Előszó a harmadik kiadáshoz Örömet érzek – és hálát: azok iránt, akik kezdeményezték éppúgy, mint azok iránt, akik támogatásukkal lehetővé tették e kezdemény megvalósulását: hogy e testes, ám testesebb olvasótáborral nem kecsegtető könyvet az ilyesmire kevéssé alkalmas szűk esztendőkben, megírásának kezdete után éppen húsz évvel eljuttassák harmadik kiadásához. Annál inkább, mert írói pályámnak ez a minden bizonnyal legnagyobb vállalkozása ezáltal és ebben az értelemben egyben a legsikeresebbnek is tekinthető.
(Kitérőként: a költészetet, prózaibban és magához a dologhoz testközelibb megszólítással: a versírást még képletesen sem lehet „vállalkozásnak” nevezni, még kevésbé annak tekinteni. Kezdete nem tudatos elhatározás(ok)ban fogant, váratlanul és mintegy titokban ragadja meg azt, akit megragad, s mire észreveszi, észre veszi az ember, már el is öntötte egész szellemi valóját a dagály, s ha később, némiképp gátak közé lehet is szorítani, sodrását és kiterjedését továbbra is maga szabja meg.
| Nem az énekes szüli a dalt: |
|
Amint azt Babits megélte és megszenvedte. Mint egy várt és váratlan, boldogító és gyötrelmes anyaságot. Vagy mint egy abszurd önnemzést. A költő nem tervezi, hanem ajándékul kapja – és ajándékozza tovább a verset, spontán meglepetés- és megrohanásként, folytonosan áhított, de megjöttekor félelmetes eseményként. „Ajándékul”, ahogy Mallarmé fogadta és ajánlotta a költeményt, mint egy titokzatos „edomita éj” gyermekét – mint egy „szörnyszülöttet” [une horrible naissance]. Ilyenre ember nem „vállalkozik”.)
A versek írása és olvasása „titkainak” vizsgálatához azonban, kivált egy egész korszakot átfogóan, előre fel kell készülni, tervezni és kutatni kell, elszántan és kitartóan, idő és tér beosztásával kell élni, számos egymással összefüggő, esetenként egymásnak ellenálló feladatot kell vállalni.
Mikor könyvem első kiadása 1980-ban megjelent, úttörő volt a maga terepén, primőr a magyar piacon. Első kritikusai, ha nem túl nagy számban is, és talán nem is a tárgyat megillető elmélyedéssel, ilyenként is üdvözölték. Akármily hihetetlenül hangzik, az a magyar irodalomban, amely buzgalommal és előszeretettel nevezgette magát az egyik, ha nem éppen a „költői nagyhatalomnak”, éppen e nagyhatalmi mivolt illúziójával kecsegtető századában egyetlen könyvet sem tudott szentelni arra, hogy tisztes szinten az európai költészet teljes körében tárgyalja a modern magyar költészetet, vagy fordítva, de ugyanabban az irányba, a magyar költészet tárgyalásába bevezesse a vele párhuzamos, ha nem is egy ütemben alakuló világköltészet jelenségeit és problémáit. Mi több, a huszadik század magyar költészetének összefoglaló tárgyalására sem került sor (mint e könyv más helyén már említettem) Komlós Aladár 1928-as és Lengyel Balázs 1948-ban kiadott könyve óta. Mindebbe a mindenkori nagypolitika (és az azon belüli kis irodalompolitikák) folytonos packázásai is durván belejátszottak. De éppúgy meghatározták az irodalmi (talán még a nemzetinél is túlzóbb) önismeret kisebbségi, illetve nagyzolási szélsőségei közötti heves
kilengések. Nyilvánvalóan ennek, mindennek köszönhető, hogy e könyv az első után hét évvel második, tíz újabb év múltán most a harmadik kiadásához is elérkezett.
De, egyúttal, természetesen köszönhető, sőt a szerző netán az olvasóközönség egy kis része által is hangsúlyosan és itt ismételten megköszönendő a kiadónak és a kiadót támogató intézményeknek, hogy a könyvkiadás és az irodalom e mai-hazai kaotikus állapotában, és minden eddiginél inkább az eladhatóságra, a rossz (vagy néha jó) szenzációkra, a közkeletűségre és olykor a közérdekűségre kényszerített vagy rákapatott írott-szó-terjesztés (és -sugározás) idején vállalkoztak egy effajta könyv ismételt kiadására. Mert egy idő óta nagyot fordult a kocka. Vagy a gömb és – a mi gömbérzékünk. Sok mindenben. A költészet magyar „nagyhatalma”, nagy hatalma játékterében vagy csillagterében. A nagy nyilvánosság (benne a legnagyobb hatalom, a „média”) egyetlen fölényes kockavetéssel (amelyet, rendkívüli tájékozottságában, talán Mallarmé Egy kockavetés soha nem törli el a véletlentjétől, vagy éppen az ellenkezőjétől ihletve) nálunk manapság véglegesen döntött a költészet jövőjének (s már jelenének is) tökéletes fölöslegességéről és menthetetlen ósdiságáról,
méghozzá a divat uszályában: véglegesen és globálisan: glo-bá-li-san. Sajnos, mint általában, és általában még a magasabb értékrendű magyar irodalomszemlélet is, többnyire, egy „miatyánkkal” (vagy „brosúrával”?) elmaradva, vagy hogy kevésbé legyünk elmarasztalhatók: elszakadva a világirodalmi folyamatoktól. Nem véve észre a nagy „csatlakozásban”, hogy a költészet egy ideje megint hét bő esztendejét éli szinte az egész nyugati világ szellemi (irodalmi) életében. Nem mintha ez olyan fontos lenne, hiszen éppen arra szeretném vezetni a fonalat, hogy a költészetnek éppen az az emberemlékezet óta létező (vagy még régibb) multikulturális szerepe, hogy (ezzel is eltérve a gazdasági mutatóktól) nincs konjunktúrája és dekonjunktúrája, kívül áll ezeken a paramétereken. Mint ahogy – bizonyos, ám igen jelentős mértékben – kívül áll az irodalmon is. Vagy inkább: az irodalom áll kívül a költészeten. A „modern” költészet hajnalán (majdnem pontosan száz évvel e könyv megjelenése előtt) elhangzott már egy versben az azóta „profetikusnak” tűnő, de mindenesetre a további fejlődés során alapvetőnek bizonyult abszurd és felháborító feltételezés: S mind a többi csak irodalom. Paul Verlaine a börtönben, 1874-ben
írt „költészettanában” (L’Art poétique). Ez a modern költészet és költészettan egyik legfőbb felfedezése, bár ősi és legősibb megjelenéséig visszamenően: a költészet műfajon kívüli, műfajon túli, műfaj nélküli kivételezettsége. Az én „bevezetésem” a modern költészetbe, ha ily módon kimondatlanul is, ezt az alapfelismerést tartotta legfőbb bázisául.
Egy megjegyzéssel, illetve némi érveléssel fentebbi botrányos megállapításom mellett, ilyen köznapi tényeket sorolhatok fel: áttekintve a – minden gyengéje mellett is – feltétel nélkül a legfontosabb irodalmi díjnak mondható Nobel-díj nyerőlistáját, csaknem harminc évre visszatekintve, 1971-től 1997-ig, azt találtam, hogy a huszonnyolc kiosztott díjat tizennégy költő nyerte el, a többi tizennégy regény-, dráma- és esszéíróval szemben: a chilei Nerudától a lengyel Szymborskáig. Még hétköznapibb tény: ha egy magyar médium belép, mondjuk, egy jobb párizsi könyvesboltba, az ajtóban nem a horror-dolor-kém-rémregények roskadozó polcaiba ütközik, hanem a költészet és a költészetről szóló kritika-költészet s az azokkal érintkező filozófiák hazai és minden nyelvre fordított garmadájába.
Alig egy-két héttel e rövidnek indult, de kissé – szinte írója tudtán kívül – hosszúra sikerült előbeszéd mostani befejezése előtt, egy ilyen roskadozó polcon leltem rá – véletlenül, ha van ilyen véletlen – egy francia filozófus elegáns, album alakú, bár vékonyka plakettjére, mely ezzel a kihívó címmel hívogatja (vagy riogatja) az olvasót: Résistence de la Poésie („A költészet ellenállása”). A szerző nevét sem ismertem. Azóta megtudtam: Jean-Luc Nancy a mai francia filozófia egyik kiválósága. Amiről az alig harminc lapon olvasható két szöveg minden kétséget eloszlatóan meggyőzött. Arról is, hogy régóta olvastam valamit, aminek ennyire a legfontosabb gondolnivalóim között van és lesz a helye. S mivel azt szeretném, hogy e könyvben is meglegyen ha nem is a „maga” helye, legalább egy kicsi, de (hogy most egy saját írásom címét kölcsönözzem) „elvitathatatlan” helye.
Minthogy könyvem szövegén a sajtóhibák kijavításán, valamint néhány mondat apró kiigazításán kívül semmit nem változtattam, mielőtt elbúcsúznék az olvasótól, vagy inkább útjára bocsátanám, Jean-Luc Nancy néhány sorát szeretném kölcsönvenni befejezésül. A kötet az 1997-es évszámot viseli magán, a benne található első tanulmány 1996-ban jelent meg először (Faire, la Poésie); a második 1995-ben (Compter avec la Poésie). Az első ezzel a két bekezdéssel fejeződik be:
„A költészetnek ez az ősrégi, terhes, nyomasztó, ragacsos ügye szilárdan ellenáll minden unalmunknak és undorunknak, amit a költészet hazugságai, minden negédessége és fennköltsége kivált belőlünk. Még ha nem érdeklődünk is iránta, a költészet óhatatlanul megállásra késztet. Ma éppen úgy, ha más formában is, mint Horatius vagy Maurice Scève, Eichendorff, Eliot vagy Ponge korában. És ha azt állították, hogy Auschwitz óta a költészet lehetetlen, majd, ellenkezőleg, azt, hogy Auschwitz óta még szükségesebb lett, mint azelőtt, akkor éppenséggel a költészet az, amiről azt is, meg ezt is el kellett mondani. Az értelem megközelítésének követelménye – ránk kivetett sarca, visszautasíthatatlan kívánalma mindig is megállásra készteti a beszédet és a történelmet, a tudást és a filozófiát, a cselekvést és a törvényt.
Ne beszéljenek nekünk a költészet etikájáról vagy esztétikájáról. A »költészet« szóval jelzett cselekvés, emberemlékezet óta megszakítatlan múltjával, ennél jóval felsőbb régiókhoz tartozik. Lesben áll, mint a vadállat, felajzva, mint a rugó, és máris működésbe lép.”
Rosszabb félni tőle, mint megijedni.
Budapest, 1997. október 14.
Előszó a második kiadáshoz
Összegyűjtött munkáim e sorozatban megjelent kötetei valóban gyűjtemények, vers-, tanulmány- vagy, egy esetben, fordításgyűjtemények voltak. Az addigitól eltérő, új keretet adtak az előbb más együttes(ek)ben már megismerhetett írásoknak, a már megjelenteket még kiadatlanokkal is vegyítve: szándék szerint új szerkezetbe rendezték és összegezték őket.
Ezúttal egy egységes könyv lényegileg változatlan új kiadására kerül sor.
Ez a könyv éppen egy évtizeddel ezelőtt íródott (illetve kezdte meg megírásának kalandját), s éppen egy fél évtizeddel ezelőtt jelent meg. Most, e viszonylag rövid, mégis némi rálátást engedő távlatból talán jobban lehet látni és megítélni megírásának szükségességét éppen keletkezésének pillanatában – s talán még azt is, hogy aktualitásából miért nem kellett (ha jól ítélem meg) máig sem veszítenie.
A költészetben a modernség korszaka – amely éppen e könyv egyik fontos gondolatmenete szerint egy évszázada új meg új hullámokkal zúdul nemcsak a hagyományosan kialakult partokra, hanem a már általuk kiigazított új partszakaszokra is – nem egy jel szerint éppen e könyv megírásakor érkezett el végének legalábbis a kezdetéhez. Nagyon lehetséges, hogy egy talán nem is távoli jövő úgy fogja látni és a múló idő mindig megnövelt(-nek látszó) bölcsességével megmutatni, hogy ez a korszak az európai irodalom (szorosabban a költészet) történetében ritka kerekséggel éppen egy évszázadot ölel(t) fel: azt, amelyet gyarló időszámításunkkal az 1870-es és 1970-es évek közé zárunk. Az 1980-as évek már, a mindenféle „neomodern” és „posztmodern” törekvések jegyében, mintegy megkezdik a „modernség” felszámolását. Ámbár az is lehet, hogy ez utóbbiak sem mások – a „posztmodern” elnevezés ellenére –, mint újabb, ki tudja hányadik árapálya a modernség folytonosan megújuló hullámverésének. Hiszen az „izmusok” kezdetüktől fogva mindig antitetikusan következtek egymásra (a szintézisre való törekvést átengedve egyes izmusokon kívüli, magányos nagyoknak).
A modernség társadalmi, történelmi feltételei, s a belőlük következő ideológiai, filozófiai feltételek folytonos módosulásaikban sem változtak meg gyökeresen; sőt, úgy látszik, még csak sűrűsödnek az emberiséget fenyegető mind nagyobb és mind egyetemesebb hatalmi és technikai viszonyaink között. Az atom- és űrfegyverkezés minden eddigit (és minden valaha hihetőt) felülmúló mértéke; a környezetrombolás mind szélesebb kiterjedése, és ennek minden eddiginél tudatosabb felismerése (valamint annak a felismerése, hogy e felismerés alig képes valamennyit is enyhíteni azon); a fennálló gazdasági szisztémák egyre világosabb csődje az emberiség élelmezési viszonyainak legalábbis az elviselhetőség szintjére emelésében; a pénzromlás és az (ilyen vagy olyan jellegű) munkalehetőség-csökkenés szinte természeti törvénnyé emelkedése (vagy legalábbis ennek a látszata); a humánus változásokat ígérő eszmék egyre csökkenő vonzereje az emberek tömegeire; az európai kulturális fejlődés kétszáz év óta legfőbb vívmányának ígérkező fejlődés, amely az istenfogalmat a „történelmi kategóriák” sorába utalta, több irányból is újból kérdésessé válása; az
„isten nélkül maradás” e feltételek között nehezen kompenzálhatóvá vált érzelmi és erkölcsi traumája: mindez tovább is fenntartja azokat az egyetemes bizonytalansági paramétereket, amelyek az emberek sorsát az elmúlt század folyamán egyre kizárólagosabb erővel meghatározták, és a művészetből a „modernség” egyre sorjázó kérdéseit és válaszait váltották ki. De egyben éppen ezeknek a körülményeknek még fojtóbb sűrűsödése s az ellenük való mind világméretűbb tiltakozás kérdőjelezi is meg a modernség egyes módszereit és tartalmait, s hozza felszínre a különböző törekvéseket magában foglaló „poszt”-modern útkereséseket, a nosztalgiából fakadó partikulárisakat éppenúgy, mint a szintézisre igyekvő, összegező jellegűeket. Az új századvég, amely előtt állunk, vagy már nagyon is benne élünk, új válaszokat fog adni mindezekre a kérdésekre (amely válaszok éppúgy nem lesznek „véglegesek” és „megnyugtatók”, feltehetően, mint a mostaniak vagy az eddigiek).
Mindenesetre: állandónak mondható a modern költészetben az a kísértés – és ez éppen legfőbb úttörőinél jelentkezik leginkább –, hogy a szélsőséges újításokat újra meg újra egyfajta klasszicitásban, sőt az éppen általa felszámolt antik hagyomány egy saját magára formált majdani klasszikumában oldja fel végül. Könyvem egy helyén idézem erre vonatkozóan Rimbaud, Apollinaire és Majakovszkij helyenként szó szerinti megfeleléssel sorjázó óhajait vagy próféciáit (lásd 54. 1.). De csak újabban fedeztem fel, részben Walter Benjamin nyomán, hogy ez a kérdés milyen mélyen felmerült már Baudelaire-nél, hol Victor Hugo, hol Wagner, hol Constantin Guys, hol általános eszmefuttatások kapcsán. „A modernség korszakot jelöl, de egyben azt az erőt is jelenti, mely azért munkálkodik a korszakban, hogy antikvitássá változtassa”: így értelmezi Benjamin Baudelaire-nek ezeket a megnyilatkozásait. És ez az értelmezés, most már hozzátehetjük, a „korszak” egészére érvényes, máig is. A modernség megannyi törekvése mutatkozott máris mulandónak, és fog mutatkozni kétségkívül ezután is, éppen azért, mert ez az „erő” nem „munkálkodott” benne.
Könyvemnek (vagy legalábbis megírásának) mintegy ezek adták a szerző által akkor még inkább csak sejtett, mint tudhatott világirodalmi aktualitását. De volt egy másik, közelebbi, merőben helyi, a sajátos magyar irodalmi viszonyokból fakadó időszerűsége is. Ez is jobban látható most, mint akkor volt. A hatvanas, hetvenes évek lettek, hosszú történelmi korszak után (ha nem a magyar szellemi élet egész eddigi fejlődésében) az elsők, amikor az irodalom (a társművészetekkel együtt) egyrészt viszonylagos szabadságban bontakozhatott ki, stiláris szinten, mindenekelőtt a kísérletezés, az avantgárd törekvések, a modernség sajátos területén; másrészt – ugyancsak viszonylag – egy ütemben és szabad cserében fejlődhetett a körülöttünk lévő világgal, a „magyar glóbus” a leginkább érezhette magát a Glóbus részének. Egy olyan művészeti élet, ahol az avantgárd legkülönbözőbb mozgalmait fél évszázadon keresztül hol a „nemzeti”-re, hol éppen a „nemzetközi”-re való hivatkozással minden érvényesülési lehetőségtől megfosztották, most a neoavantgárd mozgalmait (megint csak: viszonylag) egyidejűleg élhette át a „világidővel”, mielőtt még „utolsó dátuma
lejárt volna az Időnek”, ahogy Ady mondta volt. Különbözni, megint „csak”, abban különbözött tőlük, hogy ez az itthoni neoavantgárd (illetve annak sokféle megnyilvánulása) éppen az említett történelmi „háttér” miatt, szervezetlenebb, hagyománytalanabb módon, s a létező hagyomány feldolgozásának is híján, sürgető körülmények között, mintegy „kényszerlépésként”, „kényszerítő átadásként” jött létre. S ennek természetesen magán is hordja a nyomát. Úgy érzem – most még inkább, mint a könyv írásának idején –, hogy éppen ennek a nehezen megszerzett irodalmi polifóniának és pluralizmusnak, amely (természetesen a mindenütt elmaradhatatlan szabadságküzdelmek közepette) hirtelen kirobban(hatot)t szellemi életünkben, nagyon is szüksége volt (van) a modernség egyfajta történeti áttekintésére, amelyben együtt, folyamatként láthatók az elmúlt század világirodalmi és hazai fejleményei, s amilyenre nálunk eddig nem történt számottevő kísérlet.
Különböző okok miatt nem élhettem a kínálkozó alkalommal, hogy könyvem esetleges hiányait ezúttal igyekezzem pótolni, s kivált, hogy az azóta eltelt idő teremtette újabb szempontokat, egy s más vonatkozásban újabb meggondolásaim eredményét beleépítsem. Mint ahogy elmaradt – egyelőre – a könyv utolsó fejezetében ígért, sőt fel is vázolt folytatás. De éppen azért is, mert e folytatás tervét végleg nem adtam fel, az első kötet szövegén alig változtattam, mindössze néhány adat pontosítására, egy-két stiláris javításra, itt-ott apróbb kiegészítésekre szorítkoztam.
S ha más eszközökkel is, voltaképpen a folytatás sem maradt egészen el. Hiszen maga a könyv is valamiképpen – folytatás volt: ugyanerről a tárgyról évtizedek során íródott tanulmányaim eredményeinek meghosszabbítása és összefoglalása. Hasonlóképpen most – még egyszer említem: egyelőre – az azóta írt további hasonló tárgyú és irányú tanulmányaim tekinthetők e könyv folytatásának, a közvetlen folytatás helyett. Ezek rövidesen A költészet ötödik évada címmel készülő kötetemben kerülnek egymás mellé. (Magvető 1988. – Utólagos információ.)
Hozzájárulhatott ehhez a kritika is, amely nálunk tudvalevőleg sosem érdeklődött különösképpen a poétikai elméleti munkák iránt (s hovatovább ezek tárgya, a költészet iránt is vajmi kevéssé). Köszönettel fogadtam elismeréseit éppúgy, mint fenntartásait (elsősorban Sükösd Mihály, Margócsy István, Széles Klára, Aczél Géza stb. írásaiban), de a problémák komolyabb továbbgondolásához, sajnos, egyikkel is, másikkal is csak kevéssé mutatkozott vagy ajánlkozott társnak. Talán e második kiadás megjelenése ennek a módosulásával is megajándékozza a szerzőt és az olvasót.
A visszhangok közül csupán kettőre szeretnék röviden és futólag kitérni. Az egyik Szerdahelyi István bírálatának (Kritika, 1982. 5. sz.) a könyv egészét illető megállapítása, vagy inkább kérdése, hogy vajon az a modernség, amelybe itt a „bevezetés” történik, megfelel-e a mai modernség fogalmának. Kétségtelen, hogy könyvem mindenekelőtt arra a nagy cezúrára koncentrál, amely a modern költészet kezdetét jelenti, s amely a költészet történetében korszakos jelentőségű; de hát éppen ez volt könyvemnek választott tárgya; és minden további fejlemény, máig, erre vezethető vissza, illetve ennek a tükrében rajzolódik ki. S ha a demonstráció alapját a Rimbaud-tól a második világháborút közvetlenül követő időszakig terjedő korszak adja is, egyes helyeken fontos szerepet kapnak olyan költői pályák, amelyek még csak ekkor vagy ez után indultak (Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Paul Celan, Michel Deguy, Andrej Voznyeszenszkij, a „konkrét” és „vizuális” költészet európai és brazíliai csoportjai stb.).
A lényeges azonban az, hogy könyvem éppen a modernség természetét vizsgálja (a költészetben), s ennek egyik fő jellemzőjét abban találja, hogy minden újabb – s egymással sokszor szemben álló – haditettét mindig újra ugyanazon lobogó alatt hajtja végre. A modernség minden újabb, „modernebb” és még „modernebb” irányzatában Rimbaud óta máig, közös az, hogy mindegyik mintha azt az intést kapná istenétől, hogy ugyanebben a jelben, a modernség jegyében – in hoc signo – vár rá a „győzelem”.
Könyvem megírása óta is több olyan gondolatra bukkantam másoknál, amely csak megerősíthet a magaméban. Könyvem írásakor nem figyeltem fel Walter Benjamin A második császárság Párizsa Baudelaire-nél című nagy tanulmánya „A modernség” című fejezetében a következőkre: „A modern máris elmúlik, amint jogaiba lép (…)Párizs még áll ugyan, s a társadalmi fejlődés nagy tendenciái még mindig ugyanazok. De mennél tartósabbak maradnak, annál múlékonyabbnak bizonyul a velük kapcsolatos élményekben mindaz, ami korábban a valóban új jegyében jelent meg. A modernség maradt a legkevésbé azonos magával.” (Angelus Novus, Budapest 1980. 906. és 917. l. Az én kiemelésem.)
Legutóbb egy fiatal mexikói költő, Francisco Segovia foglalja tömör paradoxonba (történetesen épp ez előszó írójáról szólva) ugyanezt az alapjelenséget, amely – még egyszer hangsúlyoznám – könyvem egyik fő témája: a modernség dialektikus alapszerkezete: „A modernség számára egyetlen aktuális pillanat sem eléggé modern.” (L.Somlyó: La modernidad como recurso című tanulmányát, in: Ocho ensayos, Unam, Mexico, 1985.)
A másik visszhang, amit említeni szeretnék, nem bírálat, és túl is mutat a poétika tárgykörén. Pszichológiai tanulmány, Paneth Gábor nemrég megjelent könyve, A labirintus járataiban (Magvető 1985.), amelynek első, legterjedelmesebb része szinte változatlanul átveszi a modern költészetnek általam a Philoktétész-mítoszba belelátott ikonját. Könyvének ez a „Philoktétész sebe” című, tizenhét fejezetre tagolódó része könyvem gondolatmenete körül forog, azt részletesen ismertetve, szinte „leforgatja” az alkotás-lélektani vizsgálódások képsíkjára. E fölötti örömöm azonban nem lehetett zavartalan. Paneth könyvéből nem mindig derül ki, hol szól az ismertetés a szerző szavaival, s hol idézi, ám idézőjelek nélkül, szó szerint az én szövegemet. Ez az idézési bizonytalanság nem egy helyen konkrét tévedéseket is szül: egy helyen nekem tulajdonítja azt, amit magam csupán Gertrud Steintől idézek; máshol az én idézeteimet (Baudelaire, Valéry, Thomas Mann, Pierre Reverdy stb. esetében) a sajátjaiként látszik kezelni, az ezekhez fűzött észrevételeim a szerző észrevételeiként tűnnek föl. André Gide Philoktétészéből vett (s ugyancsak az én könyvemben
talált) idézeteinél nem tünteti föl a fordító nevét, sem azt, hogy ezt az általam fordított gide-i „traktátust” – amely maga közvetlenül nem érinti a művészet szféráját – először az én könyvem értelmezi a „modern” költő vonatkozásában. Ahol (az I. rész 17. fejezetében), visszatérve a Philoktétész-témára, ezt írja: „Gide műve pedig, túlmenően azon, hogy műalkotás, még egy többlettükrözést is mutat: nem mást, mint a »modern« költő önreflexióját” – a szerző elmulasztja megemlíteni, hogy épp ez a „többlettükrözés”, a „modern költő önreflexiója” volt (és marad) könyvem egyik fő témája, egyik fő fejezetének tárgya.
Távol áll tőlem, hogy a kitűnő pszichiáter szerzőnek mindebben valamiféle szándékosságot tulajdonítsak, inkább csak olyan, de talán nem egészen elhanyagolható filológiai „labilitást”, amelyre nem árt felhívni – a szerző iránti minden tisztelet mellett – a figyelmet.
Ez utóbbi „tiszteletadás” nem udvariassági formula. Paneth könyve, az én könyvem poétikai alapgondolatát áttelepítve a „kultúrpszichológia” területére, továbbfejleszti, visszamenőleg ki is egészíti, gazdagítja, általánosabb térbe is helyezi. Kivált az Oidipusz-Philoktétész és az Amfortas-Parsifal-Philoktétész-analógiák sokértelmű kifejtésében.
Ezt pedig annál szívesebben veszem, mert mindig is meggyőződésem volt, hogy minél beljebb igyekszünk hatolni az irodalom vizsgálata közben magába az irodalmi alkotás anyagába, annál inkább mutatnak vizsgálódásunk eredményei az irodalmon kívülre és túlra. Nem is lehet másként, hiszen a nagy irodalom nem a felszínén kibetűzhető mondanivalójában, hanem szerkezeti-formai legbensőbb mivoltában (és csakis ott) hordozza igazi lényegét, amely mindig is önmagán túlra, az „életre”, a „világra” vonatkozik.
Azt remélem, ilyen értelemben a (mai) világra vonatkozik a Philoktétész sebe is, bármennyire igyekszik, amennyire csak lehet, az irodalom, a költészet legszorosabb testközelében maradni.
|