kielégítő (nyilván nem is akart az lenni). A szerelemhez, sőt a szeretkezéshez is, még annyi minden más szükséges, merőben élettani vonatkozásban is, hát még azon túl… többek között éppen az, aminek te most a legkevésbé vagy birtokában, az élet valamiféle további perspektívája és viszonylagos biztonsága (méghozzá nem is csupán a tudatban, hanem le, egészen a sejtorganellumok belső információiig), hiszen mindig „egy életre” vagyunk szerelmesek, még ha a szerelem csak egy napig tart is esetleg… És a szerelemre való képesség egész egzisztenciánk pillanatnyi hajlama, nemcsak egyes szerveinké… Ki tudja megmondani, mi minden kell hozzá? Többek között, persze, alhasi vérbőség is. Ne áltassuk magunkat. De azzal se, hogy ez egymagában kellő magyarázat lehet arra, amit tudni szerettem volna (amit most is tudni szeretnék).

 

 

Mikor az a szerencse ért, hogy alig lépve ki az élet folytatásának lehetőségébe a háború és a bujkálás kilátástalanságából, ösztöndíjjal néhány hónapot Olaszországban tölthettem, méghozzá épp Szilivel együtt (akinél hasznosabb útitársat alig kívánhatok bárkinek, ha Itáliába megy), mindent sikerült felkutatnunk, amiről közös tanulmányaink és álmodozásaink során korábban elhatároztuk (az elhatározás betarthatását illetően egyre csökkenő reménnyel), hogy meg fogjuk nézni, ha egyszer odajutunk. Csak egyvalamit nem tudtunk sehogy sem megtalálni. Ami pedig azóta fontos helyet foglalt el képzeletünkben, mióta csodált klasszika-filológia professzorunk ezt helyezte épp Catullus-interpretációjának középpontjába, s csaknem egy egész kollégiumon keresztül erről beszélt, mindig vissza-visszatérve rá, galambősz hajának és fénylőn ifjú arcának ellenállhatatlan szuggesztivitásával (Az ősz hajtól, ha fiatalok hordják – élénk az arc, és selymes lesz a szem – rá gondoltam, mikor e Cocteau-verset fordítottam). Pedig egy egész álló nap jártuk a bolognai múzeumot, ahol lennie kellett. Arról a Felsinából való etruszk sírkőről van szó, amelyen (állítólag) az ősitáliai halálmén ábrázolása látható, a halál óriáscsődöre, amelyet a prof (mindig egyszerre mélyen meggyőző és ugyanolyan mély kételyeket ébresztő) misztikus dialektikájának merész csavarmenetét alkalmazva, éppen az élettel és ifjúsággal azonosított, az élettel, amikor az éppen féktelen tetőfokára, toporzékoló ifjú játékosságának catullusi magaslataira emelkedik. Le is írta (annyiszor, hogy szinte látatlanul is magunk előtt láttuk, ezért is lettünk olyan csalódottak, mikor végül is nem találtuk meg) a hatalmas állatalakot, amint, ahogy a prof elénk állította, „életbőségével”, prózaibban, merevedésben levő roppant hímtagjával magasodik az alatta fekvő halott férfi nyápic alakja fölé; akár egy győztes gladiátor, amint kardjával kivégzi az alatta fekvő sebesült ellenfelet; vagy a torero, amint a viadal befejezéseképpen kegyelemdöfést ad a végsőkig hajszolt bikának. (Nem emlékszem, hogy ez a lehetséges elképzelés, vagyis az, hogy a gladiátor és a torero mintegy posztmitikus, elfeledett mítoszokat őrző alakjai az etruszk halálmén kései inkarnációi lennének, szerepelt-e a prof következtetései között, de vakmerő analógiás fantáziáját ismerve, ez egyáltalán nem lehetetlen.) A szimbolika mindnyájunk számára könnyedén értelmezhető volt, ő nem is vesztegette rá az idejét, ránk bízta. Tehát: íme, az élet, amint tetőpontjára hágva megsemmisíti önmagát; íme, a szerelem, amint brutális jelképben fonódik össze a halállal; s íme, a halál mint az „életbőség”, a nemzőerő és a szerelmi vágy csúcspontja, vagyis szintén önmaga megsemmisítése. Egyszerre és együtt az életet legyőző élet és a halált legyőző halál. Mindez nyilván sosem hangzott el így a prof óráin, hacsak az azokat követő baráti sörözéseken nem, lehet, hogy az egész csak az én továbbfejlesztésem        (kitalálásom?) (akkori-e? vagy mai? még ezt sem tudom eldönteni), mindenesetre, jól emlékszem, milyen bánatosak voltunk, amikor mindent tízszer végignézve, üres kézzel voltunk kénytelenek kilépni a bolognai múzeumból a késő esti város mindezzel mit se törődő forgatagába, hogy leüljünk egy kis trattoria teraszán, ahol aztán egy kancsó hűvös színű és hűvös ízű falernumi mellett (szeretem az olasz kocsmák boroskancsóinak nő alakú alakját) eltöprengtünk azon, vajon a prof mégis láthatta-e valahol ezt a híres ábrázolatot, vagy egyszerűen csak kellett neki ez a képzelt mitologéma, hiányzott a koncepciójából, hát megalkotta magának, és „odatette”, ahogy a festő tesz oda egy kis pirosat vagy sárgát, ahol az arány és a feszültség követeli, s nem sokat törődik azzal, honnan került az ecsetjére, egy virágról-e vagy egy sárgaságban szenvedő beteg arcbőréről, egy madár tolláról vagy egy míniummal bemázolt vastraverzről, úgyis mindenképpen a „valóságból” került oda, máshonnan nem kerülhetett… Igen, a prof, ezt már akkor is tudtuk, sokszor inkább úgy dolgozott, mint a művész, és nem úgy, mint a tudós. Ami nem akadályozta meg, hogy egyike legyen azoknak, akik szemünket az igazi tudományra felnyitották. A felsinai sírkövek halálménjei pedig, ha a világon senki nem láthatta is őket, mi hármunknak, neked, Szilinek meg nekem mindenesetre már mindörökre léteznek, íme, most is itt táncolnak a kórterem félhomályában kettőnk között, mellettük az etruszk halálisten árnya. Talán még sohasem éreztem őket olyan létezőnek, mint éppen itt.

 

 

KRISZTA

Ha valaki csak napokkal azelőtt azt mondja nekem, hogy ez fog történni, azt gyanítom, megőrült. Nem, nem, hiszen ijesztő volt ránézni is. Hát még azt elképzelni… Én személyesen sose láttam azelőtt, de képről meg tv-ből ismertem az arcát. Ilyen lerobbanást… Szakasztott, ahogy tanultuk, de még a demonstrációs betegek között se láttam soha ilyen végletes példát, persze lehet, hogy azok kevésbé érdekeltek mint emberek, meg nem láttam őket egészségesen még képen se. És a hasa! Jajajajaj! Még én is majdnem kifordultam a kórteremből, mikor először megláttam, pedig híres vagyok az évfolyamon, hogy én mindent bírok. Hiszti-Kriszti, aki ilyenkor sose hisztizik… És amikor minden megtörtént, magamról mégse gondoltam, egyáltalán nem, hogy megőrültem. Furcsa, ami megtörtént, bármilyen képtelen is, mindjárt józan ésszel is elképzelhető. Nem mondom, mikor először voltam vele úgy, és utána kiment a fürdőszobából (mert ott történt), és én ott maradva, magamra zártam az ajtót, hosszú percekig csak a kettős izgalomtól (az orgazmusétól meg a képtelen helyzetétől) ijesztően felszaladt pulzusomat számoltam (pedig tudom, a saját pulzusát az orvos is hiába számolja, de hát nem is azt akartam megtudni, hogy hányat ver, hanem valami olyant reméltem, hogy a veréséből talán megtudok valamit ennek a képtelenségnek a természetéről), nagyokat lélegeztem, és mielőtt mosdani kezdtem volna (pedig igazán sietni szoktam a mosakodással, hát még most!), előbb jobbról-balról adtam magamnak egy pofont, ahogy kislány koromban szoktam, ha valami rosszat csináltam. De igazából nem gondoltam, hogy valóban rosszat csinálok. „Kriszta, Kriszta, őrült vagy”, mondtam magamnak, de egyáltalán nem gondoltam, hogy őrült vagyok. Csak arra gondoltam mindjárt, hogy jaj, istenem, mi lesz még ebből (hogy az lesz, ami lett, azt gondoltam volna legkevésbé). Kismillió kérdés egyszerre. Nem árt-e neki? De egyáltalán árthat-e még szegénynek akármi is? És ha ettől fog exitálni? De hiszen az összes okosok szerint már rég exitálnia kellett volna. És aztán, nem orvos az, aki nem tudja (ezt már én is tudom), hogy vannak olyan limesek, ahol élet és halál határértékei átmennek egymásba. Aztán a botrány. Mi lesz, ha megtudják? Kirúgnak az egyetemről? Most, amikor már majdnem elvégeztem. Nem kapok diplomát. Sose lesz belőlem orvos. No persze mikor nem merül fel az emberben mindenféle ilyen sötét kérdés? A lelkiismeret a legszörnyebb jövendőmondó és a legborzalmasabb festő. Egy cigányasszonyba ojtott Hyeronimus Bosch. Minden szokatlanabb lépésünknél mindig eszünkbe juttatja a legvégső konzekvenciákat is – csak aztán szerencsére nemigen törődünk velük. Szerencsére? És ha végül valóban bekövetkeznek? Mindegy. Gyorsan ledörzsöltem magam a törülközővel, és szaladtam végigjárni a kórtermeket (ügyeletben voltam), mielőtt még megérkeznek a többiek. Jöttek is nemsokára, köztük az a hosszú fiú is, akit már említettem… Tetszett nekem. Különben is, amint elkezdtük itt a cselédkönyvezést, én lettem a kórházban az ügyeletes hajasbaba. Mindenki körülöttem sündörgött, a tiszteletre méltó fő- és aldoktorok egyaránt, a kollégákról nem is beszélve. Hát egyet csak kellett választani. Már csak önvédelemből is. Másnap este lett volna randevúnk. Az első komoly. Végre sikerült neki valamilyen suskussal elkunyorálni a sokáig hősiesen ellenálló nagynénjétől a lakást. Te jóisten, mit csinálok vele?, gondoltam. Már azt se tudtam elképzelni, hogy a parkban csókolózzam vele, mint legutóbb. Nemhogy a nagynénikéje lakásán… Milyen képtelenség, egy nagynéni lakása…

 

Hogy Kriszta tetszik neked, illetve, hogy Kriszta is tetszik, azt akkor már egy ideje én is észrevettem. Sőt a többiek is. „Kis Rómeóm”, gondoltam bánatosan, „még egyszer Rómeót játszol, igaz, kissé lefokozott Rómeót, de hát, istenem, Napóleon is császárt játszott Szent Ilona szigetén, az embernek végig kell játszania önmagát az adódó körülmények összes regiszterein, a sorsa minden színpadán, és úgysem játszhat mást, mint önmagát, és addig létezik, amíg önmagát tudja játszani. Itt volt Gyűszűvirág – szép Rozáliádnak; most itt van Kriszta – csak félek, hogy belőle nem lesz már Júliád.”

 

KRISZTA

Egy idő óta arra kért, hogy én adjam be neki az esti injekciót, azt a Hibernal–Dolargan-kombinációt, később meg már arra, hogy ne menjek ki az injekció után, várjam meg, míg elalszik; vagy jöjjek vissza, ha már minden látogató elment. Akkor már úgy intéztem, hogy egy héten legalább háromszor én legyek ügyeletben a társaságból. Nem is tudom, miért, illetve, akkor még nem tudtam, vagy nem akartam tudni. Ültem az ágyán, fogtam a kezét, és hallgattam, ahogy beszél. Csodálatosan beszélt, képzeld el, az egész napi csevegés és diktálás után még volt ereje, hogy újítson. Akkor teljesen elfeledtem, hogy milyen. Ha megkérdeznéd, mit beszélt, nemigen tudnám elmondani, de szavainak indázása úgy magába zárt, mint egy dzsungel, amelyben a mondatok bozótjai sose zárultak be, mielőtt a végükre értek volna, már egy másik mondatba nyíltak, és megint egy másikba, és az egész suhogott, zúgott, nyüzsgött körülöttem, a soha nem hallott dolgok sűrű varázsával. Aztán egyszer hirtelen megállt, kicsit felemelkedett a párnáról, rám nézett, bele a szemembe, és azt kérdezte: „Ugye tudja, hogy szeretem?” Én is magát, mondtam egyszerűen. De, ugye, nem szerelmes belém?, szaladt ki még a számon, ma se tudom, hogyan, biztos már többször is gondoltam rá, igaz, mi is lenne, ha belém szeretne? az ember folyton gondol ilyesmit, egészen közömbös pacákokkal kapcsolatban is.

„Még nem”, felelte.

És ez a nyomatékkal ejtett még egyszerre szíven ütött. Milyen pontos, még itt is, mikor a férfiak túlnyomó többsége rögtön azt mondaná, kapva a könnyű alkalmon, hogy de igen, neki meg, pláne, mibe is kerülne? Amikor úgy sincs semmi jelentősége, és úgysem lehet semmi következménye? De akkor már, azt hiszem, azt akartam, hogy bárcsak lenne jelentősége, és bárcsak következménye is lenne, sőt éreztem, hogy ez a „még” éppen ezt jelenti. Pár nap múlva megint ott ültem, megint fogtam a kezét, de most nem beszélt, aznap délután nagyon rosszul volt, órákig csuklott, visszajött belőle az a kevés étel is, amit sikerült lenyelnie. Lassan hatni kezdett a jó kis morfinszármazék. Éppen azt hittem, elalszik, hosszú ideje csukva volt a szeme, orrán kidagadt, szinte preparálva volt az ütőér, azt néztem, mikor egyszerre csak megszólalt:

„Már igen”,

mintegy filológiai utalással arra a múltkori „még nem”-re, szinte lábjegyzetben. És hagytam, hogy tétova kezével a szoknyám alá nyúljon.

Utána este a parkban csókolóztam a fiúval. Teljesen oda volt, reszketve nyomott a fához, majdnem sírt, hogy megint nem kapta meg a lakást a nénitől, pedig most már biztosra vette, de én közben csak rá gondoltam, és az ő kezét éreztem a szoknyám alatt. Most már hiába is fogod megszerezni azt a kéglit, paculák.

 

Nemcsak Kriszta, persze én is meg voltam rémülve. Mit tudnak erről az orvosaid? És mit szólnak hozzá? Vagy már úgyis mindegy? Hiszen már úgyis „lemondtak” rólad. Te viszont, úgy látszik, még nem mondtál le magadról. S ameddig az ember önmagáról nem mond le, addig, ez meggyőződésem, mások hiába mondanak le róla. Illetve, ha van még valaki, aki nem mond le rólunk, annyira nem, amennyire most Kriszta rólad… Egyébként úgy is fel lehet fogni az egészet (orvosilag), mint az eutanázia egy sajátos esetét. És nem véletlen, hogy az eutanázia problémája az utóbbi időben anynyira napirendre került. És még egy dolog: nem lehet jó orvos az, aki terápiájának egy részét (mikor mennyit, azt persze neki, még inkább az ösztöneinek kell tudniuk) nem bízza rá a természetre. Ha pedig egy ilyen helyzetben, egy ilyen már amúgy is mindenestül rendhagyó, az emberi ellenőrzés alól már-már kicsúszó helyzetben a természet ilyet produkál, ha más nem is, ő csak tudja, miért. És ilyen rendhagyó helyzetben egy ilyen rendhagyó fordulat – nem éppen csodálatosan rendjén való-e? Mindezen túl pedig, azt hiszem, kár ezen töprengeni itt (pláne nekem!), változtatni úgysem lehet rajta, még akkor se lehetne talán, ha minden belátás egyértelműen a változtatás mellett szólna, olyan elemi erővel van úgy, ahogy van… Nem, azt hiszem, Krisztának is kár töprengenie rajta. Ezzel az elemi erővel szemben neki sincs választása. Láthatóan nem is gondol rá komolyan, hogy lehetne…

 

KRISZTA

Mondom, mikor idekerültünk, mindjárt én lettem az ügyeletes hajasbaba, mindenki le akart rohanni, az öreg Péter doki csak úgy, hogy mindennap megdicsérte a ruhámat, amit nem is láthatott a köpeny alatt, mondtam neki, de hisz nem is látja, alorvos úr, ja, mondta, igaz, akkor hadd nézzem meg, micsoda humor, és kigombolta a köpenyem felső gombját, csak hogy egy picit hozzáérhessen a mellemhez. Cinke adjunktus viszont, nevét meghazudtoló hentespraclijával (a sebészeknek vagy henteskezük van, vagy balett-táncos-kezük) egyszerűen berántott a szobájába egy műtét után, és állatian meg volt lepve, hogy nem megy a dolog. Nagyon megihlette az a női has, amiben addig vájkált. Az enyémben is akart, mindjárt utána. Szépen kilibegtem a szobából. A még fiatal, de már öregedő Navratil adjunktus csak bámul rám, és kullog utánam. Neki vannak, gondolom, a legtisztességesebb és legmesszebbmenő szándékai. Nem is olyan rossz. Ha netán hirtelen férjhez akarnék menni. (Mikor ő már nem lesz, lehet, hogy mégis ez kínálkozik egyetlen megoldásként. Juj, ne gondoljunk rá!) A két fiú az évfolyamról meg óriási hajrát vágott ki, fej fej mellett, hogy melyik ér a célba. Az egyik majdnem oda is ért. Még az egyetemen az anatómus prof is odasúgta egyszer nagy kegyesen: „Kriszti, ha nem volna a tanítványom, úgy megbasznám.” Mért gondolja vajon, hogy az akadály, hogy tanít, és mért gondolja, hogy ha nem tanítana, nem lenne semmi akadály? Nevetségesek vagytok ti, férfiak, ezzel az egésszel, azt hiszitek, mindent tudtok rólunk, pedig fogalmatok sincs; azt hiszitek, minden olyan egyszerűen megy, amikor sehogy se megy, ami meg valóban egyszerűen csak van, azt el se tudjátok képzelni. Ezek is itt, mind féltékeny a másikra, de azt el se tudják képzelni, hogy egyikőjük se kell, csak az az egy szerencsétlen…

Az első alkalomkor, ahogy mondani szokták, csődöt mondott. De hát nem is vártam mást. Én se tudtam elképzelni. Mikor azt mondta, „gombold ki a köpenyed”, azt mondtam, nem gombolom. „De igen”. De nem. „De igen.” Az ősi játék. Na jó, kigombolom. És akkor mi van? Kikászolódott az ágyból, leoltotta a villanyt, késő este volt, az ablakon egy utcai lámpa szélben ingó éles fénye himbálózott be. Úgy látszik, a csóvája egy pillanatra az arcomra vetült. „Csillaghomlokú”, mondta (ez aztán azóta is a kedvenc szava, meg az enyém is, szeretem hallani), és lehúzott magával az ágyra. És csókolni kezdett, de úgy, hogy el se tudtam volna képzelni róla, a beesett ajkaival, visszacsókoltam, próbáltam nem gondolni semmire, aztán már nem is gondoltam, alig bírtuk ki, olyan sokáig tartott, „csupaszáj”, dadogta, mikor kibontakozott lihegve, már ott feküdtem mellette, félig kigombolt köpenyben, felhúzott szoknyával, ő is kitakarózva… De a csók viszonzatlan maradt, nem az én részemről, hanem, hogy úgy mondjam, az alhasi vérellátás részéről. Szörnyen kétségbe volt esve. Én nem. Nem is vártam mást. Hát persze hogy így van. Kicsit meg is nyugodtam, hogy az egész megoldhatatlan kérdésnek ilyen egyszerű a megoldása. De persze nem mutattam. Meg, persze, az ellenkezőjét se. Előfordul az ilyesmi, mondtam, nagyobb legényekkel is. „De velem még sose fordult elő, és nem hiszem, hogy nálam nagyobb legényekkel szoktál találkozni.” Az előbb még kétségbeesett, most meg már meg volt sértve. De azért azt kérdezte: „Haragszol?” Dehogyis haragszom, mondtam, majd legközelebb. „Mikor?”, kapott rajt rögtön. Majd ha megint ügyeletben leszek. „Légy holnap.” Holnap nem lehet, majd azután vagy mégazután (vagy sohanapján-kiskedden, gondoltam hozzá). „De igazán?” Persze hogy igazán. Fölkelt az ágyból, nem tudtam, mit akar, és mielőtt még megakadályozhattam volna, lehajolt előttem a földre (a földre, ezzel a hassal!), és megcsókolta a lábamat. Mint egy trubadúr, aki komolyan veszi azt, hogy ő trubadúr. „Menyétkirálylány”, mondta. Sejtelmem sincs, honnan vette hirtelen ezt az igazán nem rám illő furcsa rangot. De azért meg voltam rendülve.

Elhatároztam, hogy ezt azért nem ismételjük meg. A következő estéken is beadtam az injekciót, de igyekeztem nem maradni vele egyedül, s ha egy percre mégis egyedül kellett maradnunk, mindig kitaláltam valami kifogást, hogy holnap mért nem lehet, és holnapután miért nem. Próbáltam programokat is csinálni magamnak. Tanulnom is kellett volna. De egy nap hirtelen beütött az ügyelet, valaki megbetegedett. Este megmondtam neki, hogy ma éjjel itt maradok, és reggel ötkor bejövök hozzá. De nem bírtam ki ötig. Már négykor kész voltam, sőt addigra már kétszer is megfésülködtem, mert először kétfelé fésültem a hajam, középen elválasztva, simán kétoldalt, mint a Gauguin tahiti női (állítólag hasonlítok rájuk; ha éppen kijön a lépés, talán igaz is); de aztán mégis kontyba tűztem, azzal a kis párizsi bőrcsattal, amit nemrég kaptam, most jobb tetszett így. Alig múlt négy, mikor benyitottam a szobájába. Senki. Megrémültem. Egy kórházi szoba üres ággyal mindig rémisztő. Az olyan racionális dolgok, hogy én voltam ügyeletben, még éjjeli tizenkettőkor is benéztem hozzá, ha valami baj volna, tudnom kellene, ilyenkor nem jutnak az ember eszébe. Ki a folyosóra. Senki. A fürdőszobában találtam rá, levendulaszagú gőzben fésülte a szegény kis nyirkos kócot a fején, közben a törülközőjével törölve a tükörről a párát, már frissen volt borotválkozva, fürdés után. Sose felejtem el, ahogy rám nézett. Meg azt se, ahogy szétnyitotta a köpenyét. A hasát, megint a hasát (amely pedig akkor még távolról sem volt olyan szörnyű, mint most, de amíg nem volt ilyen szörnyű, addig úgy volt szörnyű, ahogy volt, hiába, minden viszonylagos), és a hasa alatt…

 

 

KRISZTA

Ott voltunk először együtt, a fürdőszobában, képzeld, állva, most is alig hiszem el, ahogy mondom, már bennem volt, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy nincs bezárva az ajtó, úgy fordítottam rá a kulcsot, ahogy lehajoltam, hogy jobban hozzám férhessen, úgy is maradtam, kétrét görbedve, a kilincsbe fogózva egész idő alatt. Azt se tudtam, hol vagyok, ki vagyok, mi vagyok. Talán menyétkirálylány. Csak azzal fordulhat elő ilyesmi, nem velem…

 

ÁPOLÓNŐK

„Láttad,”

„Hallottad?”

„Észrevetted?”

„Mikor bement…”

„Mikor kijött…”

„Ahogy ránéz…”

„Ahogy nem néz rá…”

„Képtelenség…”

„Az a gyönyörű lány…”

„Az a szörnyű has…”

„Miért ő adja neki mindig az injekciót?…”

„Miért ő adja?…”

„Úgyis csak kapni tud az már injekciót, adni nem…”

„Megint ügyeletben van…”

„Megint más helyett…”

„Hátha a Cinke miatt…”

„Lehetetlen…”

„Minden lehetséges…”

„Ahogy kiment…”

„Ahogy bejött…”

 

KRISZTA

Mi lesz, ha még nagyobb lesz a hasa? Jaj, ne akard, hogy lekollokváljak neked, és elmondjam, mi minden lesz (és mi minden van) ebben a hasban. Már most se hiszem el az egészet, csak amikor megint bennem van. Akkor meg azt nem hiszem el, hogy az lehetséges, amit tudunk. Akkor nincs zanzaarca és nincs góliáthasa, akkor csak az van, amit érzek. Nemcsak a szemem van behunyva, mindenem be van hunyva, nem látok, nem hallok, nem tudok semmit. Semmit, ami lesz. Semmit, ami van. Csak azt, ami nincs, és nem is lehet… Egyszer a fiúm, aki tudta, hogy megint ügyeletben maradtam, és különben sem tudott beletörődni, hogy dobom, és különösen, hogy éppen most, mikor végre megkapta a nagynéni kéglijét… váratlanul előbb jött be, mint kellett volna neki, kora hajnalban. Éppen bent voltam nála, ahogy akkoriban már szinte minden reggel, a belső ajtót egy kicsit nyitva hagyva, hogy a két kisablak szögben messe egymást, és ne lehessen rajtuk átlátni, mi viszont jobban meghalljuk, ha ciki lenne. Egyszerre hallom kintről a fiú hangját, ahogy a folyosón érdeklődik a nővértől, hol vagyok (azt hiszem, épp Gyűszűvirágtól, aki a legjobban gyanakodott, volt is miért). Megdermedtem, abban a helyzetben, ahogy voltam (az elmondottakból tudhatod, hogy voltam éppen). Ő rettenetesen izgatott lett, egy pillanat alatt összezsugorodott bennem. Engem csodálatos nyugalom szállt meg. Csak semmi izgalom. Csak nem elsietni. Várjon csak a fiú kint. Lassan öltöztem, lassabban, mint máskor, ő alig bírt magával, alig várta, hogy már kint legyek, milyen gyávák is a férfiak, istenem… Hát te mit keresel itt? csodálkoztam rá a fiúra. „És te ott bent? Este az injekció, tudom, és most mi?” Először is mi közöd hozzá, másodszor is ne légy nevetséges. – A férfiak néha minden jog és ok nélkül is tudnak féltékenyek lenni. Ez már azért a semmiért is féltékeny volt, amit elképzelt. Hát ha még az elképzelhetetlent is el tudta volna képzelni? De arra itt szerencsére senkinek sincs eléggé dús képzelete. Az elképzelhetetlen: az véd minket. Ilyenek az emberek, mondhatnék most valami nagyot: amit elképzelnek, az már létezik is számukra, bármennyire nincsen; amit nem tudnak elképzelni, az nem létezik, akkor se, ha nagyon is van. Mind fantaszták – de nincs fantáziájuk. Persze az egész nekem is folyton újra elképzelhetetlen, annak ellenére, hogy velem történik. Jaj, mondj valami jó vicceset, mindjárt elkezdek zokogni…

 

KORNÉL

Persze hogy sejtettem. De miért is tettem volna ellene? Tudod, hogy ez az az eset, amikor mi nem tudunk semmit, amikor ő, mármint a beteg, még mindig többet tud, ha csak a szervezet általunk alig ismert funkcióival is, mint mi. Hogy előbb mégis megtiltottam? Hát persze hogy megtiltottam. Miért kínozza magát hiába? Ha meg nem hiába, akkor miért ne?

(– És az alhasi vérbőség?)

Azt csak úgy mondtam. Veled sose fordul elő, hogy valami egyszerű evidenciát találsz arra, ami számodra korántsem evidens? Az orvos egyik fő tudománya különben is az, hogy bármikor kapásból tudjon valami választ arra, amire nincsen válasz. Kielégít a magyarázat?

 

 

Szánjunk? vagy irigyeljünk? Ha meggondolom, hogy ami szánalomra méltóvá tesz, az előbb-utóbb, így vagy úgy mindegyőnkre vár egyaránt; ami viszont irigylésre méltó benned, az csak a te részed… Debebe, az édes dalnok igen-igen csudálatos élete és még csudálatosabb halál előtti feltámadása. Szörnyűségesen felemelő modern mirákulum.

Ha most folytathatnánk vitáinkat, most talán egyet is tudnánk érteni. Most először egészen. Most egyszerre mindent megértek, azt is, amin régebben dühöngtem, azt is, amin nevettem. Itt lesz meg mindennek az értelme, mint a függvényeknek a limeseken. De mi ketten már soha többé nem beszélünk egymással igazán semmiről. Itt fekszel, velem szemben, egy méterre tőlem, és mégis csak magammal beszélek a jelenlétedben, hiába is teszek úgy, mintha veled beszélnék. És ez már nem is lehet másképp.

A felsinai sírkövek (létező vagy nem létező) halálménjei itt ágaskodnak közöttünk, az etruszk halálistennek és minden halál minden istenének kíséretében.

„Benne lesz a nekrológban” –

most alig tudom megérteni, milyen hülye-gyanútlanul traktáltuk egymást százszor is ezzel a rossz tréfával (persze a gyanútlanság alatt mindig ott gyöngyözött a gyanú enyhe borzongása is), valahányszor valami túlontúl jellemző vagy kompromittáló (képletesen szólva, mert hiszen mi is „kompromittálhatott” volna minket egymás előtt?) dolgot tudtunk meg egymásról (természetesen mindig egymástól, mert ha mástól hallottunk valami ilyent, a leghatározottabban visszautasítottuk), és a legjellemzőbb mindig éppen a legkompromittálóbb volt, mindig az, ami egyikünktől a legtávolabb esett, mindig azon a szélsőségen ismertük föl leginkább a másikat, amiről a legvalószínűtlenebbnek látszott, hogy magunkkal is megtörténhessék. Jókat röhögtünk egymás lehetetlenségein (már amik egyikünk lehetőségei felől nézve látszottak lehetetlennek), meg is volt a „véleményünk” egymásról, amit hol elhallgattunk egymás előtt, hol még tódítottunk is, ahogy a barátság legfőbb érdekében éppen jónak látszott. Sorsunk egy részében annyira össze voltunk nőve (mint a két arc Vajda Lajos csodálatos rajzán, amely egy kiállításon, ahová véletlenül vetődtünk el, szinte még kamaszkorunkban, barátságunk kezdetén, oly mély benyomást tett ránk, először találkozva alkotójának nevével, és még sokáig nem is sejtve tragikus nagyságát), hogy az összenövések helye állandóan ingerelt mindkettőnket évtizedeken keresztül, az összenőttség látszata nem kevésbé, amely a külvilág előtt olyasmiben is óhatatlanul egynek mutatott és ítéltetett meg bennünket, amiben valójában a leginkább különböztünk; ennél jobban talán csak maguk ezek a különbözőségeink ingereltek, amelyeket mások nem fedeztek fel; annál élesebben éreztük mi magunk a súrlódások sérüléseit; és annál inkább, mennél közelebb voltunk egyébként egymáshoz, s mennél közelebb látszottunk lenni. Ezeket a súrlódásokat szoktuk enyhíteni – vagy esetenként, épp ellenkezőleg, kiélezni – a kihívó tréfával: „Benne lesz a nekrológban!”

„Benne lesz a nekrológban”, mondogattuk röhögve, és közben mindketten tudtuk, hogy ez bizonyára nem lesz benne, de azt is, hogy akármilyen jóízűen és gondtalanul röhögtünk, a röhögés bármikor, egyetlen pillanat alatt merevedhet a szánkra, s a tréfás fenyegetés mindig, elkerülhetetlenül, elkerülhetetlen komor bekövetkezte felé mutat.

„Benne lesz a nekrológban” – nem, ez biztosan nem lesz benne, tehát nyugodt lélekkel röhöghetünk. De nekrológ – az bizonyosan lesz, és egyikünknek kell mondani majd a másikról.

Csak az volt a kérdés, melyikünknek melyikünkről.

Most már jó ideje nem fordul elő, ugye, még véletlenül sem, hogy ez a régtől beidegzett ellenvarázsszó kiszaladna a szánkon,

De tudni már régóta tudom (s vajon nem mind a ketten tudjuk-e?), hogy nekem kell majd mondanom rólad.

S hogy mi lesz benne?…

 

„Benne lesz a nekrológban”, igen, ezt éppen olyasmiről szoktuk mondani, amiről biztosak lehettünk, hogy (bármelyikünk mondja is a másikról) nem lesz benne. De mi lesz benne? Ezt sokért nem adtuk volna, ha tudjuk, mindig azon nyomban, haladék nélkül, még abban a pillanatban. („Hadd hajjam éltömbe, hogy siratsz hótomba” – énekli a Júlia szép leány is.) Mert, hiába, teljes (lehet-e, van-e ilyen?) őszinteségünk ellenére sem tudhattuk soha, hogy végső soron és az adott pillanatban hogyan összegződik egyre halmozódó és bonyolódó tudásunk, egyre kibogozhatatlanabb érzéshálózatunk a másikról, egymásra vonatkozó „indulatáttételeink” (mert kapcsolatunkban volt valami egy sajátos, kölcsönösnek mondható „pszichoanalitikus szituációból” is) éppen aktuális állapota szerint is. Különben is: mit gondol rólunk végső soron a másik? és mit gondol arról, hogy mit gondolunk róla?: ez minden emberi kapcsolat kikerülhetetlen néma kísérőzenéje.

 

Mi lesz benne abban a nekrológban, amelyet immár kétségtelenül és kikerülhetetlenül nekem kell mondanom rólad? Nem akarok most gondolni rá (mint ahogy arra se, mi lenne abban, amit történetesen neked kellene énrólam mondanod). Nem akarok gondolni rá, holott (csak most veszem észre), már jó ideje csak ez jár a fejemben, miközben itt ülök és nézlek, ahogy alszol, vagy alvást színlelsz, vagy ébrenlétet próbálsz mímelni, minden tudatos gondolatomra ez a megannyi régi telefonbeszélgetésből, utcai sétából, az én szobám vagy a te szobád könyvek oszlopsorával szegett kerengőin folytatott vég nélküli vitákból felém irányuló „benne lesz a nekrológban” válaszol. Mi lesz benne? Nem akarok rágondolni, itt az ideje, hogy elmenjek, fáradt is vagy, dolgom is van (mi dolgom is van?), most elmegyek, majd holnap jövök újra, ugyanúgy, mint ma (ugyanígy? – reméljük), csak el kellene búcsúzni, de az a legnehezebb, mindennapos lámpaláz, mint a színésznek egy százszor bepróbált, mégis megoldatlanul maradt „abgang”, estéről estére. Mivel álljak fel, mit mondjak búcsúzóul, mielőtt fellélegezve (vagy még nehezebb szívvel?) beintek a kisablakon?

 

– Ne menj még – oldod meg a kérdést (egyelőre) te, nagy nehezen emelve oly nehezen mozduló szemhéjadat. Csak nem szóltam valamit? tudtomon kívül? csak nem tettem egy óvatlan mozdulatot? Nem, ugyanúgy ülök a helyemen, nem szóltam semmit, egészen bizonyos.

– Ne menj még – mondod, ki tudja, hogy, hunyt szemmel is észlelve azt, amire én csak most emlékszem, ahogy te emlékeztetsz rá, hiszen majdnem önkéntelenül suhant át rajtam az indulás gondolata s még önkéntelenebbül az azt nyilván kísérő áruló kis mozdulat.

– Eszemben sincs – mondom gyorsan, a lehető legteljesebb természetességgel (pedig éppen ott volt, az eszemben, onnan húztad elő, de hogyan?). Most is, mint mindig, máris kicsit tovább maradtam, mint szerettem volna, mindig tovább szeretnék maradni, mint ameddig szeretnék, vagy szeretnék tovább maradni szeretni, vagy hogy is mondjam, hogy bele ne törjön a nyelv, mert tudom (vagy tudni vélem, vagy szeretném tudni), hogy neked jólesik, ha minél tovább maradok, s mert voltaképpen mindig úgy érzem, olyan kevés az idő, ami hátravan, hogy azt már szinte mind itt kellene tölteni. De, persze, mindig küzdök az ellentétes érzéssel is: hogy talán túl sok időt is töltök itt nálad, hiszen végtére én is halandó vagyok, tele elvégezetlen munkák tömegével, megszerzendő és oly nehezen megszerezhető örömök sürgetésével, s lehet, hogy neked nem is olyan fontos az ittlétem, talán csak öncsalás az egész, magamért vagyok itt, ellenőrizhetetlen és homályos bűntudatok marasztalnak és hoznak ide vissza mindennap. De hát ez mind sivár spekuláció, terméketlen lélekbúvárlás (még ha van is benne igazság). Amit mindig egy pillanat alatt elsöpör a valóság: te itt fekszel, leszögezve, a választás minden lehetősége nélkül, én pedig egyelőre mehetek vagy maradhatok, ahogy nekem (vagy a spekulációimnak, az önismeretemnek vagy az öncsalásomnak) tetszik; és te azt mondod: „ne menj még.” Hát akkor még nem megyek.

 

Különben is: így érzek az egész élettel, mióta csak az eszemet tudom (hogy lehet az eszünket tudni? mivel? csak nem az eszünkkel? vagy valami mással?): olyan rövid, hogy minden pillanatban csak a legfontosabb, legpótolhatatlanabb, legvisszahozhatatlanabb dolgokat szabadna tennünk. És közben mi mindent nem teszünk, uramisten, ami fölösleges! De másrészt: nem szinte egyformán fontos és pótolhatatlan és visszahozhatatlan-e minden és bármi, amit csak teszünk vagy tehetünk? Hiszen mindez: az élet, és az élet maga az egyetlen, ami pótolhatatlan (stb.), az élet ténye általában annyival fontosabb (stb.) mindennél, amit ez a tény sajátosan magába foglal, hogy e mellett eltörpül, hogy az most éppen esetlegesen ilyen vagy olyan-e. Ebben is mennyire szélsőséges két pólust alkotunk mi ketten. Elég, ha sajátos elköszönési formádra gondolok. Mióta itt vagy a kórházban, igaz, egyszer se hallottam tőled (lám csak, ha már eszembe jut, az ilyen, alig észlelhető árnyalatok mégiscsak gyanút kelthetnek afelől, hogy valóban olyan gyanútlan vagy-e), mostanában, igaz, nem hallom tőled, de hányszor hallottam azelőtt (mindig egy kicsit megrökönyödve) a szokásos elköszönő formát, végtelen telefon- vagy személyes beszélgetéseink végén: „Hát akkor szervusz Nyuszika, az élet hosszú, látjuk egymást.”

(Így fordítottad meg, így fordítottad visszájára, te, az antik szellem egyik leghitelesebb mai letéteményese, korunkban az egyik legantikabb szellem, az antik szellem legtömörebb és legsajátosabb jelmondatát: ars longa, vita brevis, s még inkább ennek teljesebb, görög eredetijét, a hippokratészi megfogalmazásban: ho biosz brachüsz, hé de techné makré, ho kairosz oxüsz, hé de peira szfaleré, hé de kriszisz kalepé – amelyet mindig úgy szerettem volna lefordítani, de igazán, mindenestül, nemcsak az „értelmét”, hanem egész csodálatos belső nyelvi működését, grammatikai és fonetikai megfeleléseivel, alliterációs és asszonáncos összecsengéseivel s még a névelők és főnevek közé ékelődő, közlő-értéket nem, csak ritmusértéket hordozó kis de szócskák nyomatékadó refrénjeivel is, de hiába, most se sikerül (talán neked sikerülne): Az élet rövid, a munka nagy, a kellő perc kétes, a kísérlet kényes, a döntés nehéz. Neked az élet hosszúnak tűnt, igaz, a munka (művészet) is, miközben azonban minden napnak minden perce külön-külön vészesen rövid-nek mutatkozott, mindig elképesztő, bosszantó és mulatságos, kedves és bántó kalamajkák sorába bonyolított az állandó fáziskülönbség, amely szakadatlanul fennállt perceid és feladataid között, mindennapjaidat és művedet állandó, hol termékeny, hol meddő feszültség alatt tartva. „Egy óra múlva ott vagyok”, mondtad reggel a telefonba, éppen csak kikelve az ágyból, holott mindketten tudtuk, hogy egy óra múlva föltehetően még a fürdőszobából se fogsz kikászálódni, nem beszélve az előtted álló utazásról, le a hegyről, a lentről felrendelt taxival, még kevésbé a különféle előre nem látható dolgokról, amelyek nálad mindig előreláthatóan közbejöttek, „egy óra múlva”, mondtad – és komolyan gondoltad. „Az élet hosszú”, mondtad, és azt is éppilyen komolyan gondoltad, „még látjuk egymást”. Vagy sem. Arra sose gondoltál? Úgy látszik, nem. Vagy legalábbis mindig azt akartad, hogy úgy lássék.

 

Szóval egy kicsit mindig tovább szeretnék maradni, mint ameddig igazán szeretnék, egy idő után viszont mindig félni kezdek, hogy, ha mégis maradok, nem esem-e ki majd észrevétlenül a játékból. Nem véletlen, hogy egy színházi estének, koncertnek vagy sportmérkőzésnek bizonyos, egymással nagyon is egyező, többé-kevésbé meghatározott időtartama alakult ki, úgy látszik, tapasztalati tény, mennyi ideig bírunk ki egyfolytában egy bizonyos dologra irányított maximális szellemi koncentrációt, azon túl lankadni kezd a figyelem, az emocionális feszültség, mondjuk két szimfóniánál és egy versenyműnél többet egyhuzamban nem képes befogadni zenei érzékenységünk, és így tovább. Vajon meddig bírjuk teljes figyelemmel mindennap újra ezt a játékot? És meddig bírjuk mindennapos ismétlődését, hosszú távon? Bírjuk-e majd végig? És te – te bírod-e majd végig? (a játékot? vagy azt, hogy ne is játssz? ezt úgyse tudjuk, de azt gyanítom, nem is nagyon akarjuk megtudni).

 

(Egészen őszinte vagyok? Próbálok az lenni. Mindig bennünk van valahol rejtve a lázadás is, a lázadás ez ellen a játék ellen, amiben benne feszeng a sors elleni lázadás is, persze. Minél hűségesebben, elszántabban folytatjuk a kegyeletes játékot, egyre elszántabban arra, hogy kitartunk a végsőkig, s minél inkább örülünk neki, hogy, a várakozás ellenére, minden elképzelhetőnél tovább tart, annál többször felmerül bennünk az is: miért nincs már vége, ha egyszer úgyis végének kell lennie, ha úgy sincs más út, mért kell ezt az utat eddig, a végsőkig, a végsőkön túl is követned, és nekünk is követnünk veled? Mindennap újra örülünk neki, hogy megint, hogy újra jöhetünk – és kínlódunk attól, hogy még mindig jönni kell, hogy tovább feszül a húr, mint ameddig feszíthető… Egészen őszinte vagyok? Ha igazán megpróbálok az lenni, még azt is tudnom kell [mindnyájan tudjuk, ha kicsit figyelünk magunkba és magunk köré], hogy e mindennapos áldozatban, amelyhez idejárulunk, e mindennapos istentiszteletben, az áldozattételen és az isten tiszteletén kívül benne van a minden valódi áhítatot és jámborságot kísérő társadalmi esemény is, amelyben az önző vonatkozások játsszák a főszerepet, az önnön fontosságunkat kiemelő jelenlét, a divattá vált mindennapos öszszejövetel, a találkozás nálunk fontosabb megjelenőkkel vagy esetleg azokkal, akikkel itt könnyebb összetalálkoznunk, mint máshol, netán olykor még ehhez vagy ahhoz alibit is szolgáltat. Tetszelgés, érdek, titok, találka, szerelem, feltűnési vágy, pofafürdő, sikk, irodalmi érvényesülés, üres délutánok unalmát elűző időtöltés, a részvétel valami izgalmas együttesben, amelyről „beszélnek”, érintkezés híres emberekkel, mindez itt kavarog velünk együtt [és mindnyájunkban] ezeken a mi titkos halálűző és halálváró szeánszainkon. Ha őszinték próbálunk lenni…)

 

– Én se kedves nem vagyok, se látogató, így hát maradok még egy kicsit – felelem a naponta megismételt refrént, mikor Gyűszűvirág ismételten belép a szobába, és a kórházi játékszabályok értelmében kötelességszerűen, de hallható idézőjelével egyben a mi játékunk szabályait is betartva, jelenti: – A látogatás véget ért, kérjük a kedves látogatókat, hagyják el a kórtermet.

– Maradok még egy kicsit – mondom. Még maradok egy kicsit. De mit csináljak, ha maradok? Neked láthatóan csak a jelenlétemre van (ha van) szükséged, a kapcsolat más formáira nincs erőd (vagy kedved). „Kicsit” fáradt vagy, ahogy az imént, nem is annyira imént, mondtad, s én tudom, hogy nem kicsit, nagyon is, számunkra majdnem átélhetetlenül fáradt lehetsz. Szinte érzem lecsukló szemhéjad feltarthatatlan súlyát. S hogy ugyanilyen súllyal tapadnak egymáshoz cserepes ajkaid is, ahogy nagy nehezen, szinte láthatóan, részenként nyitva szét őket, megismétled: – Ne menj még.

Gyűszűvirág, a gondos, észre is veszi:

– Nem inna valamit? – kérdi. S mikor némán – de a mosolynak valami távoli fényét most sem tagadva meg tőle – igent intesz: – Na, látja, meg nem szólalna, mindent úgy kell kitalálni – teszi hozzá korholóan, és melléd térdelve odailleszti ajkaid közé a mindig készenlétben álló langyos tea ivókannájának csőrét. A sárga lé egy része még így is mellécsorog, lassan folyva szét kétoldalt az álladon. Mint két legördülő könnycsepp.

 

Mi van velem? Ezt igazán nem szabad, egyezményeink szerint szigorúan tilos, nem is fordult még elő velem, talán egyszer se eddig. Nyilván önkéntelen utánzásösztönből (amire nem is a valóság, csak a magam hirtelen talált metaforája készt) óvatlanul kicsordul szememen a könny. Túl hirtelen kapok oda, hogy letörüljem. De félúton észbe kapok, megállítom a mozdulatot, s csak aztán, egy tétova kitérő után törlöm le, mintha nem azt tenném, amit teszek. Kellemes enyhe meleget érzek a mutatóujjam külső oldalán. Akár a tea első zsongító cseppjeit az ínyen.

– Még egy kicsit maradok – erősítem meg újra –, de ne fáraszd magad velem, pihenj egy kicsit, mondtad, hogy fáradt vagy. Majd holnap tovább hallgatom a magnót, a mai rész gyönyörű volt, igazán gyönyörű, és beszélünk mindenről.

– Az Aurigáról is – nyitod megint titokzatos suttogásra a szád.

– Az Aurigáról is – felelem –, minden rendben lesz.

 

A fáklyák lángjába fogok bámulni. Ahogy bele-belekapnak a levegő éghetetlen anyagába, sehogy se akarva beletörődni, hogy úgyis hasztalan. Olyan mohó erőfeszítéssel, hogy közben a nagy lendületben elszakadnak forrásuktól (lehet a lángnak forrása?), elválnak önmaguktól, és ahelyett, hogy gyújtanának, maguk enyésznek el a semmi lángjai között. Egy pillanatig még ott röpködnek egymagukban, mintegy önmaguk fölött, aztán elenyésznek, s alattuk tovább lobog az, ami ők voltak, vagy ami          A láng egy része megsemmisült, helyébe más része került. (De van-e a lángnak része? Van-e láng egyáltalán? Nem csak szemünk káprázata?) Nézem majd, hogy lobog körös-körül a láng (már másodszor mondom, hogy lobog, a nyelv sokszor a legszebb találataival is inkább eltakarja, mint föltárja azt, amit jelent; vajon, ha azt mondjuk, lobog a láng, megjelenik-e előttünk a tűznek ez a megfoghatatlan koreográfiája, ez a szakadatlan metamorfózis-sorozat, nem tudni, miből, nem tudni, mivé, az égésnek ez a mitológiája, ez a kifogyhatatlan semmi, ami van, ez az állandósult átmeneti állapot, amely bennünk, ki tudja, mióta, és ki tudja, miért, a gyásznak és a gyász feloldásának kettős érzetét kelti, s előttünk a halál és a halhatatlanság bennünk élő titkos lepkenászában csapong?). Minden temetésen ezt nézem, szinte az első perctől az utolsóig, mint egy megszállott piromán, mint akinek egyéb gondja és dolga sincs, mint e soha nem csillapuló és mindig új alakzatokba bonyolódó tánc megfigyelése. Majd akkor is, mint mindig, a lobogó fáklyákat fogom nézni, a fáklyák lobogását, amíg csak rám nem kerül a beszéd sora. Ott állok majd a ravatal köré szerkesztett nagy, tussal kihúzott fekete négyszög sarkában, a többi szónok mellett, az első sorban, és várom, hogy rám kerüljön a sor. Előttem Szili szorongatja kezében a papírját. Biztosan őutána fogok következni. Eső lesz-e, vagy hó? ború vagy napsütés? viharos szél vagy enyhe szellő? Az ember halálának nincs meghatározott évada, mint a növényekének. Se a születésének, mint az állatokénak. Bármikor bekövetkezhetik. Minden időszak egyformán alkalmas rá. De a fáklyák mindenképp lobogni fognak. A fáklyák virágzásának sincs évszaka. Mindig kivirágzanak, ha a halál beporozza őket.

 

Csak most veszem észre, hogy Gyűszűvirág még nem ment ki, továbbra is ott marad térden az ágyad előtt, és simogatja a paplanon nyugvó (most éppen nyugvó) kezedet; csak most veszem észre, mikor megszólal:

– Kriszta doktornő még nem jött be inspekcióra, ne adjam be ma kivételesen én az injekcióját? Látom, nagyon fáradt, jó lenne aludni.

Bizony, jó lenne aludnod. De van, ami jobb az alvásnál.

– Nem, tündérke, még ne – mondod, alig mozdítva ajkadat, alig hallhatóan, de azért így is kihallható belőle valami fölénnyel kevert bocsánatkérés. – Még nincs olyan késő, még egy kicsit szeretnék fennmaradni.

Fennmaradni. A szó, ahogy kimondod, összes jelentésével megszólal bennem. Igen, még nincs olyan késő. Még nagyon is korán van. Ránézek az órára. Nyolc óra. Még maradok egy kicsit. Megvárjuk Kriszta doktornőt.

 

A fáklyák lángjaiból és a gyászoló tömegből és a ravatalból és a fák lombjából és a koszorúk virágjaiból a részvét és a közöny hangfalain át egyre áramlik majd Orfeo áriája. Bizonyosan az. Ezt előre tudhatom. Hiszen mi fogjuk választani. Azt is mondhatnám, ha nem félnék kimondani, hogy te magad választottad. Nem ezért kértél-e meg, hogy közelgő házassági évfordulód ünnepére, legközelebbi barátaid számára beszerezzek egy-egy felvételt Monteverdi operájából? Összesen nyolc darabot vásároltam a szerencsére éppen kapható Eterna-lemezből (Szili, Öcsi, Isti, Stocek, Kornél, Márta, Lajék és a magam számára), itt várnak mind a szekrényed alján, hogy majd (megrendítő meglepetésül, hiszen ki számít arra, hogy valaki a saját házassági évfordulóján a barátait ajándékozza meg, s kivált, hogy te, most), hogy majd – mikor is? fájdalom, még elég sokára – kioszthasd. Senki se tud még róla, Verán és rajtam kívül, minket bíztál meg vele, és mi tartjuk a titkot (ezt a titkodat tartjuk), és mi is izgatottan várjuk a pillanatot, mikor barátaid átveszik majd a nem várt meglepetést a kezedből (még izgatottabban, hogy: valóban a kezedből-e?, még izgatottabban, hogy: bekövetkezik-e ez a pillanat? több mint egy hónap van még hátra, jó előre gondoskodtál a beszerzéséről; miért? csak mert most jutott eszedbe, s mert mindig valami jövőbe cövekelhető eseményhez veted ki ingatag sorsod hajókötelét? vagy azért, mert érzed, hogy sürget az idő? mindig ugyanannak az egy kérdésnek egyformán megválaszolhatatlan különböző oldalai; ám az ajándék így is, úgy is megrendítő lesz, már a gondolata is az, hát még ha tervszerűen megvalósul – és igen, még annál is megrendítőbb, ha netán, miért tagadjuk az oly indokolt balsejtelmet? nem a tervek szerint valósulhat meg?). És éppen az Orfeo! Ez is milyen költőien enigmatikus és hogy úgy mondjuk, polivalens választás. Hiszen van titoktalan magyarázata is: ez volt neked és Verának s veletek együtt nekem is a kedvenc operánk, s ez már önmagában elég volna oknak, hogy, ha már ilyen elbűvölő ötleted támadt, ilyen, csak tőled telhető, megrázóan bájos ötleted, hát éppen ezt a zenét válaszd ajándékul. De lehet, igen, lehet finom, a legfinomabb, a csak tőled telhető maximális tapintattal elejtett célzás is, az első és eddig egyetlen célzás arra, hogy te is tudod, amit mi tudunk, s ezzel az életet és halált szinte azonos szférába emelő zenével tegyünk is eme hallgatólagos egyességünkre pecsétet. De az is lehet, hogy, épp ellenkezőleg, a halálból való feltámadás diadalmas jelképeként nyújtod át nekünk, megmenekedésed jeleként (amiben rendületlenül hiszel), te, aki mintegy önmagad Orpheuszaként szálltál alá önmagad után az alvilágba, és nem fordulsz vissza az úton, türelmesen és csodaképpen sikerül visszavezetned magad az életbe. Vagy, megint ellenkezőleg, s ez az utolsó változat: éppen barátaidnak köszönöd meg, hogy hajlandók voltak ők Orpheuszaid lenni, és póztalan titoktartással végigkísérni egészen a végsőkig, s ha nekik sem sikerült, mint Orpheusznak, tudod, hogy nem rajtuk múlott…

 

Az Orfeo zeng majd a fáklyalángok között, amikbe bámulok, a második felvonás nagyáriája, ez a tiszta geometria, amelyben mintha valóban megfogható idommá idomulna a homályos és megfoghatatlan halál. Vera meg te, ti mindig szerelmesei voltatok az operának, ez is egyike volt zaklató ízléskülönbségeinknek. Kezdjük most újra a vitát? hiszen már annyiszor lefolytattuk, és persze hogy végső soron kezdettől fogva nektek volt igazatok. Hogy is lehetne eleve kizárni egy egész nagy műformát, amely európai századokon át gyűjtötte maga köré a lángelmék egész sorát és mindenfajta közönséget, az udvarit éppúgy, mint a piacit? S magam se gondoltam soha olyan végletesen, ahogy veletek szemben állítottam, pontosabban, gondolni olyan végletesen gondoltam, de hát ízlés és meggondolás, élvezet és elmélet kinél, hol fedi egymást teljesen? én is sokszor élvezettel hallgattam ezt vagy azt az operát, még inkább egyes részleteiket, a műfaj elhibázott, hibrid voltának elvi fenntartása mellett. De az Orfeo esetében sose volt köztünk vita (ami viszont mégiscsak az én részigazam mellett is szól), mert ez a mű még ott őrzi magában a műfaj születésének csodáját, s az opera is, akárcsak Madách kisdede, „csak később válik a szokott pimasszá”, fejlődése és felnőtté növekedése során, csak később azzá a felemás, torzult szervezetté, amelyben az egyes elemek szükségszerű alá- és fölérendeltségi viszonyba kerülnek egymással, megbontva az igazán nagy emberi alkotásoknak azt az eredendő és eredeti belső „demokratizmusát”, amely egyaránt ott van a népdalokban, ahol a szöveg minden szava és a dallam minden hangja egyenértékű egymással, és mondjuk Leonardo képein, ahol még elgondolni is képtelenség, hogy a háttér legtávolabbi kis felületének festői megmunkálása alatta maradjon az arc leglényegesebb pontja kidolgozási értékének. De hát ezt már annyiszor elmondtuk egymásnak, és annyiszor meghallgattuk egymástól, tudom minden ellenvetésteket, és különben is, mondtam már, hogy sose volt egészen igazam, és mi fontossága is van most már ennek az egésznek és annyi másnak… De az Orfeo még most is fontos. Most lett igazán fontos. Nemcsak azért, mert ebben még összeforr a népdalok naiv tökélye Leonardo festészetének végsőkig átgondolt tökélyével. Hanem… Hányszor hallgattuk együtt a második felvonás áriáját:

 

Sol per te bella Euridice Benedico il mio tormento Dopo’l duol vie piu contento Dopo’l mal vie piu felice.

 

Orfeo áriája újra meg újra kezdődik, mintha csak az sem akarna a saját törvényei szerint folytatódni elkerülhetetlen végkifejlete felé. Akár a lángok, amelyek közben mindig újra kezdődnek. És szeszélyes lobogással kirajzolják maguk körül a láthatatlan levegőt, a folytonosan újratermelt hőkülönbséggel meg-meglódítják maguk körül a semmit, hogy egyszerre az is valami lesz, ha más nem, az ő negatívjuk, amelyet minden pillanatban újra meg újra előállítanak. Csak nem venni le róluk a szememet. Lángok. Lángok. Fáklyaláng. Nem igazi. Nem véletlen, hogy többnyire csak jelképesen használjuk ezt a szót. Szimbolikus drámacímként. Nem ezeket a lángokat jelenti itt. S ezek a lángok sem önmagukat jelentik. A lélek halhatatlanságát vannak hivatva jelenteni. Láng. Láng. Csupa jelkép. Átvitt értelem. A lélek lángjai. A szenvedély lángjai. A háború lángjai. A gyűlölet lángjai. De mikor láttam utoljára igazi lángokat? Talán nagyapa vaskályhájában. Azok igaziak voltak. De mikor volt az? A lángok láthatóvá teszik a levegőt. Aztán a levegő láthatatlanná teszi a lángokat. Micsoda dialektika. Szili egyik lábáról a másikra áll előttem (zsebéből előhúzott kendőjét a rá oly jellemző mozdulattal, nyitott tenyerébe fogva húzza végig kopasz fején; a hőségtől gyöngyöző verítéket törli le róla? vagy a ráfolyó esőt?), mindjárt ő következik, a másik kezében a papírt szorongatja. A zsebkendőt elteszi. A papírt átveszi a jobb kezébe. Aztán majd én következem. Szemben, a másik oldalon, érzem, Cica együtt rezeg az én idegeim rezgésével, álla alatt megkötött fekete selyemkendője, mint egy foglalat, szabályos oválissá metszi borostyán sugárzású arcát. Vera, híres „napfakította” hajával áll a ravatal mögött, most is, mint minden helyzetben, tökéletesen és ösztönösen megtalálva a bensőséges és póztalan méltóság nyugalmas mértékét. Öcsi, nézd csak, most veszem észre, egészen hátul, melegítőnadrágban és pulóverben ágaskodik, rendhagyóan megszegve a gyász etikettjét, de hát neki az egész élet sport (vagyis küzdelem és szórakozás), jobban mondva az is; hiszen ő is, mint mindannyian, a te temetésedet és a saját halálát szenvedi át, csak a maga módján, itt is ösztönösen szorítóba áll, és nem hajlandó föladni a harcot. Szili előlép egy lépést, felteszi a szemüvegét (mert itt is csak mindent úgy muszáj csinálni, ahogy bárhol másutt, az élet apró tényei zsarnokian követelik a maguk apró kis jogait, szemüveg, zsebkendő, papír, olvasás), széthajtja az eddig kezében gyűrködött papírt, olvasni (igen, hát persze hogy olvasni!) kezd. Aztán majd én következem. Hogy fogom elmondani?

 

Mit fogok elmondani? És hogy fogom előzőleg megírni? Leülök otthon az írógép elé, úgy, mint máskor? Kávét iszom? Körbejárok a szobában? Forgatom a könyveidet, hogy rátaláljak arra a legmegfelelőbb idézetre, amely kulcsként kitárja egy bekezdés bejáratát? Vezérmotívumot fogok keresni, amelyet elrejtek a szöveg tengelyében, hogy legyen mihez kapcsolódjék a mondatok szerkezete? Törlök? húzok? újraírom? abbahagyom? kétségbeesem, hogy nem megy? hogy nem fogok időre elkészülni? pedig itt aztán nincs határidő-haladék; és akkor mi lesz, mindig ez a görcs húz össze írás közben; mi lesz, ha épp akkor ez a görcs sehogy se akar kiengedni? az nemcsak kudarc és szégyen és szerződésszegés – hanem maga a megsemmisülés, még több: maga a lehetetlen. Nem akart a barátja sírjánál beszélni. Vagy: a barátja sírjánál nem tudott beszélni a megrendüléstől. Ez az utóbbi még rémesebb. Mit fogok mondani?

A rádió aznapi adása háromszor egymás után megismétli a hírt, először a fontosabb napi jelentések között, aztán már csak a hírperiódusok végén: „Ma délután nagy részvét mellett temették el a kiváló (ilyen meg ilyen díjas) költőt és tudóst. A ravatalnál pályatársai és barátai búcsúztatták. A sírt elborították a koszorúk, a kegyelet virágai.” Még ez is. Még ezt sem lehet megúszni. „Laufolni”, ahogy diákkorunkban mondtuk.

 

Igen, elborítják a sírt a virágok és a koszorúk. Mint minden más sírt. A rádió igazat vall, mindig csak a tiszta igazat. A szalagok szépen, gondosan szétterítve (néztem, amint a munkások nagy gonddal és rutinnal a kellő formába rendezték őket, ez is mesterség), mint a kokárdáké, fordított V-alakban kínálják olvasásra álírott álarany betűiket. Hány temetésen álltunk ketten egymás mellett (temetésen mindenki ösztönösen a hozzá legközelebb álló mellé sodródik), már kamaszkorunktól kezdve, Petién, apámén, József Attiláén, Karinthyén, Babitsén. Babitséra a Balaton mellől utaztunk föl hármasban, a nászutatokról, Vera, te meg én, s az állomásokon közben sorra szálltak fel a nyaralásukból a hír durva kezével kiragadott költőtársak, a fejemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás, mintha csak a Csizmás Kandúr menete volnánk. Ott, akkor igazán meg voltunk rendülve. (Vajon most is vannak-e itt ilyen igazán megrendült fiatalok?) Nem éreztük ezt az alpári fantáziátlanságot, amivel modern társadalmaink a halált megtisztelik, az emberi képzelet és gondolat teljes fegyverletételét a megsemmisülés előtt, ezt a tökéletes szellemi tehetetlenséget. Amely nyilván azóta ilyen teljes és tökéletes, mióta nem hiszünk. Nincs kinek és nincs miért eljátszani és megjeleníteni azt, ami bennünk kavarog. Eksztatikus körtáncba fonódni. Orgiába szédülni. Hangok viharában kavarogni. Hát igen, amennyiben tisztában vagyunk azzal, hogy itt, ezen a ponton minden visszavonhatatlanul véget ér (– mondom majd valakinek, talán éppen Öcsinek, akinek még leginkább volt ereje, ha csak az öltözködés erejéig is, kivonni magát ebből a szánalmas szférából, valami rendhagyóbb és emberibb felé), ha itt minden véget ér, akkor szükségképpen véget ér a szellem is, a gondolkodás minden lehetősége, itt nincs több jó ötlet, alternatíva, variáció, kombináció, szellemünknek e fő ösztönzői és eszközei. Marad az, ami van. Ez. Orfeo újra kezdi a már háromszor végigénekelt áriát. Nem akar lemondani Eurüdiké visszahozataláról. De voltaképpen ez a zene se tartozik ide. Csak szól. Nem, még ennyi kibúvó sincs a közös törvény alól. Még ennyit sem lehet rajta igazán lazítani.

 

Hogy ezen nekem is (nekem is!) részt kell vennem, ezen az észvesztő ceremónián (a tiéden!), amiben az a legészvesztőbb, hogy bármennyire észvesztőnek találja is az ember, semmiféle emberi módja nincs elutasítani, megtagadni, felháborodottan kivonulni belőle. Itt nincs kontesztáció. Nemcsak valami más, új ideológiára nincsen lehetőség. Még handabandázásra se. Még vaktában csapkodásra se. Csak a részvételre. Amely megsemmisíti a részvétet. Most kellene kiugranom a helyemről, és elordítani magam. Hagyják abba ezt az ízetlen ostobaságot! Égessenek el, ha már nem tudunk okosabbat kitalálni, de e hazug szépelgés nélkül! És hagyják gyászolni azokat, akiknek gyászuk van, és úgy, ahogy gyászolni tudnak. A papíromat gyűröm a kezemben.

 

(Lehet, hogy egyetlen megoldás a saját halálunkra, az egyéni, emberhez méltó halálra mégiscsak a jeltelen tömegsír, vagy mondjuk, Petőfi szebb szavával, a „közös sír”? Nemhiába bántotta Petőfit az „egy gondolat”. Lehet, hogy mégiscsak a „hősi halál” az egyetlen méltó halál, az legalább az, amit magunk választunk, ami hasonlít ránk, nem ez az iszonyúan tömegszerű, gépesített, uniformizált, áldemokratikus, és akár a vendéglátóiparban, különböző kategóriákba sorolt végtisztesség. Ez a romantikus pátosszal habosított, ízetlen naturalizmus. Igen, nincs ennél bántóbb gondolat, mint a halál megalázó esetlegessége és a temetés iszonytató bizonyossága! Ez a hisztérikusan szeszélyes halál, és ez a tébolyítóan kiszámítható temetés. Akkor már inkább a halálunkat tudjuk előre, és a porhüvelyünk sorsa maradjon a kiszámíthatatlan végzet jeltelen martaléka.)

 

Mindjárt rajtam a beszéd sora. Aztán majd, szinte magától, elrendeződik a gyászmenet szabályszerű koreográfiája. Vera a koporsó mögött, kissé hátrább mi, egy sorban, utánunk a többiek hosszú oszlopa, az is valamiféle íratlan rend szerint. Mint egy bálteremben, a falak mentén várakozókból a zene megszólalására összeállnak a terem közepén a párok, ki-ki a maga partnerével. És elkezdődik a lassú tánc. Elindulunk. Azon a rövid úton, amely a szomszéd épületig visz. Diszkréten. Mintha nem tudnánk, hova tartunk. Ahonnan majd a lángok közé vetnek. Az igazi lángok közé. A hamis lángok, az önmagukért való, a semmit el nem emésztő lángok, a fáklyalángok lassan tovább lobognak. Már nincs is kinek. Már én se bámulok beléjük. De azért csak lobognak tovább.

 

Villognak a vakuk. Mint az éles, steril bonckések, kipreparálják a gyászoló tömegből a „fontosakat” és „érdekeseket”, a jelentős arcokat, a „nemzet nagyjainak” arcképcsarnokába raktározható metszeteket. Mert itt vannak a nemzet nagyjai is, legalábbis sokan közülük. Akikről tudjuk, hogy azok; akikről úgy illik tudnunk, mintha azok volnának; és akikről majd csak később fog kiderülni. Éppolyanok, mint a többiek. Holott, most jutok először tudatára, Vörösmartyt vagy Wesselényit egész mostanig sose tudtam másként elképzelni, mint akik fejjel kimagasodtak bármely társaságból, ahol helyet foglaltak. Így, szó szerint, testi méreteik szerint is. Meg mindenféle más külső jel szerint. A nagy emberek szörnyű szobrainak hát, bármennyire tiltakozunk is ellenük, mindnyájunkban megvan, sajnos, a silány képzeletfedezete. Nagy? hát akkor nagynak kell lennie. Meghaladják a többi ember mértékét? hát akkor szabó-mértéküket és szobor-léptéküket is a többiekét meghaladónak kell vennünk. (Igen, sajnos, meg vagyok győződve róla, hogy ez a kép is, amelyet én rólad mintázok, akaratlan és talán be se vallott visszatetszést fog kelteni még legközelebbi közös barátaink között is. Azok közt leginkább. Nem lehet másképp. Akikkel évtizedeken keresztül együtt röhögtük ki egymást, ha épp alkalom volt rá, késhegyig menő vitákban álltunk, asszisztáltunk egymás sorsának legváratlanabb, legtitkosabb kanyarainál is, most, hogy már nem leszel, téged is klasszicista szoborként szeretnének látni, és lassan annak is fognak látni, piedesztálon, egy fejjel fölénk magasodva, valami nemes pózban. A nemzet nagyjai között.) Itt vannak a nemzet nagyjai, és a fel-felvillanó vakufényben ugyanúgy törölgetik ugyanolyan szabású koponyájukról a verejtékcseppeket (vagy az esőt? a havat? a port?), mint a többiek. És ugyanúgy részt vesznek: a részvétben vagy a közönyben, a ceremóniában. Pedig mégiscsak ők a „nemzet nagyjai”. És csodálatunk méltó tárgyai. Mindannak ellenére, és mindazzal együtt, amit külön-külön magam is tudok mindegyikről. Itt, a halál banális előcsarnokán mégis átsüvít a halhatatlanság hirtelen huzata.

 

Aztán majd mindenki hazamegy. Vagy valahova. Valahova megy. Kell mennie. Az élet – helyváltoztatás. Folytonos kimozdulás előbbi állapotunkból. La cérémonie faite – mironton, mironton, mirontaine – chacun s’en fut coucher. Már a Marlborough hercegről szóló szép francia románc jól tudta ezt, és elég bátor volt, vagy elég kaján, hogy elkísérje a gyászoló gyülekezetet a temetés utáni útjára is. Mindenki hazament aludni, dalolja, mironton, mironton, mirontaine. De még ez sem elég. Az se mindegy, ki hogy alszik. Van, aki a feleségével, van, aki egyedül. Hát persze, miért is ne. Ha van nekik. S még az se mindegy, kié milyen. Il y en a qui sont blondes – et les autres noires. De erre már a merész énekes is visszaretten a saját kegyetlen fantáziájától. J’ n’en dis pas davantage… Többet nem mond, mironton, mironton, mirontaine, mert ennyi már igazán elég. Hogy még tovább is részletezze?… Mi volna, ha részleteznénk?

 

Este otthon mindnyájan föltehetjük az Orfeó-t, hiszen külön-külön mindnyájan megkaptuk (tőled? vagy utánad?). Vagy talán lesz erőnk együtt tölteni az estét, ahogy illik, és ahogy szeretnénk is, egymás állati melegével űzve el hiányod hirtelen hidegét, és talán még a torhoz is lesz erőnk, hogy valóban végigcsináljuk, a hagyományokhoz híven, e vérlázító tehetetlenség egész vesszőfutását. Mit fogunk enni? és ki fogja elkészíteni? és mit iszunk rá? és miről beszélünk közben? Megidézzük szellemedet? Emléked ott lesz közöttünk? stb.

 

Gyűszűvirág még mindig ott térdel az ágyad mellett, és fogja a kezed. Alszol? vagy csak úgy teszel? vagy éber állapotod alig különbözik az alvástól? Ülök a fehér kórházi széken. Dolgoznom kellene. Korrektúrák, levelezés. Meg a félbehagyott bekezdés a tanulmányban. Vagy sétálni. Belemerülni az utca nagy kalandjába. Shake-et táncolni egy zuglokálban. Várunk. Mind a hárman más-más módon. Várjuk Kriszta doktornőt.

Lobognak a lángok. Nyomon követek egyet útján a semmibe, ahogy halálra táncoltatja önmagát, még leng egyet piros-kék-lila-seszínűen, aztán csak a pillanatig még látható levegő rezeg utána. Szili hangja hirtelen elcsuklik, de máris tisztán folytatja. Az utolsó mondatoknál tart. Ő már kibírta. Ismerem a szövegét. Már csak a búcsúzás egy visszafogott, megránduló mozzanata van hátra a tárgyilagos filológiai pályakép világos vonalvezetése után. Visszavonhatatlanul én következem.

 

Hogy fogom elmondani? Egész éjszaka írtam a szöveget, hajnalig. Most úgy érzem (ez nemcsak most fordul elő velem, előfordul minden személyes érzelemtől mentes helyzetben is, ha fel kell olvasnom valamit, amit írtam), hogy minden szó hamis, üres, semmit se fed abból, amit fednie (vagy felfednie) kellene. Mindegyik helyett más is állhatna ugyanolyan joggal – és az se lenne jobb. Hogy fogom tudni végigolvasni, sírás nélkül, nevetés nélkül, teljes fásultság nélkül? Búcsúztatom a barátomat. Annak rendje és módja szerint. A mesterség és az illem szabályai szerint. Az irodalomtörténet szertartásrendje szerint. Szili helyén állok, aki visszalépett az én helyemre. Helycsere. És ha veled cserélnénk helyet? Mint bármilyen más alkalommal, előveszem a papírt, felteszem a szemüveget. Meg vagyok rendülve, de igyekszem nem mutatni. Nem érzek semmit, de igyekszem mérsékelt megrendülést mutatni. (Nem kívánt törlendő.) Az annyiszor elképzelt s mindig elképzelhetetlen, annyit emlegetett és soha fel nem fogott, egyszeri és banális helyzet, íme, előállt. „Benne lesz a nekrológban.” Mi lesz benne? Hallom, ahogy valaki olvasni kezd egy idegen szöveget.

 

Mintha kopogást hallanék. Máris a göröngyök a koporsón? De hiszen csak a szomszéd épületig fogunk kísérni. Nem a nyitott sírhoz. Csak a Nagy Láng előcsarnokába. De a kopogás megismétlődik. És már megjelenik a nyíló ajtóban a magyarázata is. Kicsit zavartan és tétován, mint aki nem jó helyre nyitott be. Nyilván nem jó helyre nyitott be. Kérdően nézünk rá. Nagy, szőke lány, egyikünk se ismeri. Biztosan máshová igyekezett. Már készítjük magunkban a bocsánatkérésre felelő udvarias választ, „kérem, nem történt semmi”. De a lány, egyre zavartabban, s mintha valami szerepet játszana, sőt, mintha olyan szerepbe kényszerítették volna, amiben rosszul érzi magát, nagy nehezen eldadogja, hogy ő Öcsit keresi (a teljes nevét mondja), azt a hírt kapta, hogy ide szállították be valami váratlan baleset következtében, s ő nagyon megijedt, és azonnal idejött meglátogatni, de elnézést kér, már megy is, úgy látszik, téves volt a hír, vagy ő tévesztette el az ajtót vagy az emeletet vagy a kórházat… Kicsit felveted a fejed, némi érdeklődéssel, némi csodálkozással, sőt némi aggodalommal is, de aztán futó kis mosolyféle suhan át az arcodon, mintha már kezdenéd érteni. Én már, azt hiszem, értem is. Gyűszűvirág nem is értheti. A lány, Bergman-filmekből kimetszett tömör északi szőkeségével, láthatóan tanácstalan, betanult szerepe véget ért, de, úgy látszik, hiába adta meg a végszót, a partner késik, most nem tudja, mit csináljon, szárazra került, legszívesebben hagyná ezt az egész rákényszerített, nem éppen kellemes, nem is éppen ildomos szerepet, és futna el. De hogyan és hová? A visszavonulás útja el van zárva. Az ajtó felé pislog.

– Szervusztok, marhák! – robban be végre Öcsi (már vártam – hát még a lány hogy várhatta!) – kutya bajom sincs, csak egy kis tréfa, à la ifjúság, nono, csináltatok ti különbeket is, ne legyetek már ilyen savanyúak. A hölgy régi tisztelőd – fordul hozzád –, már régóta szeretne személyesen is megismerni. Mondtam, ezt éppen elintézhetem. De aztán semmiért se garantálok.

Öcsi a „duhaj, nagyhangú, tréfáló részvét” képviselői közé tartozik (ahogy Karinthy jellemezte a súlyos betegsége idején hozzá özönlő beteglátogatók egyik kategóriáját). Nem adja meg magát a tőle idegen, komor szituációnak. Különben nincs is más lehetőség: a játékot, amit végig kell játszanunk, mindenki csak a maga „színészi” alkatával és eszközeivel játszhatja végig. Ahogy tudja. Öcsi már veszi is fel az éjjeliszekrényeden álló telefont. Gyorsan hazaszól (ez a szokása, de most még tüntet is vele, nem tiszteli annyira a betegségedet, hogy akár a legkisebb szokásától is el kelljen miatta tekintenie). Hazaszól, hogy itt van nálad, remek társaság van együtt, Gyűszűvirág, Nyuszika meg még sokan, így hát még marad, kicsit később ér csak haza, hogy mikor? azt nem tudja pontosan, nagyszerű a hangulat, majd…

– Azért jöhettél volna egy kicsit korábban is – mondod bágyadtan, s mintha némi valódi szemrehányás is bujkálna a hangodban. Igaz, Öcsi általában látogatásai időpontjának megválasztásában sem valami tapintatos. Ez is hozzátartozik a játékához (az ő játékához), s ezt is egy kicsit (mint annyi mindent) még el is túlozza. – De azért örülök, hogy itt vagytok.

– Mondtam Csöppinek, mert így hívják, még be se mutatkoztál, – rohan le egyszerre mindkettőtöket Öcsi –, hogy el kell készülnie a kockázatra, vagyis felvilágosítottam, hogy a hozzád belépő szebb hölgyeknek milyen bemutatkozási-beavatási szertartáson kell átesniük. Azt mondta, áll elébe.

– Ne hülyéskedj – mondod, még mindig alig artikulálva a szavakat, és minden indulati vagy érzelmi tartalom nélkül, de szemedben mintha már feltűnne legalább a felhője annak a fekete villámlásnak, amelyet annyiszor láttunk kicsapni belőle. – Ne hülyéskedj. Különben sem szoktam – folytatod már kicsit elevenebben, megpróbálva átvenni Öcsi hangnemét –, különben sem szoktam közvetítőkre szorulni. Szóval Csöppi? Csöppi, Csöppi – és már fúvod bele a névbe a női nem iránti mindig kész rajongásodat, mint a levegőt a léggömbbe. – Csöppi, Csöppi, nem furcsa, hogy Csöppi nevű szerelmem sohase volt? – A név egyre szebben gömbölyödik. – Üljön ide az ágyra, és adja ide a kezét.

(Gyűszűvirág közben már felkelt térdeléséből, és a kezedet is elengedte.)

Hunyt szemmel simogatod a lány kezét. De ehhez is fáradt vagy. Csöppi, úgy látszik, ösztönösen tudja, mi a teendője. Ő kezdi simogatni a te elnyugvó kezedet.

– Mivel foglalkozik?

– Színiakadémista vagyok. És a maga versével vizsgáztam nemrég. Az Athéné-himnusszal.

– Jó választás. Azért is, mert a költemény szép. – Kis szünetet tartasz, elgondolkodol, hangod enyhén kivilágosodik. – Igazán nagyon szép költemény. Meg azért is, mert maga is olyan, mint egy Athéné. Elvileg szűz. És nemcsak szép, hanem okos is. Okosan szép. Mutassa csak magát.

A lány feláll az ágyról, szembe veled, egyik karját magasba tartva (ahogy egy Athénének illik, ha magyar színésznő), aztán perdül egyet, és háttal fordul neked. Mint aki tudja. És hagyja, úgy látszik, valóban felkészült rá, hogy lassan felemelkedve, elkezdd fölfejteni divatos csontszínű midiszoknyájának oldalt végigfutó gombolását. Az öv kapcsát már ő maga pattantja ki. S megadóan azt is hagyja, hogy a szoknya, egyszerre szétterjesztett szárnyaival, mint egy meglőtt madár, lehulljon a földre. Ott áll, sötétbarna blúzban és rövid, sárga kombinéban, melyet épp a kritikus szint vonalában ugyanolyan barna csipke szegélyez. Készen a beavattatásra.

Gyűszűvirág közben szemérmesen (és kissé csalódottan) elindul, és szó nélkül kimegy a szobából. Csak én rezzenek fel egy pillanatra, ahogy zajtalanul behúzza maga mögött az ajtót. Önkéntelenül hátranézek. Látom, ahogy Gyűszűvirág visszanéz a kisablakon. De te most nem oda nézel.

– Csodálatos – mondod ki a varázsszót, és már ülésre emelkedtél az ágyon. (Az imént még úgy érezhette az ember, a fekvés is nehezedre esik.)

Athéné „csodálatos” tomporán betelik a varázslat.

 

Az íróasztalomnál ülök majd. Mint máskor. Illetve sétálok körülötte. Mint máskor. Kerülgetem, mint a forró kását. Feltérdelek a székre, ebben a nevetségesen gyerekes helyzetben tudok olykor még ma is a legjobban gondolkozni          (ezt a szót is a legnagyobb tétovázások között használom, mint egyébként a legtöbb szót, de kivált azokat, amelyek szellemünk működését vannak hivatva jelölni, „gondolkodás”, „lélek”, „ész”, „értelem”, „képzelet”, egytől egyig a magunkról való tudás egy régebbi szakaszában jöttek létre, és azt képviselik, amelyet már legszabatosabb ismereteink is rég túlhaladtak, hát még a sejtelmeink) (ez is éppolyan elégtelen szó), de hát most nem erről van szó, illetve, hiszen ez benne a gyötrelem, írás közben mindig ez bénít a leginkább, hogy mindig éppen erről van szó, vagy erről is, mindig mindenről van szó (ezért is nyílik olyan szakadék a gondolkodás és a „gondolkodás” szó között), mindig a szavak elégtelenségéről van szó, mindig egyszerre mindenről van szó, és semmire sincs szó, írni pedig mindig csak azt lehet és azt kell, amit éppen kell és lehet

(most éppen ezt, amit holnap el kell mondanom)

térdelek a széken, és próbálom összeszedni a gondolataimat. Vagyis nem hagyni őket szabadjára. De hogy szedjem össze éppen a rólad valókat? Mi mindent gondoltam rólad harminc év alatt, csaknem annyit, mint saját magamról, s az most mind együtt gomolyog bennem, de azonkívül minden más is, hogy csapjam ki, milyen centrifugával, ebből az egész fortyogó masszából azt, aminek benne kell lennie? De minek kell benne lennie? És miért? Mi kényszerít, minden belátás, akarat, ízlés és tiltakozás ellenére, hogy most megírjam, és holnap elmondjam ezt a néhány oldalt kitevő elégtelen szót, amelyről tudom

legfőként azt tudom, hogy miközben barátságunk e legutolsó tisztét töltöm be, ezt a magamon végzett viviszekciót, te földi léted utolsó tisztét töltöd be a proszektúrán. Precíz és közönyös kezek és eszközök preparálják ki szerveidet, mindazt, ami benned ugyanolyan, mint mindenki másban, pontosan regisztrálva az elváltozásoknak azt a láncolatát, amely végső eredményül ehhez a semmihez vezetett. S én közben hogy preparáljam ki (micsoda egyidejűség!) eleven emlékedből mindenki másétól különböző mosolyodat, amelyet hozzá még én mindenki mástól eltérő módon láttam (szükségszerűen), azokat a szavaidat, amelyek csak az én felvevőkészülékemre rögzítődhettek, s azokat, amelyek mindenki számára le vannak rögzítve (s amelyeket ugyancsak mindenki más-más módon fogott és fog majd fel), hogy preparáljam ki furcsa-merev lépteidet (kirándulóbakancsban, kincstári lábbeliben, kitaposott, fekete félcipőben), a kerten végigpásztázó tekintetedet, amely két szó által feladott talányok egyetlen megoldását kereste folyvást, miközben mindig más talányok bujkáltak előtte a fák között (mint most énelőttem, a szemközti dombok hajlatán), izgatott éjszakai telefonjaid csöngetését

tudom, te már úgysem fogod megtudni belőle azt, amit annyira szerettél volna tudni, s amit úgyse lehet tudni, nem lehetett volna addig se, amíg egyáltalán tudhattál valamit, és senki se fog belőle egyebet megtudni, mint hogy, íme lámcsak: ennyit tudott mondani (én) a legjobb barátja sírjánál, ilyen vagy olyan kalkulusra teljesítette ezt a kényszerű házi feladatot, ezen és ezen a szinten felelt meg a várakozásnak; s a rendező szervek azt a megnyugtató tudatot, hogy minden tőlük telhetőt megtettek: sajátjuknak tekintett halottjuk temetéséről a megfelelő módon intézkedtek

írjam ide most, és holnap mondjam el, ahelyett, amit el kellene mondanom, a Nagyon fáj! nem megy! és a Mégsem tudok írni ma rólad! halhatatlan kibúvóinak egy újabb változatát?

térdelek az íróasztal előtti széken, s mintha csak valami gonosz manó játszana velem, csupa olyan dolog jut eszembe (vagy hová?), amiről azt mondtuk: „benne lesz a nekrológban”, s ami nem lehet benne

összefüggéstelen szavak, képek, fordulatok, gondolatok, villanások, idézetek. Még kész aforizmák is. Az egész nyomorúságos kelléktár. Hiszen ismered. Aztán majd összeállnak valamivé. Most éppen nekrológgá.

 

Szokásunk szerint csókkal búcsúzunk hajnal felé a Vígszínház kávéház előtt az utcán. (Ellentétes irányban laktunk.) Büszkeséget érzek. Mint a szerelmesek, ha végre kitárhatják titkukat a világ felé. A többiek, már ismert, idős írók (megvannak vagy harmincévesek – de hát az én tizennyolc évemhez képest!), úgy érzem, irigylik tőlünk ezt a primitív, szinte törzsi összetartozást. Ahogy a szerelmet irigylik mindig a „többiek”. (Egyesek nem is mulasztották el később, sokkal később, s persze, mikor ebből kisebb politikai pecsenyét is lehetett sütni, „természetellenes” kapcsolatként denunciálni kettőnk oly idegesítően ritka összetartozását, és – végső soron valami igazuk volt is [illetve, persze, éppen végső soron volt gyalázatos a hazugságuk], hiszen minden igazán bensőséges emberi kapcsolat szerelem, a gyermeki is, a szülői is, a baráti is, a bajtársi, sőt még az elvtársi is, szerelem az egyetlen elemi erő, amely az emberi magány eredendő taszítóerejével szemben sikeresen fel tud lépni. Minden emberi kapcsolat ennélfogva testi kapcsolat is. Apuka is olyan forrón csókolt néha a nyakamba, hogy egészen zavarba ejtett, úgy, ahogy én csak később az első szeretőmet csókoltam [akkor eszembe is jutott – apuka már nem élt]. Anyuka arcának is oly felejthetetlen sugárzásfoka volt, megismételhetetlen a többi női arcok között…) Arcomon éreztem arcod érintését, s mostanában is ott éreztem még, az akkorit, mikor a kórházba érkezve föléd hajoltam, és kétoldalt arcon csókoltalak, legvégül már csak ez az emlék segített benne (és arra gondoltam, vajon Krisztának mi segíthetett?). Boldogan mentem hazafelé a kihalt Nagykörúton, gyalog, részegítően egyedül, míg az éjszakai élet partra csapódó utolsó mocskos hordalékát lassan elsöpörte a növekvő új nap tündöklő dagálya, akkor jutott eszembe az a hasonlat, amelyet évtizedek múltán sikerült elhelyeznem egyik költeményem kritikus pontján: a kagylóról, amelyből, ahogy szétnyílik, gyöngyházfényével kifordul a hajnal

 

Létezésében minden egyszerű, létrejöttében, működésében és megsemmisülésében minden végtelenül bonyolult.

 

Hogy irigyeltem azt a versedet, amelyet a Kónya Ági híres zsúrján írtál, csak úgy mellékesen, néhány percre félrevonulva egy sarokba, az általános hajcihő közepett. Ahogy a déjà vu-t tömör alkaioszi mértékbe foglaltad, az egész akkori verseszményem megtestesülése volt. Plasztikus antik forma és alig megfogható modern felismerés egysége, s mindez a könnyed kommunikáció közvetlen, szinte társasági, diskurzív hangnemében – szemben az én életidegen spekulációim és az ezekkel durván egybegyúrt, nagyon is élettől ragacsos, felfokozott érzelmeim közölhetetlenségének gombócával a torkomban:

 

Látszat-világban s látszatot ettem én, másodszor járjuk már, ha először is,   útunk, s kölcsön fényeden áztat   újra meg újra, fiúk, az emlék.

 

Ahogy felemelt ujjad metronómjának egyenletes ingájához igazodva, kicsit félrehajtott fejjel olvastad a verset, fölmutatva a még meg se fürdetett újszülöttet, diadalmasan, nem is mint az anya, hanem mint a szülész, az est és a perc hőseként, úgy éreztem, kezed közt ott remeg az élet megoldott rejtélye. Hogy látszatéletünk, mindig önnön emlékét is magában hordozva, azáltal válik valóságossá, hogy minden, ami történik, már újra történik, és majd újra megtörténik, ezzel, úgy éreztem, feloldtad az egyre táguló idő hiperbolája és az önmagába visszatérő idő köre közötti megoldhatatlan ellentmondást. Ha abból a percből láthattuk volna ezt a mai percet – ahogy e mai percből látom azt az akkorit?…

 

Neked mindig sikered volt azoknál, akiknél legjobban szeretted volna. Mert azokat szeretted a legjobban, akiknél sikered volt. (Szerencséd-e? vagy nyomorúságod?)

 

Mi lehetett az az eredendő trauma, amiből szinte trópusi ámokfutásod származott, amely oly szétválaszthatatlanul csavarodott egybe lényed éppoly eredendő gyermeki derűjével, mint a kettős spirál egybefonódó bázispárjai vagy mint két ellentétes színű és állagú anyagból gyúrt szobor? – töprengtünk nemrég Antóniával. Vele is – ahogy most mesélte – olyan zavarbaejtő elragadottságban csapongtál, hogy ezt még a kölcsönös szerelem csúcsain is kissé sokallta (pedig ahhoz sok kell, hogy egy nő ilyenkor akármennyit is sokalljon ebből), hogy aztán éppolyan zavarbaejtő és indokolatlan hidegséggel szakadj el tőle, mikor persze már más égett ugyanannak a kicsit túlfokozott elragadtatásnak az állandó lángjai között. (Ó, lángok, lángok, mindig készenlétben álló fregoli-metaforák!) Mi volt az eredendő ok? töprengtünk. Peti halála? Bizonnyal az is. Ki vette észre, hogy tüntetően pedáns öltözködésed képzetét főként az elmaradhatatlan fekete nyakkendő váltotta ki, amelyet Peti halála óta soha többé nem vetettél le, nem cseréltél fel mással, egyetlen önfeledt alkalomra se? Milyen babonás bűntudatot (babonát is, bűntudatot is) jelölt, milyen tátongó sebet fedett ez az állandó fekete kötés, tabu vagy amulett a melled közepén? Amely megint csak olyan kiáltó ellentétben állt mindig készenlétben álló önfeledt bohóckodásaidnak az alkalomhoz olykor sehogy se illő kitöréseivel? Vagy az első jelentős szexuális kapcsolatod sikertelensége? Az is. A politikával szövődött viszonyodnak még a többi viszonyodban mutatottnál is vészesebb és derűt keltőbb naivitása, amely tragikus következményekkel járt? Persze az is. De mindez mindennél előbb, minden általunk ismerhető ok előtt kezdődött. (S mi az, ami az okok közül egyáltalán megismerhető?)

 

„Azzal, hogy (ezt vagy azt a művet) valaki alkotta, akit Mozartnak vagy Vergiliusnak neveztek, nem valami sokat mondtunk… mert annak, ami bennünk alkot, nincs neve.” (Valéry)

 

S aztán végül mégis éppen egy névvé válik. Mert hiszen, ha kimondjuk: Mozart, Vergilius, már réges-rég nem azt az embert látjuk, akinek ez volt a neve, s akit sohase láttunk, hanem azt a megnevezhetetlent, aki előttünk áll, s aki a művüket alkotta. A név az emberről áthelyeződött az alkotóra. Az az ember, akit a te neveden neveztek, már nincs, íme, már én se tudom felidézni. Az, aki a műveidet létrehozta, mindenki számára megismerhető, sőt most kezd igazán megismerhetővé válni, mikor elvonult róla az „ember” zavaró árnya. Nem a művei teszik halhatatlanná az embert, akinek a nevét bitorolják, hanem az ember teszi halhatatlanná azt a kimutathatatlan élősdit, aki rajta lakmározva létrehozta belőle a műveit.

Az irodalom (és minden „emberi tudomány”) évezredek során felhalmozott önismereti katasztere sem elegendő ahhoz, hogy segítségével egyetlen ember is teljesen megismerhesse önmagát, indokait és viselkedését s a kettő közti ellentmondásokat. A gnóthi szeautón máig is a legnehezebben megoldható, illetve voltaképp az egyetlen megoldhatatlan emberi feladat. Nem megoldhatóbb, mint a „gnóthi allon”. Amellett azonos is. Hiszen: Je est un Autre. S lehet, talán még akkor ismerhetjük meg legjobban magunkat is, ha a másikba helyettesítjük be; mint ahogy a másik megismerésére sincs más módszerünk, mint a magunkkal való behelyettesítés.

S a művelet matematikai próbája? (Ami ez esetben már eleve kizárt volt.) Ha neked kellene nekrológot írnod rólam? Egyszerre még nagyobb görcs áll az ujjaimba. Reménytelen. Teljesen reménytelen. Minden ízemmel tudom, hogy minden szó, amit rólam mondanál, legalább annyira „téves” volna, amennyire „igaz”, és tébolyult lepkeként kerengene az egyetlen fontos dolog körül, amit nem tudhatsz, s amibe legfeljebb megsemmisülni hullhatna bele, mint a lángba

mit tudsz rólam?     ugye, tudod, hogy semmit se úgy, ahogy van      ahogy van?     de hiszen én se tudom, hogy van      még azt se, hogy egyáltalán van-e      hogy valahogy van      még ezt a legáltalánosabb állapotjelző állítmányt se illeszthetem a magam alanyához     mert még az állapotát se tudom annak, ami én (vagyok,)      (én,) lehetek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– – – – – mégis újra kell kezdeni, mindjárt reggel van, itt vannak az utolsó pillanatok, a harmincéves barátság utolsó, halaszthatatlan aktusa. Ahogy sok billió sejtből voltál felépítve (mint mindenki), és mintegy hetvenmillió percből, valamint e sejtek és e percek kiszámíthatatlan és mindenkiétől eltérő kombinációiból és variációiból – – – – – ezt nem lehet folytatni – – – – – valami olyat, amit folytatni lehet, és be is lehet fejezni – – – – – valami emberit – – – – – ami ott és akkor felfogható – – – – – ami rímel a fáklyákra és a koszorúkra – – – – – de mikor én nem tudom emberien fölfogni a fölfoghatatlan emberi sorsot – – – – – leülök a gép mellé, és elkezdem írni mégis, végre, azt, amit várok magamtól, és várnak tőlem, amit el tudok mondani – – – – – szemközt a hegyek felhőmohával borított kagylójából kifordul a hajnal

ifjúságunk hajnala

a temetésed hajnala

 

– Nem cserélné most kivételesen a tű helyett a kazettát? – mondod kapkodva a szavakat a közben megérkezett Krisztának, aki (örvendő? aggódó? féltékeny?) meglepetéssel vette tudomásul, hogy pillanatnyilag nem orvosra van szükséged (sőt, pillanatnyilag talán nem is őrá), mikor kezében a tettre kész pravazzal belépett, mint egy jótékony orgyilkos. Most ott fekszik a fecskendő az asztal szélére helyezve, kiálló tűjével a steril ampulla enyhén ringatózó hüvelyében. A világgal, sőt önmagaddal való kapcsolatod mind kizárólagosabb eszköze lett a kis kazettás magnó; ha képtelen vagy a beszédre, helyetted beszél; ha ömlik belőled kapkodva a szó, szinte az az egyetlen, ami pontosan és hiánytalanul felfogja, sőt meg is őrzi szavaidat. Kriszta az asztalon fekvő fecskendő mellett áll, kissé elhúzódva, de minden pillanatban tettre készen, és vigyázva fegyvere tisztaságára.

– Csingilingi, indul a meseszekér – folytatod –, ott hagytam abba a másik tekercsen… – de egyszerre kapkodva szó és levegő után, nem ott folytatod, ahol abbahagytad (mostanában egyre gyakrabban veszted el a fonalat), szeszélyesen csapongsz, egyre kapkodóbban, mint akinek minden szó az utolsó, és minden szón az élete múlik, és még beláthatatlanul sok szót kellene elmondania ugyanabban az egy pillanatban, közben megindító módon a rendszeresség, sőt a pedáns filológiai pontosság látszatát kelted azzal, hogy egy-egy nekilendülés után hirtelen szünetet tartva, közbeszúrod: „a második rész tizedik fejezetéhez”, „a Szerelem-rész közepéhez, kiegészítésképpen”, „a »Rímek«-fejezethez” stb. De a témák közti szinte követhetetlen csapongásod, amivel egyszeriben, szinte most, itt, helyben akarnád megírni az egész „második részt”, mind a húsz fejezetét, miközben hangsúlyozod, hogy ez bizony jó egy évre (egy évre!) való munka, ez a csapongó előadás, amelybe még a külön Csöppi számára szóló kitüntető és kacér, személyes lábjegyzeteidet is beleszövöd, hiszen ő nem lehet olyan otthonos a te világodban, mint te magad, aki most tulajdonképpen saját magad számára készítesz feljegyzéseket, vagy mi, többi hallgatóid, akik hónapok óta csaknem annyira benne élünk készülő műved közegében, mint te magad, ez a szédületes csapongás, amelyben benne van a pillangók irigyelten tündökletes, de egyben szívszorítóan rövid életű szárnyalásának minden fájdalmas gyönyörűsége, azoké, akiknek megfoghatatlan tarka cikázása magában hordja másnapra összecsukló szárnyaik színevesztett és kisöprésre ítélt mozdulatlanságát is, ez a részeg csapongás a múlt mindenségében, emlékek virágjáról témák ágbogába, az eszmék rétje és a képzelet kéklő ege közt, láthatóan elbűvöli Csöppit, aki az imént még láthatóan átkozta Öcsit, hogy halálgyanútlan ifjúságát egy haldokló közvetlen közelébe sodorta, s aki, bármennyire előkészítette is Öcsi a látványra, erre a látványra mégsem volt elkészülve, most hirtelen felszabadul az első nyomasztó benyomás mélytengeri nyomása alól, s mintha szerencsésen fölbukkanva, egy káprázatos, ismeretlen tenger színén találná magát, amely, méghozzá, egy kicsit az ő napsütésében csillog, és őérte gyűrűzik végtelen partjai között. S egyszerre mi is kicsit Csöppi vadonatúj szemével kezdünk nézni, Csöppi gyanútlan, friss, épp ezért nálunk könnyebben elborzadó, de könnyebben meg is nyugtatható szemével. A hónapok óta folytonosan tartó és naponta újra elképesztő varázslat, a mindennapos újjászületés csodája megint itt áll szemünk előtt, s megint kész, ha csak egy pillanatra is, megejteni, minden rendszeresen szedett keserű bébi-pilljeink ellenére újra teherbe ejteni minket a reménnyel.

– A hetedik fejezetben, ahová Teiresziász mítoszának egy parafrázisát fogom beszőni, magáig is eljutok, maga csodálatos és veszélyes Athéné, remélem, el van ragadtatva – fordulsz a lányhoz, és egyszerre látni, hogy ez volt a csúcspont, hirtelen megszakad a lendület, hangod elcsuklik, felemelt mutatóujjad visszahanyatlik a többi mellé, mint egy lelőtt katona a csatatéren.

 

Kriszta felhasználja a pillanatnyi szünetet, és közbelép (tudja, mikor kell):

– Most már ideje, hogy pihenjen. Nekem sincs időm tovább várni. Más beteg is van, nemcsak maga. Szépen megkapja az injekcióját, a barátai meg szépen elmennek haza. – És már fogja is a fecskendőt, tűvel fölfelé, kicsorrant rajta egy cseppet.

Gyorsan elköszönve szinte tuszkoljuk egymást kifelé az ajtón, mint egy vészkijáraton, a kilobbant varázslat hirtelen felkavargó füstjében.

– Nyuszikát kivéve – mondod gyorsan –, ő még marad egy kicsit. – A harmadik személy és a kijelentő mód használatával mintegy elvágva minden vita lehetőségét. Szemed már hunyva, egyszerre tudomást se veszel többé se Csöppiről, se a többiekről, megadod magad önmagadnak.

 

A fáklyák még égnek. Mégiscsak itt van a kezemben a teleírt papír. Pár perc múlva túl leszek rajta. És a többiek is. Vera is, szegény. Cica is, Öcsi, Stocek, mind a többiek. Szili már néhány mondat múlva túl lesz. A magáén. Aztán még végigszenvedheti a többiekkel együtt az enyémet is. Sol per te bella Euridice – benedico il mio tormento… Ha a zenéből kivonom a szöveget, önmagában ez sem különös, de együtt olyan tökéletes vegyület, minden molekulája kötött, egyetlen szabad vegyérték, egyetlen egymást elengedő szótag vagy hang sem marad. Próbálom hirtelenében lefordítani, ahogy hallgatom: Csak teérted áldom áldva – gyötrelmem, szép Eurüdiké… Igen, csak az a boldog, aki áldani tudja szenvedését… Teérted valóban szinte új mítoszt teremtve, Eurüdikéd szállt alá az alvilágba. Micsoda zengő harang ez az Orfeo. Mindennek ellenére, mégiscsak megrendülést érzek. És igen, mindennek ellenére azt remélem, hogy a hajnalban mégiscsak valahogy megformált szavaim valahogy mégiscsak találkoznak majd mások megrendülésével. Itt a pillanat. Ki kell lépnem. Orfeo tovább énekel… Euridicére piu felice rímel: boldogabb. Próbálok valahogy igazodni a hangneméhez, ahogy olvasni kezdek.

 

Búcsúzkodunk az ajtó előtt, a folyosón. A többiek, mondják, még leülnek kicsit a szerb vendéglőben. Megvárnak. A látogatások végén nehezen szakadunk el egymástól. Muszáj egy kicsit még együtt lenni. Együtt oldani fel a játék feszültségét. Hogy ne kelljen a terhét egyedül vinnünk magunkkal. Ez is a kialakult szertartás része. Mindennap újra, már előre meg kell ülnünk a tort is. A szerb vendéglőben remek scsebabcsit lehet enni, ropogós, friss hagymával. Jó, majd meglátom, lehet, hogy utánatok megyek. Minden porcikámat atommagnyi nyugtalanság szorítja össze és feszíti szét. Egyszerre mindent szeretnék csinálni. Bepótolni, helyrehozni, megtenni, jóvátenni, kitörni, elzülleni, kitartani. Cigarettára gyújtok. Az állandó szánalmas pótszer. Mi lesz a nekrológban? Nem tudom. De ez bizonyosan benne lesz…

 

Mögöttem nyílik az ajtó, Kriszta lép ki a kiürült fecskendővel a kezében. Az is mintha hozzá tartoznék, mintha csak valami ékesség volna rajta, mint a mellén a sztetoszkóp.

– Ragaszkodik hozzá, hogy menj be még. De most már igazán ne sokáig maradj. Különben úgyis mindjárt elalszik. Teljesen ki van merülve. A pulzusa is rosszabb. – Körülnéz. A folyosón senki. Már csak a kék lámpák égnek. A kórházi éjszaka beteges holdfénye dereng. Kriszta egyszerre elveszti nehezen őrzött felnőttsége önuralmát. Nyakamba zuhan, mint egy gyerek. – Mit csináljak, istenem, mit csináljak, mondd? Hajnalban megint vár, de én már nem bírom, nem bírom…

– Ne haragudj, Nyuszika, azért nem engedtelek el, mert szeretném tudni, hogy áll az Auriga.

– Az előbb beszéltük meg, hogy holnap beszélünk róla. Most már igazán fáradt lehetsz.

– Csak annyit, hogy nincs-e valami baj. Ma éjszaka is folyton arra gondoltam, mi lesz, ha valami közbejön.

– Ahelyett hogy aludnál. Vagy verset írnál. Minden a legteljesebb rendben megy, az előre meghatározott ütemterv szerint. Még majdnem egy hónapunk van. Sok is.

 

Még majdnem egy hónapunk van. (Van-e még majdnem egy hónapunk? Így, téged is magába foglaló többes számban?) Még majdnem egy hónapig tart (tarthat-e?) az összeesküvés. A Nagy Összeesküvés. Amelynek te kezdettől fogva az „Auriga-akció” fedőnevet adtad. Nem is sejtve, hogy a terv megszületésének pillanatától fogva nem egy, hanem két összeesküvés folyik, s az „Auriga-akció” két egymással ellentétes, két egymást keresztező cél közös fedőneve. Nem lehetett (illetve lehetett volna, de valószínűleg nem volt) tudomásod elképedésünk méretéről, mikor néhány hete nemcsak arra adtál megbízást, hogy nyolc darab Orfeo-lemezt vásároljak (amely most mind itt áll glédában kórházi szekrényed alján, szépen egyenként becsomagolva), hanem azzal álltál elő, hogy Lajjal együtt tegyük meg a szükséges lépéseket egy kocsi vásárlására is, mert Verát azzal szándékszol meglepni házassági évfordulótokra. De teljes titoktartás! Verának egy szót se! (Hogy is tudhattál volna elképedésünkről? De enyhe meglepetésünkre egyenesen számítottál, mintegy előlegeként annak a meglepetésnek, amelyet Verának akartál szerezni. Hiszen a kocsi nemcsak azért volt számunkra elképesztő, mert most ilyen meglepetéseken töröd a fejed, s nem is csak azért, mert ekkora meglepetésre van anyagi fedezeted, hanem főként, mert ennek a tárgya éppen a kocsi, mikor százszor is kifejtetted, hogy amíg taxi van a világon stb., meg hogy te soha nem tanulnál meg vezetni, de azt se viselnéd el, hogy Vera vezessen, mert akkor nem volna egy nyugodt pillanatod, és egyáltalán…) Azt még kevésbé tudhattad (hogy is tudhattad volna!), hogy Vera, betegséged óta először (de talán, amilyen félelmetes fegyelemmel élt mindig, életében először), megállíthatatlan, görcsös zokogásba tört ki, mikor áruló módon – elárultuk neki a dolgot. De hát mit tehettünk volna? Akkor még majdnem két hónap volt hátra az évfordulóig. És éppen azokban a napokban közölték az orvosok, hogy most már végérvényesen „el kell készülni a legrosszabbra” (szörnyű kérdés: vajon valóban az-e a „legrosszabb”?), most már csak heteid lehetnek hátra, de az utolsó fázis akármelyik pillanatban kezdetét veheti. Verát alig lehetett magához téríteni. Nem akkor, amikor az orvosok ezt közölték vele. Akkor ugyanúgy tartotta magát, mint mindig. Hanem amikor mi közöltük vele (illegálisan) a kocsiügyet. Akkor tört ki belőle az egész visszafojtott áradat. Talán nem is csak az, amit egy év óta nyom el magában, hanem amit harminc év óta. Pénzed van, mondtad, azzal ne törődjünk, ott rejtegeted a fiókodban, senki se tud róla, még Vera se. És elkezdődött a bonyolult „Auriga-akció”. Mindenen túl tehát még a „kettős ügynök” nem éppen ránk méretezett szerepét is vállalnunk kellett. Veled konspirálni a kocsivásárlásra. Verával arra, hogy nem vásárolunk. Veled arra, hogy Vera ne tudjon meg semmit. Verával arra, hogy te meg ne tudd, hogy ő mindent tud. Be kellett avatnunk a Személygépkocsi Értékesítő Vállalat vezetőségét is, hogy különféle papírokat produkálhassunk neked, folyamatosan legyen számodra valami információnk az ügyben, és időről időre egy-egy lépéssel közelebb juttassuk látszatmegvalósulásához a kocsivásárlás dolgát. S közben még állandóan vigyáznunk Vera gyanútlansága látszatának fenntartására is. Most már lényegében minden „el van intézve”, csak a pénzt kell majd átvennem, és „befizetnem” (illetve átadnom Verának), és valamilyen pecsétes nyugtát is szereznem róla. De mindeközben azért arra is kell gondolnunk, hogy aznap majd esetleg mégis itt kell állnia valamilyen kocsinak (sőt, mégis erre kell gondolnunk, mint legjobb esetre), és Verának, az egész „társulat” közreműködésével, még ezt az utolsó nagy szerepet is el kell énekelnie, a meglepetés és az öröm csengettyűáriáját. Verát alig lehetett magához téríteni, mikor megtudta. Azóta nem is érinti az egészet egy szóval se. Mintha valóban nem tudna róla. Hagyja, hogy mi „intézkedjünk”, ahogy jónak látjuk. Ezt teljes egészében ránk bízza.

– Minden a legnagyobb rendben lesz, tudod, milyen remek szervező vagyok – mondom.

– Szervezőnek éppen nem vagy remek, de barátnak annál inkább, és az több.

– Egyrészt nagyon meg vagyok tisztelve, másrészt kikérem magamnak. Minden úgy megy, mint a karikacsapás. Akár egy tökéletes protokoll. Műszakilag Laj veszi át a kocsit, amely majd a kellő pillanatban itt áll a kórház előtt, libériás sofőrrel ellátva (ha szerény személyem és mindig közismerten kifogástalan libériám megfelel). Vera el lesz ragadtatva, meg lesz rendülve, fel lesz dúlva, elakad a lélegzete stb. stb., mikor kilép a kapun, és taxi helyett kitárom előtte a kocsiajtót, az ő kocsijának ajtaját. Óriási lesz. És addigra talán már te is leszel annyira jól, hogy lejöhess legalább a kapuig.

– Gondolod? Az jó volna.

– Tudod, ebben a tárgykörben én gondolni semmit se gondolok, de remélem.

– És végül melyikben maradtatok?

– A kiutalás alternatív, ezt külön kivételesen rád való tekintettel intézték el, arra a márkára szól, amit utolsó percben mi fogunk választani, fogas kérdés, mert tudod, egyrészt minden kocsi jó, amelyik gurul, másrészt meg, vagy ezért, vagy azért, minden kocsi rossz, de ezt végső soron Lajnak kell eldönteni, még ha ő kicsit aggályos is, ezért vacillál ilyen soká, de mégiscsak ő köztünk a szakember. Én a magam részéről a „Fiat 128” mellett döntenék. Most érkezett az első szállítmány. És tavaly az „év kocsija” volt.

– Az mi, az év kocsija? Ez megint valami piperkőcség. Különben teljesen rátok bízom. Csak biztosan meglegyen időre.

– Mért ne lenne? Még egy hónap van hátra, és tulajdonképpen már meg is van. Akár a jövő héten elhozhatnánk, de akkor mit csinálunk vele addig? Majd aznapra dátumoztatjuk a kiutalást, és azon frissiben egyenesen idehajtunk. Különben még Vera megneszelhetne valamit, és azt egyikünk se szeretné, ugye?

– Isten ments. Akkor az egésznek nincs semmi értelme. De mondd csak, nem lesz dühös, hogy ennyi pénzt költök kocsira, épp most, mikor úgyis annyi pénzbe kerülök?

– Dehogy lesz dühös. Először is Vera sose dühös, láttad te már dühösnek? Másrészt évek óta ez az egy, amire vágyik. És a nők általában sose dühösek azért a pénzkiadásért, ami az ő kedvükért történik.

– De Vera más.

– Persze hogy más. De azért nem annyira.

– Szóval nagy hecc lesz?

– Nagy. A még nagyobb hecc csak az lenne, ha te is megtanulnál vezetni.

– És honnan veszed, hogy nem akarok?

(Még ez is! ez nekem is meglepetés, újabb meglepetés. Nem is titkolom:)

– Ez aztán az igazi meglepetés. Debebe a Kocsihajtó pózában. Ezért adtad fedőnévnek az „Aurigá”-t. Persze, annak még inkább el is tudnálak képzelni, gyeplővel a kezedben. De volánnal…Akkor fogok csak igazán röhögni.

– Te csak ne röhögj rajtam. És az még különben is messze van.

– Már annyit röhögtem rajtad az életben. Pont most ne röhögjek? Már előre röhögök. És hátha nincs is olyan nagyon messze.

– Mire én vezetni fogok…

– Én már akkor röhögni fogok, mikor az első leckénél az oktató elvtárs azt mondja: „Lassan, írókám, csúsztatva a kuplungot, nem olyan durván, finoman, érzéssel…”

– A takarékkönyv itt van a fiókomban.

– Jó, majd ha aktuális lesz, magamhoz veszem.

Ha aktuális lesz (nem a kocsivásárlás, hanem az „akció” befejezése), akkor, igen, majd elkérem, és magamhoz veszem. (Hogy, azonnali árulást követve el, rögtön oda is adjam Verának.)

 

A takarékkönyv ott van a fiókodban. Benne a kocsi árával. Fiat? Moszkvics? Renault? Neked mindegy. Akármelyikre futja. Soha életedben nem volt még takarékbetéted. Csak adósságaid voltak. Állandóan fenyegető, időzített adósságaid. Amelyeket mindig egy másikkal lehetett csak utolsó pillanatban ártalmatlanná tenni. Állandóan adósságok robbanóanyagát fuvaroztad útjaidon, mint a Félelem bére című film hősei, csak egy kis zökkenő, és már röpül a levegőbe az egész. De most (most!) van pénzed. Először életedben. (Eszembe jut, amit oly diadalmas nevetéssel meséltél egyszer; illetve gyermeteg kuncogással, a kettő nálad egyre megy. Hogy, hogy tréfáltad meg Verát. Meg a nyomorúságot. Éppen egy olyan periódusnál tartottatok – és ez nem volt ritkaság –, amikor már napok óta szinte semmi pénz nem volt a háznál, Vera el akart vinni egy cipőt talpaltatni, de hirtelen rájött, hogy még a legszükségesebb aznapi kiadásokra sincs fedezet, és a következő napokra sincs semmi kilátás, a valamelyik kiadó igazgatójától kikönyörgött, még nem esedékes előleget végül is a főkönyvelő éber beavatkozása folytán mégsem kaphattad meg. Késő este értél haza, olyan leverten, amilyen levert csak te tudtál lenni, ha egy percre elfeledkeztél róla, hogy minden a legjobban megy ebben a te legjobb világodban, szokásod szerint ímmel-ámmal ültél asztalhoz, szokásodtól eltérően nem is számoltál be a nap eseményeiről, szó nélkül kezdtél valamit enni, aztán szórakozottan egyszer csak megkérdezted Verát: „nem kell pénz?”, és választ se várva, már rá is vágtad: „mert nekem nem!”, és már fordítottad ki mind a két belső zsebedet, amelyből hullottak a százasok a szőnyegre. És kibukott belőled a gyermeki nevetés, mint mindig, amikor valami jótékony csínyt sikerült elkövetned. Majd, néhány újabb falat után, csak úgy mellékesen, a nadrágzsebeidet is kiforgattad. Vera egész vacsora alatt szedegette a bankjegyeket a földről. Végül, lefekvés előtt még a levetett cipődből is előkerült egy-egy gondosan oda rejtett piros papír.) Most van pénzed. Minden tréfa nélkül. Komolyan és megalapozottan. Otthon is van miből élni. A betegséged költségeire is jut. És még titkos takarékbetéttel is rendelkezel (a titkos kötelezvények helyett), amiből készpénzért kocsit lehet vásárolni. Ez is része a te, „csodádnak” (akárhogy keresünk, nem találunk rá jobb szót; lásd fentebb: a szavakról gondoltakat). Betegségedből nemcsak a betegség elleni, hosszú idő óta győzelmes küzdelemre kovácsoltál magadnak erőt, nemcsak a munka- és alkotóerő egészségeseket (s a magad egészséges normáját is) meghaladó kibontakozására, hanem arra is, hogy munkádnak kiküzdd a már hosszú ideje oly fájón elmaradó sikert és megértést, s mindezen túl még arra is, hogy pénzt szerezz (amihez a legkevésbé értettél), sőt pénzt gyűjts (amihez még a legkevesebbnél is kevesebbet értesz). Csodád (hogy megint ebben a szóban foglaljuk össze a lényeget) abban is megnyilvánul, hogy utolsó pillanatban még, a magad számára halál előttivé tudtad varázsolni az általában csak halál utáni, megrendüléssel vegyes elismerést (az elismerést mindig csak valamiféle megrendülés képes megteremteni) a társadalomtól, az irodalmi élettől. Egy pillanatra sikerült kortársaddá varázsolni utókorodat. Bűverődnek végül még az sem tud ellenállni: megszegi érted rettentő íratlan vastörvényeit, sőt megtagadja önnön makacs természetét. Voltaképpen (anélkül, hogy észrevennéd, szerencsére!) már irodalmi utókorodat éled itt a kórházban, a posztumusz helyzet varázsütésre megváltozó közegében. A kollektív bűntudat (hiszen mindig van okunk rá, mindig mindenkivel szemben mindnyájan vétkezünk), amely körül szokta venni az irodalmi ravatalokat, most betegágyadat veszi körül, ugyanolyan szoros, jótékony és egyszeriben tevékennyé vált gyűrűben. Most az egyszer, egyetlen kivételes alkalommal mód nyílik rá, hogy helyrehozzuk a különben mindig helyrehozhatatlant. A sokszor oly kelletlen kiadók előzékenyen sürögnek körülötted, pontosan úgy, ahogy jelentékeny alkotókat mindig is fogadniuk kellene. A lusta és jövedelmezőbb munkáikkal elfoglalt nyomdák drága terveikben előrehozzák könyveid nyomását, hogy az első kész példányokat még sietve kórházi ágyadra helyezhessék; örülnek, hogy örömet szerezhetnek vele; s mintegy engesztelő áldozatot is mutatnak be. Ők is, az esetleg teljesen ismeretlenek is, teljes odaadással vesznek részt a baráti csalásban és összeesküvésben, még anyagi érdekeik ellenére is. Az egyik kiadó és az egyik nyomda (amelyek között egyébként folytonos a párharc, a kölcsönös „kötbérek” sokszoros golyóváltásaival) most teljes összhangban dolgozott azon, hogy oratóriumodat, ha nem is tudja teljes egészében időre kinyomtatni, legalább egy külön neked készült példányát elkészítse (tetemes különmunkával). A kézirataidat (köztük nemegyszer a legjelentékenyebbeket is, vagy éppen a legjelentékenyebbeket) ilyen meg olyan „szempontok” miatt fanyalogva elutasító vagy elodázó folyóiratok sietnek folytatásokban közölni ugyanezeket a kéziratokat, s ezeken túl a még nem is kész, csak készülő művedet (amely nyilván már sose készül el). Az álmatlan éjszakák örvényeiben foganó verseidet már a másnap szele kiragadja kezedből, és röpíti a legközelebb megjelenő lap szedőtermeibe. Az oly keserűen sóvárgott és sokszor oly keservesen kicsikart elismerés betemetett forrásai egyszeriben felszakadnak, és maguktól buzognak feléd frissítő csobogással. Mindennap megfürödhetsz bennük. Fürdesz is. Ha valamivel jobban érzed magad, szinte lubickolsz. Kicsit vissza is élsz vele, természetesen. (De lehet-e a jósággal és a szerencsével vissza nem élni? nem, ez, sajnos, azok közé az emberi dolgok közé tartozik, amiket még nem találtunk ki.)

Mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már: kevés dolog van, amin annyit gyötörtem agyamat, mint ezen: hogy miért? Miért ül rajtunk ez az átok, az élő ember műve mért nem részesülhet soha a halott művének kijáró megértésben, holott a halott műve pontosan ugyanaz lesz, ami az élő műve volt. Nálad e hosszú és oly életteli haldoklás valamiféle senkiföldjét iktat az élet és a halál közé, egy széles és döbbenetes határsávot, amely mindenkit megzavar, és megzavarja a dolgok rendjét is. Igaz, már nem egészen az élő, de mégis a halál előtt álló megkapja szinte mindazt a halál utáni érdeklődést és szeretetet, amire annyiszor s oly hasztalan sóvárgunk; s ami máskor nem is annyira kibékít bennünket a sorssal, a legalább kései elégtétel érzetét adva, mint inkább még jobban felháborít, hogy mért most kell jönnie, amikor már úgyis késő. A te esetedben viszont az az illúzió kecsegtet, hogy mégiscsak át lehet olykor lépni a sors e szörnyű bűvkörét. Betegséged csodája (megint ez a szó! de mit tehetünk?) egy kicsit kibékíti oly háborgó lelkünket az emberekkel; hátha mégis van az emberi együttélésben remény? Halálos ágyad mindenesetre lázasan szüli a terveket, a tervek azonnal szerződéseket fogannak, és a szerződések már fogantatásukban előleget fiadzanak. Pénzed van. Életedben (még életedben-e?) először. Kocsit vásárolhatsz Verának házassági évfordulótokra. Örömet szerezhetsz. Hiszen mindig legfőként örömet szerettél szerezni. (Hogy ez nem mindig sikerült? Az ember gyarló.) S hogy most éppen a legszaggatóbb fájdalmat okozod vele? De hát ez olyasfajta fájdalom, amely magában hordja önnön kárpótlását. Arisztotelész óta (aki maga sem pontosan határozta meg, mit ért rajta) a legélesebb agyak vitatkoznak a katharszisz híres fogalmán. Hát az a fájdalom, amelyben most Verának része volt, az bizonnyal felderít valamit a katarzis igazi mivoltából.

 

Verát voltaképpen nekem köszönheted. Nem is csak így, a szó átvitt – és kétértelmű – jelentésében, hanem szó szerint és egyértelműen: meg is köszönheted nekem. Vagy a „sorsnak”. Akárkinek, de megköszönheted. Én figyeltem fel először Verára, a Kónya Ági zsúrján. Míg te a versedet írtad. Te a verssel voltál elfoglalva. Én zsúrokon sose tudtam verset írni. Hát a lányokkal kárpótoltam magam. (Persze, azokkal se tudtam soha úgy kárpótolni magam, ahogy te.) Először Ági tetszett, benne volt valami abból az elomló feketeségből, abból a bűnbeesés előtti és mégis tragikus (vagy éppen bűnbeesés-előttiségében tragikus) óceániai varázsból, ami felé Gauguin maori lányai és az idegeimben élő atavisztikus szefárd nosztalgiák sodortak (és sodornak, főként képzeletben, máig is), de volt benne valami nehézkes, tisztátalan és idegen is, ami taszított. Az est végén egyszerre csak úgy éreztem (az ilyen hirtelen érzelmi hűtlenség gyakori bennem, éppoly gyakori, mint amilyen ritka a valóságos, a de facto hűtlenség merése), úgy éreztem, hogy mégis az északi derűnek az a nyílt, titoktalan és feltétlen bizalmat ígérő könnyedsége kellene, ami Verából sugárzott. Valahogy kijátszva az együttes távozás íratlan törvényeit, külön mentem el Verával. Hosszan kísértem haza a fél városon keresztül.

Mintha csak megéreznéd, mire gondolok (feltehetően megint a felületes fogalmazás mindigkész csapdájába esem      milyen nehéz is kikerülni a nyelv útba eső kis gázlóit     és milyen nehéz nekivágni a valóban érzékelt folyamatok mély örvényeinek     hiszen most is arról van szó inkább, hogy kettőnk oly sokban közös emlékvilágából, ugyanazokra a hatásokra hasonló képek merülnek föl      annál inkább, mert a „szabad asszociációk” sem oly „szabadok”, mint a szóhasználat jelezné, azok is általános törvényszerűségeknek engedelmeskednek, ha ezeket nem ismerjük is valami jól,      szóval tulajdonképpen mégse tudok pontosabb fogalmazást találni, maradjunk egyelőre ennél:) mintha csak megéreznéd, mire gondolok, megszólalsz:

– Emlékszel, Jenő kocsiján mentünk a Balatonra? És Vera nosztalgikusan felsóhajtott, istenem, milyen finom dolog is egy ilyen kocsi! Nem mintha csak gondolt is volna arra, hogy egyszer majd neki is lehetne. Csak úgy…

– Persze hogy emlékszem, sőt, nekem is éppen ez jutott eszembe…

(ami persze nem egészen igaz, voltaképpen csak te juttattad eszembe, de most már olyan, mintha nekem jutott volna eszembe)

– …látod, és nem is ez az egyetlen dolog, ami mégiscsak megvalósult mindabból, amiről el se tudtuk volna képzelni valaha, hogy megvalósulhat. Tulajdonképpen nem tehetünk szemrehányást a „sorsnak”. Az összes papírformák szerint annyival nyomorúságosabbnak (és rövidebbnek) kellett volna lennie az életünknek. Nem éppen jó auspiciumokkal indultunk. Ha akkor valaki előre lepergeti előttünk azt, ami következett, azt mondjuk, lehetetlen, és ujjongtunk volna még a gondolatára is, hogy lehetséges lehet. Mindannak ellenére, ami nem lett, ami rosszul lett, ki gondolta volna, hogy mégis ennyi minden meglesz abból, amire vágytunk? Legvégül, látod, még Vera kocsija is.

 

Jenő volt összes ismerőseink közül közel s távolban az egyetlen, akinek kocsija volt. Az autó – akkor – egy más világhoz tartozott, nem a mienkhez. Jenő hegedűs volt az operai zenekarban, Vera kollégája, de valami félarisztokrata családból származott. Homályos eredet és homályos egzisztencia. Kicsit szerelmes volt Verába. Még azelőtt, hogy mi ismertük volna. De a baráti kapcsolatot később is tartotta. Az esküvőtökön ajánlotta fel, hogy levisz benneteket a Balatonra. Úgyis oda tart, és egyedül van a kocsiján. Még én is mehetek veletek, minthogy én meg haza készültem, egy ugrásra attól a helytől, ahol ti egy másik barátunktól két hétre kölcsönkaptátok kis parti villáját a nászutatokra. Együtt robogtunk hát a régi 7-es úton, és végig velünk robogott a nyár, mintha sosem akarna elhagyni bennünket.

 

Aztán mégiscsak hamarabb elhagyott, mint hittük volna. Többszörösen is. Szó szerint és képletesen. Az esküvőtökkel kezdődött, ezzel a boldog rohanással a Balaton felé. S a Mester halálával és temetésével végződött, brutálisan és hirtelen, a kitűzött idő előtt, a szomorú kocogással a vonaton Pest felé. Ez volt az utolsó boldog, az utolsó ifjú, az utolsó igazi nyári nyár, az első háborús nyár, az utolsó, amikor a nyár örökifjúsága még egybefonódhatott egy pillanatra a mi múló ifjúságunkkal.

 

De Vera maga volt a nyár. Ha a görög mitológiában az évszakoknak is lett volna istennőjűk, Vera a nyár istennője lett volna, mézszínű hajával, mézcsurranású, lagymatag és mégis könnyed járásával, kényelmes és mégis mindig jókor mozduló taglejtéseivel, méztapintásúan sima lényével. Azt hiszem, nem tévedek, ha később kialakult és egész pályád folyamán egyre makacsabbul kikényszerített stíluseszményed ebből az igézetből indult ki. Mondataidat és verssoraidat Veráról mintáztad, mint egy szobrot. Nem véletlenül volt az írásról való ítélkezésed legfelső foka ez a kérdés: „Ugye, akár a csurgatott méz?” Ez a „csurgatott méz” Vera lényéből áradt. Azt az arányt, egyensúlyt, nyugalmat, azt a kibuggyanó, de sosem édeskés dolce csillogást kerested önmagad tükrében, az írásban, ami belőled oly végzetesen hiányzott, s ami Verában testesült meg.

Igen, most egészen biztos vagyok benne, hogy női szentjeid oszlopcsarnokában mindig is Veráé volt a főoltár. Mégiscsak Vera volt életed legnagyobb szerelme, sőt bizonyos szempontból egyetlen szerelme, s nemcsak volt, ő is maradt, legvadabb eretnek lángolásaid idején is. Most is ő az. Még ha hajnalban mást vársz is nászággyá avatott bűvös betegágyadra. (Vajon nem hiába-e?) És Vera nem is csak örökös Penelopéd volt, ahogy egyik legszebb versedben megjelenítetted, aki ott vár minden odisszeáid végén. Sokkal inkább Pallasz Athénéd, a mindig veled levő, segítő és vezérlő istennő, aki mindig újra meg újra visszatérít önmagadhoz. A többi nők, a viharzó szerelmek hűtlenséged inkarnációi voltak. Vera a hűségedé. Mindenki máshoz mindig hűtlen voltál. Verához mindig tántoríthatatlanul hű. Lehet, hogy ezt nehéz megmagyarázni. De kinek is akarnám magyarázni? Magamnak mondom. És én értem, amit mondani akarok. Neked meg minek is mondanám? Te, úgy látszik, mindig is értetted. Olyankor is, amikor én még nem tudtam vagy nem akartam megérteni.

 

A kis villa vízbe nyúló kertjében hevertünk délelőttönként, könyvekkel, kéziratokkal körülvéve, disszertációnkon dolgozva (te Apollóniosz Rhodioszról írtad, én Mallarméról), Vera összhangzattant tanult az őszi kollokviumra. Egyik délelőtt éppen azt fejtegetted, a Kallimakhosz-himnuszok kapcsán, ha jól emlékszem, a Pallasz fürdőjéhez-t elemezve, hogy „az istennők közt választani kell”. Aztán később, sokáig, évtizedeken keresztül azt vallottad, és az volt gyakorlatod alapja, hogy az istennők közül mindegyiket kell választani. De végül mégis csak egyet választottál. Verát választottad, ahogy Kallimakhosz Pallasz Athénét. Számodra minden nő elérhető és aztán elhagyható volt. Vera volt, úgy látszik, az egyetlen, aki mindig elérhetetlen és elhagyhatatlan maradt.

„Mit csináljunk, ha az ember többször lesz szerelmes az életben, mint ahányszor házasodhat?”, ismételgetted a számomra elviselhetetlenül banális közhelyet erről folyó, mindig felújuló vitáinkban, ahol talán a legnagyobb súrlódási felületet kínálták egymásnak nézeteink. „Egyikre sincs mindenkire érvényes szabály és limit”, feleltem, „van, aki csak egyszer lesz szerelmes az életben, és van, aki hatszor házasodik”. Bár, persze, tudtam, és most még jobban tudom, hogy ez éppolyan banális válasz, és a dolgok egyáltalán nem ilyen egyszerűek; hogy a házasság másból is áll, mint a nagybetűs Szerelemből, és hogy a szerelem nem mindig és nem feltétlenül éri meg, bírja ki, viseli el, követeli meg és teszi lehetővé (bármilyen nagy, sőt akár „halálos” is) a házasságot; egyéb, külső körülményekről nem is beszélve. Neked meg külön elméleted is volt rá, a görög mitológiával hitelesített, hogy többféle szerelem van, van házasság-szerelem és szerelem-szerelem és kaland-szerelem (és ezek még mindig csak igen felületes és árnyalatlan megkülönböztetések), ezenfelül mindezeknek van bimbó-, virág- és gyümölcs-korszakuk, amelyek mindegyikére nemcsak egymást követőleg, hanem egyidejűleg is szüksége (és joga) van az embernek. Ami, persze, egyrészt igaz, éreztem én is, de kinek a számára megvalósítható? és hogy lehet nem számot vetni (ahogy látszólag tetted) mindazzal a tényezővel, ami ezt megvalósíthatatlanná teszi? Csak annak a számára lehetséges, akinek nincs érzéke a tragikus fejlemények előrelátásához, sőt egyáltalán meglátásához se, gondoltam én, és persze mondtam is (amivel mindig újra kiérdemeltem tőled a „tragikus muki” címet), mert én meg, veled ellentétben, mindig túlságosan is hajlamos voltam az efféle tragikus „látnokság”-ra, s ezzel a hajlammal, mint minden efféle „látnok”, ki is hívtam mindig a magam és környezetem számára megoldhatatlan helyzeteket, valamint e helyzeteket megoldhatatlanná tevő reakciókat. Téged, mivel nem láttad s még kevésbé akartad látni őket, többnyire elkerültek ezek, hiszen már pusztán attól is elkerültek volna, hogy nem vetted észre őket, de azáltal, hogy nem is voltál hajlandó észrevenni, s ez látszott is rajtad, eleve kevésbé következtek is be. Annyi azonban bizonyos, hogy ha te azzal vetetted el a hűséget mint a szerelem integráns részét, hogy akkor le kell mondanunk lényünk változatosságigényének, másigényének megvalósításáról, akkor nem vetted észre, hogy ez utóbbival viszont le kell mondani az ugyancsak bennünk élő hűségigény és kizárólagosságigény megvalósításáról. Aki nem képes magát, legalább viszonylag huzamosabb időre, egyetlen érzés és kapcsolat feltétlen uralma alá helyezni, az ugyanúgy megfosztja magát valamitől, mint aki sohasem képes kitörni ebből az egyetlen kapcsolatból, bármilyen vonzások hatnak is rá kívülről és indítékok belülről. A hűség megfosztja a szerelmet a változatosságtól. Jó. A változatosság azonban megfosztja a hűségtől. És ez is valami lényeges. (Persze, mindezt megint csak az óhatatlan, vészes és kétségbeejtő egyszerűsítéssel foglalom szavakba, s közben szinte lüktetve érzem a szavak bőrén mindazt, ami elevenen leszakad róluk.) Ám az imént éppen azt gondoltam, hogy te, mindennek ellenére, a hűségtől sem hagytad magad megfosztani; s ez érzelmi életed valódi győzelme, hiszen Verához fűződő, valóban „sírig tartó” kapcsolatod éppen a hűség megvalósulása; még ha mások számára utánozhatatlan, sőt talán felfoghatatlan, ha nem éppen elfogadhatatlan módon is; a te számodra nyilván lényed belső törvényeiből következően. És Vera számára?… Úgy látszik, minden kínálkozó feltevés és ellene vethető látszat ellenére, számára is elfogadhatóan, felfoghatóan, sőt némiképp utánozhatóan is… Ismeretes a női egzisztencia nagyfokú képlékenysége saját valóban erős kötődésének formáló ujjai között. Megcáfolva az én tapasztalataimat (vagy illúzióimat?), a magam sorsából leszűrődő ítéleteimet (vagy önigazolásaimat?), a végleges együvé tartozásnak ez az általad a sokfajta máshoz tartozás közben is nyújtott biztonsága nagyobb boldogságot biztosíthat a másiknak, az egész élet távlatába helyezve, mint az egyetlen-szerelem ideiglenes feltétlenségének az időben fenyegető feltételessége… Vajon mi volna most a végső érved e legvégső (valóban legvégső) soron, ha most nem magamban töprengenék, hanem nyíltan felújítanám veled az annyiszor lefolytatott és annyiszor félbeszakadt vitát? Nekem is azt mondanád-e, kicsit sommás és árnyalatlan, de jelen állapotoddal oly borzongatóan hitelesített ultima rációként, amit nemrégiben a búcsúzásul föléd hajoló barátunknak mondtál, teljesen váratlanul, minden közvetlen előzmény nélkül: „Szerelmeskedj, Stocek, amennyit csak bírsz!”?…

 

Némi késéssel ugyan, de persze Krisztát is megmondtad Verának. Kezdettől fogva minden kalandodról, minden szerelmedről beszámoltál neki. Ez is hűséged egyik dokumentuma volt. Nem titkolózol – tehát voltaképp nincs is mit titkolnod. Nincs mindebben, sem ebben, sem amabban semmi, amit Vera ne tudhatna, hiszen „más szférában” történik, nem az övében, s így nem is érintheti őt. Ha akarom, persze, kényelmes álláspont. Az őszinteséggel vásárolni meg a büntetlenséget. Ősi módszer. Meggyónom istennek, amit elkövettem ellene. Mit tehet? Némi penitencia kiszabása mellett megbocsát. De ha jobban megkaparjuk a dolgot, még más is kibújhat alóla. Például az, hogy szerelmeidhez hozzátartozott, hogy Vera tudjon róluk. Enélkül talán nem is valósulhattak volna meg… Ki tudja?… Mindenesetre, így a becsületed is, a szabadságod is, a lelkiismereted is a legkisebb csorbát szenvedte… Hogy a titkolózás sokszor kíméletesebb lett volna?… Sokszor talán igen, másszor meg nem… És általában?… Megint rossz kategóriákkal dolgozom, „morálisakkal”, az enyéimmel, de azokkal úgysem lehet téged megmagyarázni, se vádolni, se védeni… Hogy Vera másként kevesebbet szenvedett volna, vagy többet? hogy másként talán olyan döntésekre kényszerültél volna, amelyek mindkettőtök számára végzetesek? vagy éppen talán üdvösebbek? nem, ebben még a saját magunk eseteinél se tudunk tisztán látni (ha tudnánk!…), hát még a másokéiban. Annyi bizonyos, hogy Verát már régóta nem zavarja különösebben az az életforma, amelyben (nyilván a te természetedből kifolyólag) éltek, ez lett számára az eleve adott közeg, s csak annyira bántja vagy gyötri időnként, amennyire mindnyájunkat bánt vagy gyötör a magunk adott és megváltozhatatlan közege; a te természeted az övé is lett, szervült benne, csak annyira szenved tehát tőle, amennyire az ember saját magától szenved, s bár éppen ezt a legnehezebb elviselni, illetve viselni, ezt mindannyian viseljük (kivéve, akik nem képesek egy ponton tovább elviselni)… De most, mikor (bár kértelek, hogy ez egyszer térj el a szokástól, és te hajlottál is rá) mégis elmondtad neki Krisztát, látszólag meglepő (valójában épp paradox voltában érthető) módon megrendítette a közlés. Nem tudom, talán működhetett benne valami olyan kimondatlan, a tudat küszöbéig sem engedett érzés, hogy most, éppen most nem kell mással megosztania – nem, nem a szerelmedet, hanem a rólad való gondoskodást, azt a nem is tudom, mit, aminek végső soron mégiscsak a kizárólagossága boldogít igazán (bármennyire szeretnénk is ezt esetenként tagadni vagy nem venni tudomásul). Vagy talán azért, mert amit eddig szeretetből, önfeláldozásból, belátásból, mindenesetre saját jószántából tehetett (hogy természetesnek tartsa minden máshoz fűződő kapcsolatodat, és minden tragédia vagy akár csak akadékoskodás nélkül tudomásul vegye), azt most kénytelenségből, a helyzet hatalma folytán kell tennie, nem is tehet mást?… Most Verának kétségkívül fájt, láthatóan fájt Kriszta, ami természetesen nem jelenti azt, mintha egyetlen zokszót is ejtett volna róla neked, sőt hogy egyúttal ne örült is volna, mint ahogy mindnyájan örülünk (nekünk, persze, könnyű), és valószínűleg lehetetlen helyzetbe kerül, ha „választania” kell (illetve lehet), hogy haragudjon-e Krisztára, vagy inkább hálás legyen-e neki és bár nem beszéltünk róla (egyáltalán nem beszél róla), hallgatólagosan bizonyára éppen olyan rettegve gondol, mint mi, arra a pillanatra, amikor majd rá kell döbbenned, hogy Kriszta már hiába is van ott melletted, vagy amikor majd Kriszta döbben rá, hogy nem tud többé melletted lenni (holnap hajnalban vajon ott lesz-e még?)…

 

Napok óta egyetlen felhő se fakította a víz ragyogását. Partján ragyogtak a verssorok is, s a verssorok partján, úgy éreztük, a mi gondolataink. S mindennek a közepében Vera ragyogott. Mintha semminek se akarna vége szakadni. (Ki gondolt volna akkor arra, hogy valamit is „az egész élet távlatába helyezzen”?) A tó is mézszínűen fénylett a napban, a benne kavargó kvarcszemek milliárdjaitól ikrásan. Szinte beleolvadtunk a napba, a vízbe, a homokba, a költészetbe és a barátságba (ti ketten a szerelembe is), ahogy ott hevertünk, nem is a földön, csak az ég alatt, mikor egyszerre csak egy délelőtt arra rezzentünk föl, hogy a túlsó partról, a hegyek aljától megvadult lovak haragoszöld seregei rontanak felénk, patkóiktól szikrázva porzik a víz, magasra freccsen a tajték, és fekete sörényeik lobogva takarják el a teljes égboltozatot. Talpra ugrottunk. De nem mozdultunk a partról. Volt ebben a hirtelen a semmiből kirobbanó viharban valami kihívás, ami elől nem lehetett kitérni. Álltunk a parton. Testünket verte a zuhogó eső. Hajunkat (akkor még oly dús hajunkat) csomókban csapkodta a szél. Nem mozdultunk. Vártuk, vajon elsöpör-e. Kiálljuk-e? Belepusztulunk? Túléljük?

 

A vihar leírását nem emlékezetből, hanem abból a két szonettből merítem, amelyet akkor, ott helyben, a vihar gyors elvonulta után írtunk, „költői versenyben”. Fénykép is őrzi a nevezetes pillanatot: kis kerti asztalnál, kerti székeken ülve, háttérben a vízzel, te játszin a levegőbe merengsz, én gondterhelten a papírra hajolok: különböző lényünknek szinte jelképeként, testi valónkban éppúgy, akárcsak a két szonettben. Az enyém a vihar elsöprő rohamát idézi meg; a tiéd a gyorsan és szinte nyomtalanul eltűnő vihar utáni derűt, a szivárvány feltűnő gyöngyházával a horizonton.

– Az egyiké szebb, mint a másiké, a másiké szebb, mint az egyiké – mondta ki a bölcs athénéi ítéletet Vera, mikor elkészültünk, mindkettőnket csókkal jutalmazva. – Mert nemcsak az istennők, a költők között sem kell választani – tette hozzá huncutul.

Aznap érkezett a hír a Mester haláláról. Másnap reggel, hirtelen megszakítva a gondtalan nyaralást, vonaton indultunk haza. A temetés felé. A tanulóévek vége felé. Az ifjúság vége felé. A háború kezdete felé. A vihar felé. Elsöpör-e? Kiálljuk-e? Belepusztulunk-e? Túléljük-e?

 

Gyűszűvirág nyit be az ajtón.

– Vera telefonált – jelenti –, érdeklődött, hogy van, nemsokára végez a színházban, és jön be.

Vera ma délelőtt volt itt, de ha este dolgozik, akkor is mindig benéz színház után, még ha alva talál is. Addig nem megy haza.

Többnyire megvárom ilyenkor. De most nem akarok vele találkozni. Ma nem. Nem tudom, miért. Igazán ideje, hogy menjek.

Nézzük Gyűszűvirággal együtt, hogy alszol-e? vagy csak készülsz aludni? vagy nekünk mutatod, mintha aludnál? Gyűszűvirág itt van. Kriszta ma este már nem fog benézni. (És hajnalban?) Talán azzal alszol el (mért ne képzeljem így?), hogy még egy ifjúkori álom beteljesül az életben. Verának kocsija lesz. S te majd mellette ülsz, mint akkor. Talán én is. És robogunk majd a Balaton felé. És talán a nyár is robogni fog velünk (még ezen a nyáron), mint akkor, mintha csak felhevülten ő is egyetlen iramodással bele akarná vetni magát a Balatonba.

Már itt benn is csak a kék éjszakai fény ég. Gyűszűvirág elrakja ágyadról a magnót. Rendbe szedi a kazettákat. Látszik, mindennek tudja a helyét. És szeretettel az értelmét is. Hirtelen felrezzensz (alvásodból? vagy tettetésedből?), s kezed automatikusan azonnal elkezdi az ujjak játékát, egészen lassan, szinte lassított felvételként indulnak a tompa árnyak a falon. Olyan lassan, hogy mindig újra úgy tűnik, mintha éppen utolsót mozdulnának, de aztán egy szinkópás szünet után megint újra kezdik.

 

Felállok. Föléd hajolok. Futva homlokon csókollak. Arcod meg se rezzen. Az ujjaid is lassan elpihennek. Vagy csak szünetet tartanak? Gyűszűvirággal együtt kimegyünk, behúzzuk magunk mögött mind a két ajtót. Kívülről beintek a kisablakon. Holnap újra jövök. Még egyszer intek. Már nem intesz vissza. Majdnem alszol. A Hibernal–Dolargan megtette a magáét. Remélem, a nyár képzetével aludtál el. Nem tudok elszakadni az ablaktól. Pedig már mióta mennék. De valami kell még, hogy el tudjak menni, ha más nem, a minden nehéz percben mindig közelben ólálkodó öncsalás. Hátha… Hátha elpihenő ujjaidban is ott nyugszik még Bima táncának győzelmes ereje, és a holtak felidézett szellemei talán még egyszer el tudják kergetni a halál tolakodó szellemét… „Légy üdvöz, Om!…”, fohászkodom én is. „Tárd ki a kapukat! Mert a pusztító Siva alászáll a mennyek ormáról, hogy elűzze mind a rossz hatalmakat, a rontás minden szellemeit…” Önkéntelenül felnézek az ágy fölé, oda, ahol a mennyek ormai magasodhatnak. De a mennyek helyett csak a mennyezet félárnyékba borult alacsony síkja zár be. Alatta a kék fényben az ágyneműk alkonyfehére dereng. Csend. Féloldalt fekszel, karoddal az arcod alatt. Most már igazán menni kellene. Ha elalszol, nyitva marad a szád, leesik az állad, ilyenkor még rettenetesebb. Leveszem szememet a kisablakról. Holnap újra jövök. Futólépésben indulok meg a folyosón, aztán egyszerre elszégyellve magam, lelassítok, de a lépcsőhöz érve újra futni kezdek lefelé, csak minél előbb kint lenni az utcán, úgy érzem, még egy percig nem bírom ki itt bent, élvezem lábaim könnyed mozgását, külön érzékelem a térdem hajlását, a lábfejem rugalmasságát, még egy emelet, kint vagyok a kórházkapuban.

Hirtelen megtorpanok a tavaszi estében. Hársfaillat fog körül. Szinte tapintható. Hova menjek? Mit csináljak? állok a kórházkapu előtt. Fuldoklom. A futástól? a hársfaillattól? a szégyenkezéstől? – Viszontlátásra – köszön el a portás, udvarias és kicsit cinkos mosollyal. Mindennap itt lát. A házhoz tartozom. – Holnap újra jövök – mondom, mintha csak elszámolással tartoznék neki. Holnap újra jövök. De addig? Mit csináljak? Mit lehet addig csinálni? Valami olyat kéne csinálni, amit még sose csináltam. De tudok-e olyat csinálni, amit még sose tudtam? És ha nem? Akkor mire való az egész? Holnap újra jövök. És újra el fogok menni. Mint ma. Majd talán holnap. Inni kellene valahol egy kávét. Körül kellene utazni a földet. És akkor mi van? „Akkor nem halsz meg?”, kérdezte egyszer egy barátom egy hajnalba nyúló vitában vagy hetvenszer egymás után, ez volt az egyetlen ellenérve minden érvemre. De, akkor is meghalok. Ha olyat teszek, amilyet még sohase tettem, akkor is. Akármit teszek. Lehet, hogy csak most tudom igazán, most tudom először, ma, amit kezdettől fogva tudnunk kellene, vagy talán sohase lenne szabad megtudnunk. Lehetséges, hogy te még ma se tudod? Be kellene zárkózni a szobámba, és soha többé ki se mozdulni. Pusztaságba kellene vonulni, sáskán és gyökéren élve. Szodómiát kellene elkövetni. Le kellene inni magam a sárga földig. Ha van a közelben sárga föld. Mindent meg kellene írni, amit eddig ezért vagy azért nem mertem, vagy nem tudtam. Mire és kire legyek még tekintettel? Azt, amit senki se mert eddig. Vagy senki se tudott. Ezért vagy amazért. És akkor nem halok meg? Talán akkor nem. Haza kellene menni dolgozni. Holnap újra jövök. És addig? Tétován és tanácstalanul állok a kórházkapuban.

 

(Élek.)

 

 

 

 

 

 

Ellentétben e könyv alakjaival és eseményeivel, amelyek, ha nem is „kizárólag a képzelet szülöttei”, ahogy a regények végén képmutatóan mondani szokták (nagyon jól tudjuk, hogy a képzelet semmit se szül, és semmiből nem lesz semmi), de szabad és kötetlen, vagy, másfelől nézve, nagyon is kötött és egységes szerkezetbe foglalt kombinációi olyan tényeknek, amelyek időben és térben egymástól függetlenül és szétszórva merültek föl – a 3. fejezetben szereplő epepe kifejezés és az általa jelölt játék közvetlenül és felismerhetően a valóságból van merítve. Szerző ifjúkori baráti körének volt kedvelt s a leírtakhoz mindenben hasonló közös leleménye és mulatsága éveken keresztül. Ezzel kapcsolatban kell megemlíteni, hogy a szót régebben már Karinthy Ferenc is felhasználta hasonló című regényében (Epepe,  Magvető Kiadó, Budapest 1970), de más vonatkozásban és más jelentéssel. Az ő baráti beleegyezésével merítettem, őutána én is, közös ifjúkori szó- és élménykincsünkből.

S. Gy.